Jelesen értelmiségi cél és kényszer keresni helyünket a világban – de mindannyian rákényszerülünk erre életünk során, mindenki a maga módján, néha többször is. A kisebbségben élők, a mások által kavart viharokat elszenvedők és túlélők hatványozottan is. A megpróbáltatások sokrétűek, a körülmények átláthatatlanok és feldolgozhatatlanok, ezért jelzéseket keresünk a könnyebb igazodás végett. Kézenfekvő lehet olyanok tapasztalatát keresni, akik ezt előttünk többé-kevésbé sikeresen megtették. Még könnyebb persze vakon követni magabiztos vezéreket, ám ők legtöbbször szakadék felé vezetnek. Az igazi értelmiséginek ezzel szemben mindig kételyei vannak a „helyes útról” – már csak ezért sem akar népvezérré válni. De éppen ez teheti hitelessé.
Az alábbi háromrészes interjúval a Szabad Magyar Szó 80. születésnapján köszönti dr. Várady Tibort, akinek a munkássága sokkal több ember (különösen vajdasági magyar) sorsot érintett meg, mint ahogyan az első pillantásra tűnhet. Már csak ezért is érdemes minél többet megtudni és megérteni egy olyan jogtudós, író, tanár, politikus, háttértanácsadó és mindenekelőtt értelmiségi pályájáról, akinek a tevékenységéről legtöbben csak felületes újsághírekből értesültek. A nyolcvanadik születésnap kiváló alkalom lehet erre.
A kérdező rendhagyónak érzi a beszélgetést, mert – a generációs különbség ellenére – saját útját is legalább háromszor keresztezte alanyának közéleti munkássága. Innen a tegeződés, valamint a személyesebbnek érezhető kérdések szelleme. Remélem, ez nem nehezíti, hanem megkönnyíti dr. Várady Tibor kevésbé ismerős arcának feltárulkozását. Az interjú dr. Várady 80. születésnapja után két nappal, 2019. május 27-én készült a professzor budapesti egyetemi irodájában.
[Olvassa itt az interjú második részét, itt a harmadik részt, itt pedig a teljes interjút!]
[Purger Tibor] Hogyan tárul fel olyasvalakinek az énje, akit világéletében közéleti embernek ismertek? Szinte kizárólag úgy ismertek mint Várady Tibort. Mi áll mögötte, milyen az a személyes én, amit nem ismerünk?
[Dr. Várady Tibor] Igen, hát kicsit ingadozom, és nem könnyű definiálni azt, hogy mi az, hogy közéleti személyiség. De valóban ez is egy része az életemnek. Én a politikától tulajdonképpen távol voltam. Ezt ma kicsit vonakodva mondom, mert – különösen itt Pesten – mindenki azt mondja ő mennyire nem volt semmilyen pártnak tagja, stb., stb., úgyhogy kicsit elvész ennek a súlya. Én próbáltam a szakmához kötődni, amikor az újvidéki egyetemen indultam tanáregsédként. Akkor ez nagyon nehéz választás volt a családi ügyvédi iroda és az egyetemi karrier között, és ami döntött bennem, az a Symposion volt. Az ügyvédi iroda Becskereken volt, a Jogi Kar plusz a Symposion Újvidéken. Úgyhogy ezt próbáltam ötvözni. Na most akkor engem ilyen irodalom közeli tantárgyak érdekeltek különösen, mint a jogszociológia. Azonban ezeknek akkor egy nagyon-nagyon határozott politikai beágyazottsága volt, és a jogszociológus az nehezen tudott volna más lenni, mint vagy egy rezsimhű jogszociológus, vagy egy disszidens, akit előbb-utóbb kirúgnak. Úgyhogy én választottam egy ezoterikus tantárgyat, a nemzetközi magánjogot, amivel tulajdonképpen az volt a fő célom, hogy meg tudjak maradni a szakmámnak a mezsgyéjén. Ez ment is, és meg is szerettem a nemzetközi magánjogot. De én egészen 1990-ig, amikor megindultak a pártok és én az UJDI-hoz csatlakoztam, addig kerültem a politikai életet.
