Oly korban éltek ők e földön… Csicsi nyomában, avagy fiktív hősök valós történetekben – Szerb László és barátainak sorsa a második világháborúban

„Tudsz valamit Csicsiről?” – így érdeklődött közös barátjuknál, a becskereki ügyvédnél, Várady Józsefnél a bori kényszermunkatáborban töltött hónapok múltával, 1945. május 24-én kelt levelében Szerb László (1910–1987), a neves jogász, Héger Jenő orvos sorsa felől. A háborús években a véres és megdöbbentő események kegyetlenségei nemcsak a családokat, a rokonokat szakították el egymástól – nagyon sok esetben mindörökre –, de a barátokat is, és megmenekülve, túlélve a harcterek és a lágerek borzalmait, az emberek sokszor azt sem tudták, hogy mi történt a többiekkel. Ily korban éltek ők e földön… S ezért keresték egymáshoz a kapcsolatot, amikor már megtehették ezt, s igyekeztek információkhoz jutni, bármit is megtudni szeretteik sorsának alakulásról. A túlélésről, amelynek az általuk megélt közelmúltban oly csekély volt az esélye. Ahhoz tehát, hogy feltárjuk Szerb László életútjának eseményeit, azonosítanunk kell most azokat a személyeket, akiket ő név szerint is említett a róla szóló korábbi cikkünkben már idézett levelében.

„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.”

(Radnóti Miklós: Töredék – részlet, 1944. május 19.)

„…a visszatérő közlés az, hogy ki maradt életben” – írta Várady Tibor jogász és író (vagy ennek a kettőnek a sorrendje az ő esetében akár meg is fordítható?…), a fent említett levél címzettjének, Várady Józsefnek a fia. Az egyik, a témánkat szorosan érintő kötetéből két héttel ezelőtti cikkünkben már idéztünk is egy idevágó részletet (Egy jogász, aki lutrin húzta ki az életét Borból…, Családi Kör, 2019. május 9.), amelyben az író Szerb László életének egy fontos momentumát, a bori kényszermunkatáborból való megmenekülésének körülményeit is igyekezett rekonstruálni. Ahhoz azonban, hogy megismerjük a levélben név szerint említett személyek – vagyis a történet többi szereplőjének – az életútját, és a munkaszolgálatot is megjárt jogásznak a hozzájuk fűződő kapcsolatát, hogy megtudhassuk, felismerjük, felfejthessük, miért voltak ők fontosak Szerb László számára, ezúttal Várady Tibor egy másik kötetét kell fellapoznunk.

 

Rettegések és remények

 

A 2014-ben megjelent Zoknik a csilláron, életek hajszálon[1] című dokumentumpróza-kötetében (Történetek az irattárból, Forum Könyvkiadó, Újvidék – Magvető, Budapest, 2014) feldolgozott jogi esetek történetei között Várady Tibor – az édesapja hátrahagyott iratai alapján – elevenítette fel egy, a háborús években kezdődött (majd hosszasan elhúzódott…) válóper történetét. Ily módon épp ez a dokumentumpróza segíthet most hozzá bennünket ahhoz, hogy meghatározzuk, kik voltak azok a valós személyek, akiket Szerb László említett ebben a levelében. Egy bánáti német férfi és egy ugyancsak helyi zsidó nő válóperének a története ez, amelynek több különleges, nem várt csavart adott a háború, a többszöri hatalomváltás és az erőszakos kényszer: „Karl Engel és Kuzmin Márta 1938. január 28-án kötöttek házasságot. Körülbelül három és fél év után, 1941. augusztus 2-án született kislányuk, Judit.”

Várady Tibor sietett hozzátenni még: „Karl német volt, Márta zsidó. 1938 januárjában már félelmetesen terjedt a fasizmus, de odáig még nem jutott el, hogy megakadályozzon egy becskereki házasságot.” Majd pedig így folytatta: „A történetekben nem éreztem nyomát sem német-zsidó feszültségnek, sem pedig valamilyen dacnak az alakuló történelemmel szemben. Nem egy Rómeó-Júlia házasság volt.” Mindez pedig csak azért érdekes most a számunkra, mert ebben a fejezetben említette Várady Tibor művében Szerb Lászlót is.

A háborús időkben ugyanis a történet főhősét, Karlt besorozták a megszálló német hadseregbe – Untersturmführer, vagyis hadnagy lett az orosz fronton –, ahonnan megszökött és állítása szerint(!) később a partizánokhoz szeretett volna csatlakozni, de időközben maláriában megbetegedett, és ez megakadályozta ebben… Márta zsidóként az egyik közeli táborba került, ahonnan azonban egy idő után – talán épp a férje német volta miatt – ki is engedték. Végül mégis Auschwitzba deportálták.

