Különleges helyzetben különösen ellentmondásos Unió-beszéddel állt elő Donald Trump (beszédírója) kedd este az amerikai Kongresszus mindkét házának együttes ülésén. Az öthetes kormányleállás miatt egy héttel elhalasztott esemény eleve több szinten is az elnök vereségét jelképezte: miután két évig saját pártja birtokolta a teljes hatalmat, a novemberi választásokon elszenvedett súlyos képviselőházi vereség következtében most már egy demokrata házelnöknő, Nancy Pelosi ült mögötte, aki ráadásul úgy vezényelte le a Trump által kikényszerített és büszkén kisajátított kormányleállást, hogy a végén az elnök volt kénytelen beadni a derekát.

Trump azonban nem lenne Trump, ha nem használna ki minden alkalmat a visszavágásra. Ezt várta mindenki kedd estére is, ám ez a „visszavágó” legalábbis felemásra sikeredett.

Talán úgy lehetne legjobban jellemezni az elmúlt évtizedek egyik leghosszabb, kerek 80 perces elnöki beszédét, mint egy emelkedett hevületű gimnazista önképzőköri próbálkozását, amit egy közepes elemista szinten olvasott fel. Vagy mint a Kampec Dolores magyar rockbanda Jeges hevület c. nótáját a Tű fokán c. 1993-as albumról.

Ugyanakkor a (Trump által folyton csodált) észak-koreai diktátor-dinasztia minden élő és holt tagja is megirigyelhette volna a 80 álló ovációt (meg 22 ülőtapsot), aminek kétharmadában csak az elnök saját republikánus pártkatonái ugráltak fel – szó szerint percenként – kelj-fel-jancsiként, miközben a demokraták fagyosan hallgatták a hevületet.

Hosszú és tekervényes gondolatmenetek közepette Trump mindenesetre felszólította a jelenlevőket, hogy „újítsuk meg eltökéltségünket, hogy Amerika soha nem lesz szocialista ország”. Természetesen ezzel is a 2020-as ellenjelölteknek próbált idejekorán keresztbe tenni, akik egyre hangosabban követelik és kezdeményezik, hogy – utolsó civilizált országként a világon – az Egyesült Államokban is vezessék be az általános betegbiztosítást. Trump nem röstelli ugyanakkor a venezuelai válsággal összekötni a nyugat-európai szociáldemokrata vívmányokat Amerikában is meghonosítani igyekvő demokrata politikusokat.

A beszéd központi motívuma Amerika nagysága, kiválósága akart lenni, ám az ezt – meg a trumpi „vívmányokat” – célzó vég nélküli litánia többnyire csúsztatásokra és könnyedén ellenőrizhető hazugságokra alapozott – amit persze a megvezetett fanatikus hívek soha (sehol a világon) nem szoktak ellenőrizni.

A valódi súlypont természetesen a falépítésen volt, ami miatt a kormányleállást is megkockáztatta az elnök, és amit továbbra is követel a következő tíz napra érvényes kongresszusi egyeztetéstől – és amit megint nem fog megkapni, mert a demokrata többségű Képviselőház azt még véletlenül sem szavazza meg. A szokásos vendégek egy részét is úgy válogatták össze, hogy az illegális bevándorlás irdatlan veszélyeit domborítsa ki – noha a felsorolt példák egy részének semmi köze nem volt a mexikói határhoz.

A 80 ováció felét olcsó trükkökkel csikarta ki, mint például az AIDS elleni közdelemre (szakállas hír) fordítandó pénzekkel, vagy – ami meg egyenesen visszataszító volt – a rákellenes harcot egy agyrákból kigyógyult kislány bemutatásával. Visszataszító azért volt, mert mihelyt elült a taps, Trump azonnal odacsapott az ellenzéknek, mondván, hogy azok viszont gyermekgyilkosok, sőt – a kormosarcú jelmeze miatt botrányba keveredett virginiai kormányzó példáján keresztül – egyenesen „az egynapos csecsemők kivégzői”.

