Az egyszerű kis használati eszköz már létezett néhány éve, csak senki nem figyelt rá, amikor egy Stephen Perry nevű úriembernek eszébe jutott szabadalmaztatni azt 1845. március 17-én, Londonban.
A kaucsuk Dél-Amerikából és Közép-Amerikából származik, a maják, aztékok már ismerték a gumifát és annak nedvét. Charles Marie de La Condamine francia természettudós és geográfus, aki fontos méricskéléseket is véghez vitt az Amazonas vidékén, hosszas dél-amerikai tartózkodása során több növényfajt írt le és hatóanyagot fedezett fel, olyanokat, mint a kinin és a kuraré. Amikor 1736-ban visszautazott Párizsba, bemutatta néhány eredményét, a kaucsukot így ismerte meg Európa.
Az angol Joseph Priestley (aki az oxigént is felfedezte) 1770-ben arra jött rá, hogy a gumi alkalmas arra, hogy a ceruzanyomot eltávolítsa a papírról, így megszületett a radír, a gumi pedig Angliában is ismertté vált.
A brit gyarmatosítás ázsiai korszaka alatt telepítettek gumifákat Indiába, a termesztés központja Ázsiába került át, a legnagyobb kaucsuk termesztők ma is Thaiföld, Indonézia, Malajzia és India.
Thomas Hancock 1819-ben különböző adalékanyagokkal elérte, hogy a gumiból használható termékeket gyártson, de a vulkanizálás még nem volt sehol és a gumi a hőmérséklet változásával mindig másképp „működött”, melegben ragacsos és nyúlós, hidegben viszont merev és törékeny volt.
A vulkanizálás ezen a problémán segített, az amerikai Charles Goodyear véletlenül vulkanizált először 1839-ben. Az egyik történet szerint este le akarta kapcsolni a világítást és közben felborította az edényeket, a kaucsuk összefolyt a kénnel a meleg tűzhelyen és megszületett a tökéletes gumi. Másik sztori szerint a felesége sokat zsörtölődött vele, amiért állandóan kísérletezget és mikor egyszer váratlanul hazaérkezett a feleség, Goodyear gyorsan elrejtette a kénnel kezelt gumit a meleg sütőbe. Akárhogy is, meglett a tökéletes eljárás, amit Goodyear 1844-ben szabadalmaztatott Amerikában.
Közben Hancock is haladt a kutatásokkal és 1843-ban ő is szabadalmi kérelmet nyújtott be Londonban. Kettejük közt nagyon hosszú jogvita és pereskedés kezdődött.
Lényegében Hancock találta fel a gumigyűrűt is. A gyártás során keletkező maradékot nem dobta el, igyekett azt újra felhasználni, például apróra vágta, majd összepréselte a darabkákat. Eközben önkéntelenül gumigyűrűket is előállított, de a jelentőségét nem ismerte fel.
Stephen Perry, aki azidőtájt egy londoni gumigyár résztulajdonosa volt (Messers Perry and Co.), 1845-ben azt használta ki, hogy Hancock csak a lényegre koncentrált és néhány évvel korábban ugyan levédette a gumiaprító gépét, de eszében sem volt levédetni azt, ami kijött belőle.
Perry remek üzletember volt, aki meglátta a lehetőséget az apróságban, a gumigyűrűt először csak papír és borítékok összefogására szánta, de hamar elterjedt az élet minden területén.
A gumigyűrű története tele van tehát mellényúlással, lenyúlással, élethosszig nyúló pereskedéssel és sok szereplővel, akikről szólva még tovább nyújthatnánk ezt az írást is.
A világ legnagyobb gumigyűrű labdája (Fotó: guinnessrecordsworld.com)
Ma már nemcsak alapfeladatot lát el a gumigyűrű, olyan érdekes célokra is bevethető, mint mondjuk italjelölő: különböző színűeket a borospoharak szárára húzva, üdítősdobozok nyitófülére hurkolva, a vendégek nem fogják összekeverni poharaikat, italaikat. Húsvét előtt ki lehet próbálni tojásfestéshez is. Különböző alakban a tojásra húzva, majd úgy a festékbe merítve szép csíkokat, mintákat lehet varázsolni.
Játékos kedvű felhasználók találták ki a gumigyűrű labdát, amelynek készítése komoly függőséghez tud vezetni. Általában pingpong labdát használnak középpontnak és arra annyi gumigyűrűt tekernek fel, amennyi csak tudnak. A játéknak Guinness rekordja is van, 2008-ban egy floridai megszállott „építgette” meg a világ legnagyobb gumigolyóját, ami több, mint 2 méter magas lett és több, mint 726000 gumigyűrűt használt el hozzá az alkotója, Joel Waul.
