[Olvassa itt az interjú első részét, itt a második részét, itt pedig a teljes interjút!]
Jelesen értelmiségi cél és kényszer keresni helyünket a világban – de mindannyian rákényszerülünk erre életünk során, mindenki a maga módján, néha többször is. A kisebbségben élők, a mások által kavart viharokat elszenvedők és túlélők hatványozottan is. A megpróbáltatások sokrétűek, a körülmények átláthatatlanok és feldolgozhatatlanok, ezért jelzéseket keresünk a könnyebb igazodás végett. Kézenfekvő lehet olyanok tapasztalatát keresni, akik ezt előttünk többé-kevésbé sikeresen megtették. Még könnyebb persze vakon követni magabiztos vezéreket, ám ők legtöbbször szakadék felé vezetnek. Az igazi értelmiséginek ezzel szemben mindig kételyei vannak a „helyes útról” – már csak ezért sem akar népvezérré válni. De éppen ez teheti hitelessé.
Az alábbi háromrészes interjúval a Szabad Magyar Szó 80. születésnapján köszönti dr. Várady Tibort, akinek a munkássága sokkal több ember (különösen vajdasági magyar) sorsot érintett meg, mint ahogyan az első pillantásra tűnhet. Már csak ezért is érdemes minél többet megtudni és megérteni egy olyan jogtudós, író, tanár, politikus, háttértanácsadó és mindenekelőtt értelmiségi pályájáról, akinek a tevékenységéről legtöbben csak felületes újsághírekből értesültek. A nyolcvanadik születésnap kiváló alkalom lehet erre.
A kérdező rendhagyónak érzi a beszélgetést, mert – a generációs különbség ellenére – saját útját is legalább háromszor keresztezte alanyának közéleti munkássága. Innen a tegeződés, valamint a személyesebbnek érezhető kérdések szelleme. Remélem, ez nem nehezíti, hanem megkönnyíti dr. Várady Tibor kevésbé ismerős arcának feltárulkozását. Az interjú dr. Várady 80. születésnapja után két nappal, 2019. május 27-én készült a professzor budapesti egyetemi irodájában.
Mekkora is a világ?
Mekkora világot tud az ember befogadni? Család, falu, város, nemzet – lehet tovább menni? Említetted az európai formulákat, amiket szinte minden párt hasonlóképpen használ. Mi a tartalmuk? Tehát egy alföldi vízvezetékszerelő számára mit jelent az, hogy Európa; azon kívül, hogy többet tud keresni, mert elmehet akárhová dolgozni?
Hát kérlek azért is nem jelent semmit, mert mondjuk korábban létezett egy markáns baloldal, amelyik aztán a kommunizmusig is vezetett – aztán később a kommunisták sem annyira a szerencsétlen kirekesztetteknek az érdekeit védték, hanem a saját intézményes érdeküket – de akkor voltak ilyen témák, hogy mennyi legyen a munkaidő, milyenek a felmondási lehetőségek, tehát volt komoly baloldali koncepció, amivel megszólítottak kirekesztett embereket. Na most ez megszűnt, most a kirekesztett embereket másként szólítják meg. Esetleg nacionalizmussal, esetleg ezzel-azzal, tehát valami alapot adnak, hogy ők is a többi ember közé emelkedjenek.
De hiszen hasonló baloldali témákra most is lenne szükség vagy legalább is én úgy látom. Az egyenlőtlenség növekedése oda vezet, hogy előbb-utóbb kelleni fog egy baloldali program.
Igen, de ha arról van szó, hogy milyenek legyenek a munkaviszonyok, amikor gorombán durvulnak a fölmondási lehetőségek, Amerikában és Nyugat-Európában is, és ezt úgy nevezik, hogy flexibilitás, akkor nemigen látok különbséget az úgynevezett jobboldali és baloldali pártok hozzállásában ehhez a témához. Na most, ha ezeket a kirekesztetteket nem szólítják meg őszinte vagy demagóg baloldali retorikával, akkor esély marad bármi másra: félelemkeltés idegenektől, nacionalizmus, tudom is én, mi még. Tehát valami, amiben ők is ott érzik magukat, ahol a társadalmilag fölöttük, magasabb szinten lévők vannak.
Ez volt itt is, és sokszor halljuk, hogy balliberális, de én elválasztanám a balt, és a liberálist. A liberalizmusban tud az ember sok mindent látni, sok pozitívat is, de nem eleget ahhoz, hogy igazán tömegeket hódítson meg.
Dr. Várady Tibor legújabb könyveivel közép-európai egyetemi irodájában, Budapesten. (Fotó: Szappanos Veronika)
Egyre több szó esik arról, amit angolul úgy hívunk, hogy juridication of politics. A politikai megosztottság és tehetetlenség miatt a választott képviselők mindent a bíróságokra hagynak, az igazi kérdések eldöntése a bírákra marad. A legkeményebb politikai kérdések, amiket a Kongresszus nem tud eldönteni, azt egyszerűen átpasszolják a legfelsőbb bíróságra.