Persze hát voltak dolgok: a Symposiont védtem a bíróság előtt meg hát az írásaimban is voltak politikát érintő témák. Inkább fojtogató képleteket mint konkrét eseményeket bíráltam nem voltam annyira közvetlenül, minden visszafogottság nélkül rezsimkritikus, mint mondjuk a Nebojša Popov, aki becskereki barátom volt. De hál’ istennek nincs egyetlen írás sem, amit most utólag meg kéne, hogy tagadjak. Úgyhogy így alakult és aztán a ’90-es évek sodrásában bekerültem a szerb parlamentbe meg hát a hatalom nélküli Panić-kormányba, s ezt már tényleg közéletnek lehet nevezni. Viszont valamiképpen, amikor, 2000-ben megbukott Milošević és Koštunica felajánlotta, hogy menjek igazi igazságügyminiszternek, akkor nem éreztem igazi kísértést. Nem azért mert ambíció nélküli ember vagyok, hanem azért mert a jogász szakma és az irodalom (ami még akkor halasztás volt) valamiképpen jobban vonzottak és hát jobban szerettem volna itt valamit alkotni.
Az elkerülhetetlen politika
Az újvidéki Dnevnik 1989. november 26-án megjelent interjúja dr. Várady Tiborral, az UJDI jelöltjével az első szerbiai többpárti parlamenti választások előtt
Említetted az UJDI-t. Örülök, hogy felhoztad, mert ez inkább jut az emberek eszébe. Egy olyan jugoszláviai magyar voltál, aki teljes mértékben benne volt a jugoszláv közéletben. Ma szinte minden, ami jugoszláv, az negatív konnotáció, és ti mégis megpróbáltátok ezt 1989-90-ben másként alakítani. Volt ennek perspektívája? Tudjuk mi történt persze, de akkor hogy érezted?
Akik ezt főleg indították, Vesna Pešić, Nebojša Popov, [Žarko] Puhovski Zágrábban, de a koszovói albán Veton Surroi is, meg Boszniából is többen, ezek mind olyan emberek voltak, akiket értelmiségiként én őszintén becsültem. Ezek között olyan is volt, mint Nebojša Popov, aki párttikárként kezdte, de azután túl őszintén volt ahhoz baloldali, hogy „igazi” párttag legyen, és így belőle lett az egyik legmarkánsabb és legbátrabb disszidens. Ezek általában nagyon rokonszenves emberek voltak. Azt tudtuk és éreztük, és ebben valamelyest igazunk is volt, hogy a hosszú egypártrendszer után a váltásban az értelmiségnek nagyobb szerepe van, mint mondjuk Nyugaton. És ez valóban így volt a kelet-európai államokban is, dehát akkor nálunk jött egy másik váltás, a Miloševićék, és a kommunizmust nem az váltotta föl, ami Magyarországon, Lengyelországban stb., hanem egy őrült nacionalizmus váltotta fel, és ennek a sodrásában mi egészen a szélekre, margóra szorultunk. Én emlékszem, Vesna Pešić azt is hitte, hogy talán többségünk lesz a szerb parlamentben. A végeredmény az volt, hogy a szerb parlamentben 250 képviselő közül egy UJDI-s volt – ez voltam én –, és engem sem azért választottak, mert az UJDI programja annyira megkapta volna az embereket, hanem, hogy Becskereken indultam, ahol ismerték a családomat. Úgyhogy én továbbra is ezt egy nagyon szép kezdeményezésnek tartom, azokat az elgondolásokat ma is vállalom, amiket akkor, de hát nyilvánvalóan nem volt esély.