Mindketten túlélték a háborút. Karl később Szegedről jelentkezett levélben Várady Józsefnek, nem mert hazautazni Becskerekre, ezért régi szerb ismerőseit kérte, hogy igazolják, hogy csakis kényszerből került a német hadseregbe, de nem volt fasiszta, és valóban a partizánokhoz akart csatlakozni, Márta pedig Hollandiába került, ő onnan adott magáról életjeleket. „Karl nem tudta, hogy Márta is életben maradt, amíg meg nem kapta az apám levelét (melynek a cenzornál is el kellett időznie). Telefonálni nemigen lehetett Becskerekről Szegedre. Akkoriban tovább tartottak a rettegések és a remények is” – írja könyvében Várady Tibor, mielőtt megemlítené Szerb Lászlót.

 

Csak lezárni érdemes

 

Várady József Karlnak küldött levelében beszámolt a közös ismerősök, régi barátok sorsáról is. Ebből pedig nyilvánvalóvá válik, hogy ők hárman, Karl, Várady József és Szerb László közeli ismerősök voltak, talán mind barátok is lehettek a háború előtt. A történetnek ezt a szálát azonban itt és most nem tudjuk továbbvinni, további részleteiben felfejteni, ugyanis bár Várady Tibor a teljes kötetben minden esetben az eredeti, valós nevek megtartásával dolgozta fel a nagyatyai és apai hagyatékból fennmaradt dokumentumokat, peres anyagokat, ebben az egyetlenegy esetben mégis kivételt tett, mert a „válóper részletei […] azt sugallták, hogy a főszereplők esetében ezúttal helyesebb lenne fiktív neveket használni”. Így hát, akármilyen jó barátja is lehetett Szerb Lászlónak ez a bizonyos Karl, vagyis – kissé pontosabb meghatározásban: – a dokumentumpróza Karljának mintájául szolgáló valós személy, az ő személyazonosságát egyelőre nem ismerjük. Ezért történetét már csak annyival egészítjük ki, hogy némi halasztás után valóban csatlakozott is a partizánokhoz…

Tény azonban, hogy Várady József nem számolt volna be a Karlnak írt levelében Szerb László sorsáról, megmeneküléséről, ha nem tudja, vagy legalábbis nem feltételezi, hogy őt nagyon is érdekli/érdekelheti ez. „Nagyon sok volt a felgyülemlett elmondanivaló. Apám levele beszámol közös ismerősökről is… […] Ír Szerb Lászlóról, akivel az apám Zágrábban tanult együtt az egyetemen, és akit Karl is jól ismert. Írja, hogy Szerb Lászlót mint zsidót Borba hurcolták. Amikor onnan kiszabadult, Belgrádban kapott állást a Külügyminisztériumban” – írta Várady Tibor, majd egy zárójeles közbeékelésben hozzátette még: „Amikor Belgrádba kerültem egyetemre, az apám bemutatott Szerb Lászlónak. Egy-két sarokra laktak az albérleti lakásomtól. Két-három hetente eljártam hozzájuk. Csáktornyán született. Tóth Árpád volt a kedvenc költője. A Jugoszláv Külügyminisztériumban jogtanácsos volt. Nem szívesen mesélt Borról. Egyszer elmondta, hogy ott egy magyar költővel is találkozott, a verseiről is beszélt. Ezek Radnóti-versek voltak. Nem tudta, hogy Radnóti híres költő. Többször kértem, hogy írja le, vagy mondja el, amit Radnótiról tud. Nem akarta. Zárkózott ember volt. Meg aztán, az életének egy olyan időszakáról volt szó, melyet nem akart feleleveníteni. Csak lezárni.”

A Zoknik a csilláron, életek hajszálon című kötetben feltűnt Csicsi, vagyis Héger Jenő orvos neve is. Ő is Zágrábban tanult a háború előtt, orvostanhallgató volt, a vele kialakult barátságuk kezdete tehát ugyancsak az egyetemi évekre tehető. Várady József így számolt be az ő sorsáról az épp Szegeden tartózkodó Karlnak: „Két hete a Csicsi is felbukkant. Mindene meg lett semmisítve a háborúban. Csak egy ingje és egy nadrágja maradt, és egy rendelet, hogy Csernyére utazzon. Ott tévedésből németnek tartották és táborba vitték. Még nem sikerült kiszabadulnia.” Ez a levél 1945. október 31-én kelt, tehát öt hónappal Szerb László Belgrádból írt küldeménye után. Így tehát barátja, a becskereki ügyvéd neki májusban még nem szolgálhatott részletes beszámolóval Csicsi sorsáról. Vagyis májusban még – ilyen szempontból is – oly korban éltek ők e földön, amelyben szinte csak a teljes bizonytalanság uralkodott…

