I.
A nagyapám kovács volt,
ötven évig kovács:
ötven évig állt a tűz mellett,
ötven évig vasat edzett.
A víz soha nem állt meg, forgatta a kereket,
egész nap és egész éjjel a gátakra tört,
és mielőtt a hajnal első sugara felcsillant volna,
a nehéz kalapács már az üllőt kongatta.
füstösen és kormosan a tűz mellett állt
és súlyos kézzel a saját sorsát kovácsolta –
a nagyapám kovács volt,
ötven évig kovács.
II.
Ő már kimerülten jobblétre szenderült –
ám hiába van a föld alatt, fülének hiányérzetét
csak a kalapács visszhangja töltheti be,
ahogy az üllőről fáradhatatlanul megigézi.
Ó, bár ez a kegyetlen s mégis emelkedett
hang a távolból még egyszer felé remeghetne!
Hogy felriassza és visszahívja
a régi hajnalokba, az egykor volt délidőre
amikor még a tűz mellett állt
és nehéz kézzel a saját sorsát kovácsolta –
a kovács nagyapám,
ötven évig kovács!
III.
Ám csendes a föld, sem a hajnal, sem a nappali
élet zaja a felszínről nem veri fel;
elnémult a kalapács éneke és ütlege,
kialudt a láng egykorvolt parazsa
Most mi állunk az élet tüze mellett
és ifjú kézzel boldogságot kovácsolunk,
most mi hallgatjuk az élet dalát
amely vad hullámokkal suhan el mellettünk.
De már felettünk is sötétül,
nehéz az a kalapács, ó:
hamarosan minket is porrá zúz vele a kovács,
az örökkön kovácsoló idő-kovács.
Szabó Palócz Attila fordítása