Mi akkor fiatal harmincasok voltunk és ismertük egymást az egész jugoszláv térségben. Én őszintén hittem azt, hogy ha lenne még 5-6-7-8 évünk, akkor megmenthettük volna az országot. Volt ennek a hitnek alapja?
Elképzelhető. Elképzelhető, de nagyon nehéz megmondani. Ami Jugoszláviában sajátossá tette a helyzetet más kelet-európai országokkal szemben, az az volt, hogy Tito egy egyensúlyra játszott. Ez látszott abban is, hogy Szarajevóban a dékán két évig szerb, utána két évig horvát, utána két évig muzulmán illetve bosnyák volt. Tehát ez az egyensúly létezett, viszont ennek az egyensúlynak a megvalósítója a párt volt. Amikor elment Tito, és elmúlt a párt meghatározó szerepe, akkor hirtelen nem volt már egyensúlyteremtő elv és mechanizmus. Úgyhogy hiányzott egy polgári és a nyugati demokráciából származó alternatíva, és akkor jött a nacionalizmus. Elsősorban persze Milošević, dehát Tuđman sem maradt le nagyon, és hát Izetbegovićnak is inkább voltak meggyőződései, mint gondolatai. És akkor az következett, ami.
És hát valljuk be, minden európai multietnikus föderáció bajba került, talán Svájcot kivéve.
Igen, nemigen volt erre képlet. Nagyon nehéz volt kitörni a kommunizmusból és hirtelen egy képletet teremteni. Mert azt az egyensúlyi képletet, ha nem is tökéletesen, de valamennyire megoldotta a kommunista párt.
Talán 2007-ben lehetett, amikor Kínában tanítottam egy nyári iskolán Hsziamen szigeten, és beszéltem egy kínai kollégával, és kérdeztem, hogy most, amikor annyira piacorientált állammá váltak, akkor miért van a kommunista pártnak ekkora szerepe. Erre azt mondta, hogy különben szétesne Kína. Ez egy embernek a véleménye, ezt politológusok, szociológusok kell, hogy tanulmányozzák. De tekintettel arra, hogy honnan jövök és honnan jövünk, ezt nem tartottam ostobaságnak.
Közvetítéseddel ismerkedtem meg Kis János filozófussal és jót beszélgettünk. Mondott egy érdekes mondatot, ami nekünk, magyaroknak, (volt-)jugoszlávoknak különösen izgalmas: „Persze nálatok sokkal nagyobb volt a liberalizmus, de nagyobb volt a diktatúra is.”
Ő a politológus, nem én. Egy kérdést tennék még hozzá, hogy a Rákosira vagy Kádárra gondolt-e akkor, mert ez nem mindegy… A Rákosival ellentétben, nekem meggyőződésem, hogy ha lett volna szabad választás, Tito megnyerte volna. Mert ő volt olyan népszerű, hogy megnyerjen egy szabad választást. Persze elmúlt az esélye annak, hogy ezt teszteljük, mert nem voltak szabad választások. Emlékszem olyan választási adatokra, amit büszkén közöltek egyes kommunista országokban, hogy 103 százalékban leköröztek másokat. De Tito, azt hiszem, megnyert volna egy szabad választást. Ez is megkülönbözteti a jugoszláv diktatúrát a magyarországitól, különösen, ha Rákosit vesszük alapul. Hogy Kádár nyert volna-e szabad választást, talán inkább nem, de nem tudom. Rákosi biztos nem.
Dr. Várady Tibor és Purger Tibor beszélget Várady professzor közép-európai egyetemi irodájában, Budapesten. (Fotó: Szappanos Veronika)
Szélesítsük ki a beszélgetést időben, témában és térben is! Mit sorolsz a legkedvesebb emlékeid közé és mit szeretnél elfelejteni?
