A Tijana Jurić Alapítvány kezdeményezésére, valamint 16o ezer szerbiai polgár aláírással kinyilvánított támogatásával a szerb képviselők a napokban a köztársasági képviselőházban elfogadták a büntetőtörvénykönyv szigorításait, melyek szerint életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik a gyermekgyilkosokat és azokat, akik kiskorún, állapotos nőn, magatehetetlen személyen nemi erőszakot követnek el. Ezt minden további nélkül üdvözölnünk és helyeselnünk kell.
Más szigorítások is életbe lépnek Szerbiában, és olyan újdonságok is, mint például az ügyvédek elleni támadások büntetése, melyet a Szerbiai Ügyvédi Kamara kezdeményezett. Ezt valószínűleg az ilyen jellegű bűnelkövetések elszaporodása indokolja, a cél pedig az elrettentés, hogy az igazságszolgáltatás megelőzze a jövőbeli hasonló bűncselekményeket.
De miért is lett manapság „divat” az ügyvédekre támadni?
Talán a gyökereknél kellene kezdeni (e téren is) a rendteremtést.
A társadalom jogosan várja el bármilyen bűntett elkövetőjének szankcionálását. De a büntetés sosem lehet egyoldalú vizsgálódás eredménye. Az állam vállaljon (ebben az esetben is) aktív szerepet a bűnelkövetővé válás esélyének csökkentésében is, így adottak lesznek a feltételek arra, hogy a potenciális támadó a bűntett tervezéséig el se jusson. Ehhez az kellene, hogy az ügyvéd ne verje át a kliensét, ne járjon el törvényellenesen, ne legyen részrehajló és igazságtalan, ne csak a munkája anyagi oldalát, a saját hasznát nézze, és amennyiben ennek ellenkezője mégis megesik, a támadást fontolgató bízhasson sérelme helyes, igazságos, a törvényes előírásokon alapuló megítélésében.
Mert mit is mondott Pásztor István a Tartományi Képviselőházban, a Vajdasági Ügyvédi Kamara megalapításának 144. évfordulója alkalmából megtartott díszülésén?:
„Vissza kellene hozni azoknak az időknek a tapasztalatait, amikor az ügyvédeket a mainál sokkal nagyobb tisztelet övezte, a társadalom egésze felnézett rájuk”. Hozzátette, ő maga is úgy nőtt fel, hogy az ügyvédeket az átlagosnál nagyobb képességű személyeknek tartották. Vladimir Beljanski, a Vajdasági Ügyvédi Kamara elnöke többek között még azt is hangsúlyozta, hogy a mai ügyvédeknek úgy kell megfelelni az elvárásoknak, hogy a szakma elődjeit se szégyenítsék meg.
Minden dicsekvés nélkül megemlítem, hogy a kliensei által nagyra tartott és tisztelt édesapám, Dr. Szőcs Kálmán közel negyven évig gyakorolta ezt a mesterséget, de én otthon ügyvédek bántalmazásáról, bosszúról, önbíráskodásról, félelemről sohasem hallottam. Szintén ügyvéd bátyámmal kapcsolatban sem.
Nem tudhatom, a törvényhozók foglalkoztak-e a sértett és az elkövető között fennálló viszonnyal, vizsgálták-e az előzményeket, azaz azt, mi válthatja ki az egyre gyakoribb ügyvédek elleni támadásokat. Talán a sértett kirívó magatartást tanúsított? Nem tartotta magát a jogi előírásokhoz, netán igazságtalanul anyagi és erkölcsi kárt okozott a kliensének? Amit aztán a bűnelkövető önbíráskodással próbál viszonozni, talán, mert nem bízik az igazságszolgáltatásban?
Ma, sajnos, mind gyakrabban tapasztalhatjuk, hogy a sértett jogász nem az elvárt magatartást tanúsítja, amit aztán a bűnelkövető önbíráskodással próbál viszonozni. Mert továbbra nem bízik már senki segítségében, vagy nem tudja kivárni a jogszolgáltatási procedúra végét. Mindenki tudja ugyan, hogy az önbíráskodás (szemet szemért) bűncselekmény, de „az önbíráskodás jelen van, természetes problémamegoldó viselkedéssé vált” – olvasom a világhálón, erről a témáról tájékozódva.
Bizony gyakran kinyílik a bicska az ember zsebében, mint mondani szoktuk, és az olyan jogtipró ügyvédi eljárások nyomán, amelyek az egyik felet (és magát az ügyvédet) anyagi előnyhöz juttatják a másik fél kárára, akkor az a bizonyos bicska akcióba is lendülhet. Mert nem mindenki tud uralkodni magán és az igazságérzetén. Ilyen esetekről egyre gyakrabban hallani.
Egy ügyvéd ismerősöm be is vallotta: „Ja, mi már nem úgy dolgozunk, mint az édesapád annak idején!”
Személyes érintettség visz rá ezekre a gondolatokra, miután tudomásomra jutott az ügyvédek védelméről szóló hír.
E hosszú bevezető után hadd térjek rá szubjektív meglátásaimra és a témával kapcsolatos negatív tapasztalataimra. Gondolom, nem vagyok az egyetlen ebben az országban, akit az ügyvédek viselkedése és törvényellenes eljárása meghökkentett és felháborított. Sajnos, a kárvallottak általában hallgatnak, ezzel bátorságot és biztonságot adva a jogot és igazságot hamisan alkalmazó jogképviselőknek a további törvénysértésekhez.