 

Tábori találkozások

 

Szerb Lászlót – akárcsak rabtársát, Radnóti Miklóst – 1944 májusában vitték el munkaszolgálatra. A költőről úgy tudjuk, hogy május 19-én írta meg a Töredék című költeményét, amelynek egy részletét mai mottónkul választottuk, és még aznap megkapta az ÚJABB! behívóját (neki ez már sorrendben a harmadik munkaszolgálata volt…), másnap kellett jelentkeznie Vácott, ahonnan még aznap – gyalogszerrel! – Sződligetre irányították. Szerb László ebben az időszakban a Magyarországhoz épp visszacsatolt, a mai Horvátországhoz tartozó Csáktornyán élt, családja nagy részét, s így a szüleit is – askenázi zsidó származása miatt – akkorra már Auschwitzba deportálták, soha többé nem láthatta őket. Nyugodjanak békében!

Az ekkor már nős Szerb László akkor tért vissza szülővárosába, amikor az Ante Pavelić-féle Független Horvát Állam 1941-es létrehozása után, a hatályba léptetett új faji törvények miatt fel kellett adnia a Zágrábban egy évvel korábban megnyitott ügyvédi irodájától. Két évig volt munka nélkül Csáktornyán, az édesapja tartotta el őket a feleségével – leánykori nevén Dušanka Temerinaccal –, akivel 1938-ban házasodtak össze. Lányuk, Olga, 1942 januárjában született. Szerb László 1943 májusától egy helyi ügyvédi irodában írnokként dolgozott.

A család helyzete 1944. március 19-e után, vagyis Magyarország német megszállását és a nyilasok hatalomra jutását követően változott meg drasztikusan. Miután a család nagy részét Auschwitzba deportálták, Szerb Lászlót 1944 májusában munkaszolgálatra vitték, s hamarosan már a bori kényszermunkatáborhoz tartozó Heidenau altáborban dolgozott vasútépítésen a rabtársaival, köztük Radnóti Miklóssal is. Mert egy ily elaljasult kor adatott meg nekik…

 

Nyitóképünkön: Várady József a dolgozószobájában, a becskereki ügyvédi irodájában – A feje felett csak részlegesen, töredékesen látható festmény az Aranybulla átadását ábrázolja.

A cikk nyomtatott változata megjelent a Családi Kör 2019. május 23-i számában.

 

Az előző részt itt érhetik el olvasóink:

Egy jogász, aki lutrin húzta ki az életét Borból…

Tanult emberként több nyelvet is beszélt, ezért amikor kihallgatta orvosainak a feje felett folytatott beszélgetését, Szerb László franciául tudta megszólítani őket. A doktorok, akik egyébként akkor már a sorsára, a vesztére akartak hagyni – akármilyen nemzetiségűek vagy vallásúak is voltak – ennek nyomán mégis „rendesen” kezelni kezdték a beteget.

_____________________________________

[1] „E könyvben egyszerre van jelen a régmúlt, a közelmúlt és a jelen. Egyetlen oldalon, egyetlen lélegzetvételben. A három korszakban játszódó történések, az uszító hangok, a joggyakorlás és a hétköznapi beszéd hangja kísértetiesen megegyeznek. Emberi sorsok ismétlőjelek közé szorítva. A nagyapának, az apának és a fiúnak egyaránt kijár egy-egy háború, és e háborúk kínos, lassan lecsengő velejárói.
Ez a könyv a vajdaságiakról szól, akik ott élnek/éltek, ahol változnak a diszpozíciók, ám a problémák maradnak. Ahol az izgatás gyakori vád, ahol a haszonélvezők mindig derék hazafiak. Ahol igen terjedelmes a kávéházi dalok jogi históriája. Ahol békeszakértők cigányprímásként argumentálnak. Ahol a papucsosok fel-felröppennek a nagy témák világába. Ahol oly gyakoriak az utcanév- és szoborcserék. Ahol nem veszélytelen az egyik, majd a másik nyelv használata…
A könyv főhőse a nyelv, a higgadt, józan átgondolt beszéd. A hevületváltások világában a tiszta és pontos megfogalmazás a megmaradás feltétele. A könyv szól a nyelv, a szó rabjairól, akik a szabadságról szőttek álmokat. De amint Branko Miljković kérdezi: Hoće li sloboda umeti da peva, kao što su sužnji pevali o njoj? (Tud-e majd úgy dalolni a szabadság, ahogyan a rabok daloltak róla?) Vagy nem lenne tanácsosabb elhallgatni, letenni a tollat, kiradírozni a múltat? Várady Tibor könyve ennek az ellenkezőjére buzdít.” (Domonkos István ajánlójából)