Tegnapelőtt óta nyolcvanéves vagyok, úgyhogy nagyon sokféle emlék van, és néha keveredik, hogy mik a legszebb és legérdekesebb, vagy a legfurcsább emlékek. Én az első emlékemmel kezdeném, ami nem a legszebb. Hároméves voltam, és a szülői tiltás ellenére felmentem a padlásra – és ott volt egy bácsi. Vöröses szakálla volt. Nekem akkor az apám a Brehm Állatok világát olvasta. Én rögtön elkezdtem vele oroszlánokról beszélgetni, ő meg folytatta. Mondta, hogy oroszlánvadász. Kérdeztem, hogy Becskerek melyik részén vadászik oroszlánokra; ezt is pontosította. Amikor lejöttem, megkérdeztem a nagynénémet, hogy miért van ez a bácsi a padláson. A nagynéném azt mondta, azért, mert ez egy zsidó bácsi – 1942-ben vagyunk –, és a németek nagyon nem szeretik a zsidókat, hát ezért van a padláson. Amikor hazajött az apám és közöltem vele, hogy van egy zsidó oroszlánvadász bácsi a padláson. Egészen elhűlt, mert ha én ezt tovább mondom…, és hát hiába mondja nekem, háromévesnek, hogy ne mondjam tovább. És akkor meg volt tiltva nekem, hogy kimenjek az utcára, egészen addig, amíg a bácsi ott volt, egy-két hónapig. Egyszer kifakadtam – az apámnak nagyon nem tetszett –, hogy a fenébe a zsidókkal és a németekkel, hogy most veszekszenek és nem tudok kimenni az utcára. Na erre nem vagyok büszke. Hároméves voltam, de azóta néha eszembe jut, hogy mennyire el lehet választani az embereket a valóságtól. Ami engem akkor elválasztott a valóságtól, az az volt, hogy hároméves voltam. Aztán később láttam, hogy milyen hihetetelen lendületek, meggyőződések, hírek, álhírek, az álhíreknek egy alfaja – amikor azt mondod, hogy minden, ami ellenem van az álhír – meg a tényleges álhírek [működnek]. Aztán láttuk Milošević meggyőződéseit is. Tehát nagyon sok módját és eszközét láttam annak, hogy az embereket elválasszák a valóságtól. Engem akkor az választott el, hogy hároméves voltam. Aztán ennek később sok példáját láttam, csak hát próbáltam, amennyire lehet ellenállni.
Itthon és otthon
Dr. Várady Tibor közép-európai egyetemi irodájában, Budapesten. A falon a nagybecskereki Törvényszék épületéről készült festmény látható (Fotó: Szappanos Veronika)
Hol érzed magad manapság legjobban? Földrajzilag, társaságilag, közérzetileg?
Most már egészen megszoktam, hogy nem egy országban élek. Korábban ez még bonyolultabb volt, amikor Amerikába is jártam. Amerikában voltam egyetemen, és utána 23-24-szer mentem egy-egy szememesztert tanítani, s akkor Amerika is része volt a világomnak. Ott sose éreztem magam rosszul, de nem soroltam az otthonok közé. Most már néha előbukkannak olyan emlékek, amiket szintén a saját világom emlékének látok. Becskerekről nem szakadtam el, több, mint száz évig élt ott a családunk és a becskereki ház, az embernek a korai élményei a legmeghatározóbbak. Most pillanatnyilag van ott egy üresen maradt családi ház, amit próbálunk eladni, csak nagyon nehéz. Újvidéken vagyok havonta egyszer vagy kétszer három-négy napot, tehát egy hónapnak a harmadát töltöm Újvidéken. És most ezt tartom a természetesnek. Hogy ez meddig fog menni, nem tudom, de valamiképpen kicsit szerencsés is a mi magyar nyelvünk, ami a kötődést illeti: az itt és az ott is kötődést mutat: itthon és otthon. Egyetlen betű a különbség. Erre építek.
