Nagylelkűen teljesítették egy rákbeteg kisfiú kívánságát. Hát lehetett nemet mondani? Nem, bizonyára nem. De mi lehet egy nagybeteg gyermek kívánsága? Bizonyosan az a leghőbb vágya, hogy az államelnökkel fényképezkedjen? Nem véletlenül az, hogy meggyógyuljon és hazamehessen a szüleihez, testvéreihez, folytathassa tanulmányait, egyszer majd munkát kapjon, családot alapítson és boldogságban élje életét? Hogy ne lássa szülei szemében a könnyet, mert nem tudják hazavinni, és a félelmet, hogy nem tudnak időben annyi pénzt összekunyerálni jóakaró emberektől, hogy külföldön meggyógyíttassák őt? Hogy ne fecskendők legyenek a játékszerei, hanem az óvodás pajtásai. Hogy ne legyenek fájdalmai, hogy ne sírja minden éjjel álomba magát?
Szerintem ezeket a kívánságokat kellene teljesítenie minden jóakaró, épeszű felnőttnek. Főleg azoknak, akiknek hatalmában áll pénzekről és azok felhasználásának módjáról dönteni. Egy gyermek kívánsága, hogy szülei boldogok és egészségesek legyenek, ne csak a munkát, a pénzt hajszolják, amit egyre nehezebb előteremteni, pedig azt állítják, soha nem volt még ilyen magas az életszínvonal Szerbiában. Hogy ne csak azt hallja, hogy nincs, hogy legyen türelemmel.
Nem hiszem, hogy bármelyikünk kívánsága az lenne, hogy politikusaink saját ingó pozíciójuk megerősítése érdekében már a következő választásokra készülve a mi pénzünkön kampányolják végig az országot. Azon a pénzen, amin mi a gyermekeinket vagy éppen saját magunkat gyógyíttatnánk, hogy minél tovább tudjunk szeretteink támaszai lenni. Az lenne a feladatuk, biztosítsák minden egyes polgár számára a megfelelő egészségügyi ellátást, és ők maguk ne veszélyeztessék direkt vagy indirekt a gyógyulásukat.
Egy kisgyermek kívánságának pedig mindenekelőtt annak kellene lennie, hogy ne ismerjen fel egyetlen politikust sem. Erről viszont nekünk, felnőtteknek kellene gondoskodnunk.
Az írás a Családi Kör február 28-ai számában jelent meg.
