Kerek tíz évvel ezelőtt jártam először Szabadkán és ezzel együtt Vajdaságban/Szerbiában is. Négyévnyi ismerkedést követően költöztem ide, hogy aztán harmadik otthonommá váljon a város és a tágabb régió az elmúlt hat esztendőben. Mire „tanított” ez a vajdasági évtized? Két válasz jut azonnal az eszembe.

„Mindenkiföldje”

Vajdaság többnemzetiségű, -nyelvű, -vallású mivolta közhely. Ezt mindenki tudja, ámde mit lehet mindezzel kezdeni? Vannak közös, nemzetiségi alapú értelmezési minták, de ez nem zárja ki az egyéni utakat. A felfedezést szerencsére számos módon meg lehet ejteni.

Sokáig számomra is csak egy nehezen megfogható jellegzetesség volt Vajdaság társadalmi sokszínűsége. Több előzetes élményt követően az igazi változást egy 2016-os közép- és dél-bánáti utazás hozta el. Ekkor azzal szembesültem Debeljacsa, Alibunar és Kovačica környékén, hogy egészen parádés módon, faluról falura változik a lakosság nyelve és vallása. Minden egyes településnél fürkészni érdemes a feliratokat, a templomok tornyát, az elcsípett szavakat, hogy ne „vesztődjünk” el, s ne maradjunk tanácstalanok. Könnyen belátható, hogy ez a tartomány más részein is így lehet, és efelől még az etnikailag homogénnek tűnő helyek sem kivételek. Pl. a szerbség összetétele is igen tarka, ha csoportjaik származási helyét nézzük – így a krajinai szerbek belső élete ugyanúgy sajátos és jellegzetes tud lenni, mint a tordai magyaroké. Megannyi mikroverzum! Ebből azt hámoztam ki magamnak, hogy semmit sem kell elutasítanom, ami „ott van”. Ha egy helyen jelen vannak a különböző vallások, nyelvek, ha az ott lakók a legkülönfélébb helyekről (legyen az csak Bánát, de itt már szó van Boszniáról, Koszovóról is akár) érkeztek oda, akkor azok megkerülhetetlen alkotóelemek – és részei a helyi életnek. Ugyan szét lehet ezeket szedni, akár még minőségbeli fokozatokat is fel lehet állítani (főleg a szűk értelemben vett etnikai/nacionalista logika mentén), de nem csak ez az út létezik.

Nem valamiféle merev kasztrendszerben élünk, és ha sikerül őszinte érdeklődéssel fordulni minden és mindenki felé, akkor jó eséllyel nyitott ajtókra lelhetünk. Ahogy ez megtörtént, többé nem volt gond az otthonossággal, és jóleső nyugalommal nyugtázom mindezt, ha az apatini likai szerbek, a tordai magyarok, netán a petrőci szlovákok vagy a tavankúti bunyevácok körébe csöppenek. Megannyi ismerős! Egy idő után még az etnikai hovatartozás is veszít súlyából, és úgy is lehet nézni a helyieket, mint a föld lakóit. Mint helyi, vajdasági embereket.

A társadalmi sokszínűségnek persze kőkemény politikai vonatkozásai is vannak. Itt számos dologra lehetne gondolni az egykor bécsi és budapesti hatalom mesterkedéseitől kezdve a különféle belgrádi törekvésekig. Ez kétségtelenül tanulmányozásra méltó probléma, de voltaképpen erre is érvényes a „mindenkiföld-logika”, mind része ugyanis az itteni múltnak és jelennek. Érdekes módon gyakran az etnikai töltetű konfliktusokban mutatkozik meg leginkább, mennyire összefonódtak (mi több, lehet soha nem is különböztek) a népcsoportok történetei. A szomszédban tanyázó „ellenség” képzeténél kevés dolog mutatja jobban – és ebben az esetben rombolóbban –, mennyire egy térben és egy időben élünk. Nem tudunk egymástól „megszabadulni”.

Szerelmes földrajz

Hogy az etnikai/néprajzi tarkaság ennyire hangsúlyos számomra, az még nem jelenti azt, hogy másra nem „használható” Vajdaság. Korábban mindig hegyek és dombok közt éltem, így hát csavaros kihívást jelentett a síksági világ. S habár a Verseci hegység és a Fruška gora nyújt valamiféle kárpótlást ilyen téren (a Szávától délre eső domborzatot most hagyjuk, noha borzasztóan izgalmas világ kezdődik ott, és mindössze egy karnyújtásnyira van Vajdaságtól; illetve csak említsük meg, hogy a keleti romániai és a nyugati horvátországi irányban is vannak csalogató hegységek), az uralkodó látvány mégiscsak a változatos formákkal díszített bácskai, bánáti és szerémi sík. Bármilyen vidéket is szokjon meg az ember, ha tájat vált, és jót akar magának, úgy meg kell próbálnia „feltörni” a földrajzi kódokat. Nem mondom azt, hogy a személyes megfejtésem pontosan leírható szavakkal. Túlzottan is a megérzésekről van itt szó. Elég az hozzá, hogy amikor már sikerült idegenkedés nélkül belemélyedni a síkság valamelyik látványába, megelégedve nyugtáztam, hogy akkor itt is otthon tudom érezni magam. Emlékszem, az első nagy kerékpározásomkor a Szabadka–Palics–Kispiac–Martonos–Horgos–Hajdújárás vonalon a szó szoros értelmében elveszettséget éreztem, meg némi elkeseredettséget a „pusztaság” látványa miatt – mára viszont itt már egyebek mellett régi barátként üdvözölhetem az Orom felé hullámzó szántókat, a vizes élőhelyeket (Kapitány-rét, Ludasi- és Palicsi-tó) és a Duna–Tisza köze homokvilágának déli végeit. A táj efféle „dekódolása” ma már könnyedén megy, és Gombos vagy Torda, Krušedol vagy Hložany, Donji Tavankut vagy Baranda, Zombor vagy Versec környékén sincs gondom. Pontról pontra, településről településre, helynévről helynévre haladva lehet ezeket a pontokat összekötögetni hosszan – akár egy életen át. Soha egyetlen tájegység sem tárult még fel ennyire számomra, és mutatta meg ennyi arcát. Vajdaságban tanultam meg, hogy mennyire gazdag és kimeríthetetlen az a belső út, amely az otthonosság érzetének eléréséig, majd annak fenntartásáig, elmélyítéséig vezet.

Viszont ne csak a régiók merev határaiban gondolkodjunk. A síkságban sajátos módon ott van a „továbbhaladás” érzete is – akárha egy tengeren haladna az ember egy sziget vagy egy kontinens felé. Alighanem ezért indulok el mindig óriási jókedvvel pl. Újvidék vagy Belgrád irányába, hogy aztán a Száván átlépve a Balkán belsejének szirénéneke csábítson. Alig várom, hogy keleti irányban a romániai Bánátra és a Déli-Kárpátokra is sor kerüljön, nyugat felé pedig jobban megismerjem a szlavóniai világokat. Vajdaság tehát híd. Összekötő elem. Egyszerre ösztönöz maradásra és tovahaladásra. Hálásan nevezem otthonomnak.

Vendégszerző: Vataščin Péter

Az írás a Családi Kör hetilap 2019. január 10-i számában jelent meg.