Neked van két fiad, számukra már nem létezik egy ilyen családi ház, ahol felnőttek, ahonnan kirajzottak, de tudják, hogy ott azért élt egy százéves család. Milyen hatással lesz ez a következő generációra?
Nagyon nehéz és bonyolult kérdés. Az ő számukra ez nem olyan fontos, mint nekünk. Ami hát kicsit kesernyés, de egyáltalán nem logikátlan. Egy kis reményt ad az, hogy tulajdonképpen nálam a családi irattár nagyon felértékelődött, amikor nyugdíj felé közeledtem, és amikor az irattáron keresztül próbáltam visszalopakodni az irodalom felé is. Valamiképpen a múlt is fontosabbá vált az életemben, mint korábban, Korábban csak a jelen és a holnap volt, most a múltat is fontosnak tartom. Hogy a fiaim is egyszer eljutnak-e ide és felértékelődik-e szemükben a családi örökség, majd meglátjuk.
(Folytatjuk)
[Olvassa itt az interjú második részét, itt a harmadik részt, itt pedig a teljes interjút!]
Névjegy
Várady Tibor 1939. május 25-én született Nagybecskereken. Édesapja Várady József ügyvéd, édesanyja Zorka Pin (Paja Pin geodéta lánya). Nagyapja Várady Imre jogász, országgyűlési képviselő, aki 1927-től a Magyar Párt országos elnöke volt; 1939-ben egyetlen magyar szenátorként képviselte a vajdasági magyar kisebbséget a jugoszláv királyi parlamentben.A becskereki gimnázium után a Belgrádi Egyetem Jogi Karán tanult és szerzett magiszteri fokozatot, a Harvard Egyetemen pedig jogtudományok doktora címet. 1963-tól 1992-ig az Újvidéki Egyetem Jogi Karán tanított, majd a budapesti Közép-Európai Egyetem (CEU) professzora (egy ideig rektorhelyettese) lett. Húsz éven át vendégtanár különböző amerikai egyetemeken (Berkeley, Cornell, Emory); az Emory és a CEU emeritus professzora.
Vajdaság 1974-es autonómiájának megszüntetéséig a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagja, később a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagja. Állandó tanácskozási joggal rendelkező tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Fő kutatási és szakmai területei a nemzetközi jog, a nemzetközi magánjog, a nemzetközi kereskedelmi jog és a kisebbségi jog. A külkereskedelmi választottbíráskodásról szóló angol nyelvű tankönyvét mind az öt kontinensen használják.
1990-ben a Jugoszláv Demokratikus Kezdeményezés Társaságának (Udruženje jugoslovenske demokratske inicijative, UJDI) magyar alapító tagja és egyetlen képviselője az első többpárti szerb parlamentben. 1992-ben a Slobodan Miloševićtyel szemben felálló Panić-kormány igazságügyminisztere. Az 1990-es évektől kezdve a vajdasági magyarság kisebbségi jogainak megvalósításáért küzdött a hazai és nemzetközi színtéren. Egyedülálló szerepe volt a nemzeti tanácsi rendszer kialakításában. A(z Ideiglenes, majd a) Magyar Nemzeti Tanács tagja és a Nyelvhasználati Bizottság elnöke 2014-ig. A vajdasági magyar tudósképzést magánadományából létrehozott ösztöndíj-hitelrendszerrel támogatja.
Jogi pályája mellett a vajdasági magyar értelmiség egyik legismertebb tagja a volt-jugoszláv színtéren és annak megszűnése óta egyaránt. Fiatalkori irodalmi tevékenységét a Symposion-mozgalomban kezdte, volt a folyóirat felelős szerkesztője (1969–71), később a Létünk szerkesztője (1990–99). Az utóbbi években a családi ügyvédi iroda irattárának alapján tárja a nyilvánosság elé a régi soknemzetiségű vajdasági társadalom mindennapjait.
Dr. Várady Tibor a CEU tetőkertjében, Budapesten (Fotó: Szappanos Veronika)