Egyelőre (amíg az átejtett, becsapott laikus, jogi előírásokban járatlan kliensek érdekében törvényes védelem nem születik) csak egyetlen fegyverrel rendelkezünk a dörzsölt, pimasz, szemtelen, a jogi előírásokat figyelembe sem vevő, a szaktársaikkal összejátszó ügyvédek ellen (tisztelet a kivételnek!), és ez a VÉLEMÉNYNYILVÁNÍTÁS.
Az én tragikus történetem 2o17. december 22-én vette kezdetét, amikor Zenta központjában a kivilágított gyalogátkelőn egy helyi lakos belerohant a szabályosan közlekedő emberekbe. Én könnyebb sérülésekkel megúsztam, de a Kálmán öcsém olyan súlyos fejsérüléseket szenvedett, hogy néhány hónapig tartó kómás állapot után elhunyt.
Halála napjáig semmi különös nem történt. Mivel a tettes bevallotta bűntettét, erre a tényre épült a bűnvád, így az ő és az én kihallgatásomon kívül nem került sor más eljárásra, nyomozásra vagy tanúk behívására.
Hanem aznap, amint az ártatlan áldozat halálhíre elterjedt a városban, meglódultak a dolgok.
Az egy emberéletet kioltó tettes kitűnő, vérbeli védőügyvédet talált, akinek kíséretében értesítés, idézés nélkül megjelent a zentai Alapfokú Bíróságon. A védőügyvéd az ítélethozó főtárgyalás azonnali megtartását kérte. Ezt minden törvényes előírás ellenére engedélyezte is neki a Zentai Alapfokú Bíróság elnöke, és huszonöt perc alatt már ki is hirdették a forgalom veszélyeztetése miatti enyhe, feltételes büntetést – a halálesetről említést sem téve, fellebbezés kizárásával, rögtöni jogerőre emeléssel.
Még arra is maradt ideje a rutinos védőügyvédnek, hogy a tisztelt bíróságot megkérje, az immár elítélt védencét mentesítsék a per költségeinek kifizetése alól. Amit persze, a bíró jóvá is hagyott, holott a büntető törvénykönyvben az áll, a gyanúsított, aki immár elítélt, köteles megtéríteni az eljárás költségeit.
Az ad hoc, előkészület nélkül megtartott főtárgyalás sikeresen, zökkenőmentesen le is zajlott, és amint megszáradt a tinta a jegyzőkönyv végén, betoppant a „mi” ügyvédünk a váratlan bejelentéssel: Éppen most hallotta, hogy Kálmán meghalt. Ez az eljárásban új fordulatot jelentett volna, de mivel minden elvégeztetett, nem volt mit tenni (!).
Annál is inkább, mert a károsultakat a tárgyalás megtartásáról ilyen gyorsan nem is értesíthették (mi a haldokló öcsénk mellett tartózkodtunk a debreceni kórházban – esetünkben a meghatalmazott jogi képviselőnket, az ügyvédünket kellett volna beidézni). De hogyan és miért is idézték volna be? Mint most kiderült, az én írásban meghatalmazott ügyvédem – aki a Kálmán hiteles gyámjául kinevezett fiatalabbik öcsémet is képviselte (volna) a büntetőeljárásban, a bíróságot nem értesítette az immár egy évvel ezelőtt vállalt megbízatásáról.
Hetek múlva befutott a biztosítótársaság értesítése, hogy mivel a biztosítottját a bíróság csak a forgalom veszélyeztetése, és nem haláleset okozása miatt ítélte el, ő nem kötelezhető a temetés és az azzal járó költségek megtérítésére.
Ennyi szabálytalanság és csalás láttán gyászomban, elkeseredésemben és felháborodásomban felsőbb jogi fórumokhoz fordultam. Az újvidéki Fellebbviteli Bíróságtól már kaptam választ, miszerint elindított egy büntető eljárást a törvénytelen módon megtartott főtárgyalást levezető bíró ellen.
A törvényes előírásokat be nem tartó zentai védőügyvéd etikátlan viselkedéséről pedig a Vajdasági Ügyvédi Kamarát értesítettem.
Nagy meglepetésemre a következő választ kaptam: a védőügyvéd megfelelően védte a vádlott T. I.-t, miközben a leghatásosabb módszereket alkalmazta abból a célból, hogy a büntetőügyben védencét minél hatékonyabban és minél jobb eredménnyel védhesse. Ha az esetben törvénytelen lépések történtek, azokért az elsőfokú bíróság, esetleg a közvádló hibáztatható…
Tehát egy ügyvéd jogtiprással is élhet annak érdekében, hogy védencének minél jobb szolgáltatást nyújtson?!
Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleménye a Vajdasági Ügyvédi Kamarának arról, hogy az írásban felhatalmazott jogi képviselőnk (szintén zentai ügyvéd) nem is jelentette a bíróságnak az elvállalt megbízatását.
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az ügyvédre támadók büntetéséről szóló új törvényt lelkesen támogatja. Anélkül, hogy az okokra egy gondolatot is pazarolna.
Szőcs Balassy Ildikó