Ezzel szemben – rögtön következő törvényhozási javaslatként – Trump az ún. szabad „iskolaválasztást” kínálja fel, ami egy közönséges hívószó az állami iskolarendszer leépítésére és a helyi adók – meg az azon felül szükséges tandíjak – magániskolákba és magánproftitba való ömlesztésére, amit saját oktatásügyi milliárdos minisztere is képvisel.

Trump bejelentette, hogy

„az Egyesült Államokban most éppen egy gazdasági csoda zajlik, amit csak a felelőtlen háborúk, a politika és a nevetséges, partizán vizsgálatok állíthatnak meg”.

Gyakorlatilag megfenyegette a Kongresszust, hogy „ha béke és törvényalkotás kell, akkor nem lehet háború és vizsgálat”. Ezzel persze az ő maga, fiai, lánya, veje, választási stábja és beiktatási bizottsága ellen folyó vizsgálatokra utalt, amelyek egyre inkább szorítják körülötte a hurkot. 45 évvel ezelőtt Richard Nixon is mondott ilyet a Watergate ellen ágálva – aztán meg fél éven belül lemondott a biztos leváltás elől menekülve.

A külpolitika ezúttal sem kapott túl nagy teret, de Trump újra ledorongolta európai szövetségeseit meg a NATO-tagokat, amiért évtizedekig „Amerikán élősködtek”, aminek most természetesen vége szakad. Kínát nagyon szereti, de az elnök-elődeinek ostobasága – és nem ám a kapitalizmus szerves logikája – miatti Amerika-kizsákmányolás helyett most majd új kereskedelmi egyezményt köt a nagyra becsült kínai elnökkel. Iránt kétszer is radikális rezsimnek nevezte és ugyanúgy kétszer megsimogatta az afganisztáni tálibokat, mert „azok is békét akarnak”, mint ő. Putyinról nem esett szó.

A Közel-Kelet csak a „kalifátus” állítólagos legyőzése kapcsán merült fel, no meg amiatt, hogy Trump és ortodox zsidó veje Jeruzsálembe rakta át az amerikai nagykövetséget. Ehhez fűződött nyomban az antiszemitizmus elleni harc meg az újabb vendégek bemutatása: egyrészt a pittsburgh-i zsinagógai tömeggyilkosság egyik túlélőjének képében (akinek éppen születésnapja volt, s ezért a szenátorok meg képviselők rögtön elénekelték neki a „Boldog születésnapot” c. alkalmi dalt), valamint az őt Dachauban felszabadító amerikai veterán képében, aki ráadásul 75 évvel ezelőtt a normandiai partraszállásban is részt vett. Ez a kettős „megható-hatás” nem kevesebb, mint kilenc ovációt csikart ki a Jeruzsálem—Normandia–Dachau tengely mentén. (A zsinagóga ellenes támadás persze nem minősült terrorizmusnak, mert fehér ember követte el, ráadásul nem is illegális bevándorló…)

Az önképzőköri beszédszínvonalra a kétperces „záróima” tette fel a koronát, amelyben Trump megállapította, hogy „a legnagyobb győzelmek még csak ezután következnek”; a szeretet és a hűség köti össze a polgárokat, a szomszédokat meg a hazafiakat. Még egyszer felkért mindenkit, hogy „a nagyságot válasszák” és „tartsák élve lelkükben a szabadságot meg Amerika küldetésébe vetett hitet, amely

… egy nemzet Istenben, és az összes nemzet között a remény, az ígéret, a fény és a dicsőség hordozója.”

Minden további kommentár nyilvánvalóan fölösleges…

Nyitóképünkön Donald Trump második Unió-beszédét mondja. Mögötte Mike Pence alelnök, a Szenátus elnöke, valamint Nancy Pelosi, a Képviselőház elnöke, az esemény házigazdája. Washington, 2019. február 5. (Fotó: New York Times)