Elvben ezt nem tartom igazán rossznak, habár vannak kérdések, amelyek nem igazán jogi kérdések. De ha létezik egy valóban semleges bíráskodás, akkor nem annyira rossz dolog, hogy az old meg kérdéseket. Viszont ha nemzetközi szintre megyünk, akkor hát egyre brutálisabb a jognak a tehetetlensége. Most olvassuk, hogy Trump javasolja, hogy meg kell kegyelmezni minden amerikainak, aki gyilkolt vagy háborús bűnöket követett el, ezzel szemben [Julian] Assange-ot 175 év börtönbüntetés várja. Kialakult egy nemzetközi bíróság és mondjuk az ex-Jugoszláviával kapcsolatos perek – most nem a nemzetközi bíróságra, hanem a törvényszékre gondolok, ami egyéni ügyeket tárgyal –, nem volt tökéletes, de jó, hogy volt. Mert nagyon jó azt tudatosítani, hogy a háborús tetteknek következményei vannak.
Viszont az is tény, hogy alakult egy nemzetközi büntetőbíróság, de ennek sem Amerika, sem Oroszország, sem Kína nem tagja. Én inkább azt szeretném, hogy nemzetközi szinten is legyen ez, amit te amerikai szinten látsz, akkor is, ha túlozva van. Nemzetközi szinten ez sajnos nagyon kis töredékekben van csak.
Legtöbb politikus jogi pályáról kerül a politikába, legalábbis Amerikában. Világos, hogy a jog igazságot is biztosíthat, osztogathat, de ugyanakkor ügyesen alkalmazva a hatalom bebetonozására is felhasználható. Ezt láttuk. Hol itt a helyes út, hol a középút?
Itt nem vagyok egészen részrehajlásmentes. Én tudom, hogy nagyon sok hibája volt és van és lesz a jognak, dehát nagyon sok orvosi hiba is van, és ez mégsem jelenti azt, hogy nem kéne, hogy legyenek orvosok. Meg kell próbálni ezt tökéletesebbé tenni, de szükség van a jogra, mint ahogy szükség van az orvostudományra.
Mennyire van szükség a lázadásra? A Symposion is egyfajta lázadás volt, nyilván az akkori viszonyokkal szemben. Milyen lázadásnak van esélye, ha egyáltalán szükség van rá?
Én azt hiszem, hogy ha a lázadás szót egy kicsit szélesebb és intellektuálisabb kontextusba helyezzük, hogy ez a fennmaradásnak is egy feltétele. Elég sok képlet tolult össze, én rengeteg képletet láttam az életben, és nagyon sokszor láttam, hogy emberek, politikusok, sajnos néha jogászok is, képleteket követnek. Ha a képletekkel szemben nem lázadsz, akkor ez meg tudja fojtani az emberi haladást. Nagyon sokszor láttam, hogy ha egy képlet már vesztésre áll és helyettesíti egy új képlet, akkor kialakul egy olyan vélemény, hogy most már igazság van. Dehát ez nincsen így. Nem elég a képletváltás – a képletek hatalmát kell vitatni.
Egy párszor beszéltem erről, írtam is róla. Volt valami egyetemista kongresszus, még a titói Jugoszláviában, a hetvenes években Zágrábban, és elég unalmas volt. Úgyhogy én akkor ilyen jegyzeteket csináltam, hogy hányszor mondják, hogy ’szocialista önigazgatás’ vagy hányszor mondják, hogy ’Tito elvtárs’, és láttam, hogy beszédenként 25-30-szor. És amikor Magyarország EU tag lett és volt egy EU-tanácskozás szintén az oktatásról, akkor kezdtem ezeket az uniós dolgokat figyelni. Hogy hányszor mondják, hogy ’fenntartható fejlődés’. Láttam, hogy ha nyerni akarsz, akkor minden pályázati projektumba is beleírod, hogy ’fenntartható fejlődés’. Tehát nem léptünk ki a képletek világából, csak képletet váltottunk. Na most ’szocialista önigazgatás’ vagy ’fenntartható fejlődés’ – kicsit inkább a fenntartható fejlődés mellett vagyok. De a szocialista önigazgatás sem egy érdektelen dolog, csak nem igazán vált valósággá. Viszont nem akkor győzöd le a képleteket, hogy ha szocialista önigazgatás helyett fenntartható fejlődést mondasz, hanem kell egy kitartó és folytonos éberség a képletekkel szemben. Én ezt nevezem lázadásnak, és azt hiszem, hogy enélkül nincs gondolkodás. De néha az emberek azt hiszik, hogy ha most látják és szidják a korábbi képleteket, akkor gondolkodnak. A jelen képleteket kell észrevenni, és azokkal szemben kell lázadni.
Várady Tibor első könyve amerikai élményeiről szólt (Symposion Könyvek sorozat, Újvidék, 1971,)
Mi tette lehetővé a Symposiont?
A Symposiont én akkor is, utólag is valami kis csodának láttam. Nekem egyetemista éveimben Belgrádból volt valami kapcsolatom, még amikor melléklete volt a Képes Ifjúságnak, és írtam is kicsit saját nevemmel, kicsit írói álnéven is. Amikor volt valami összejövetel, vagy irodalmi est, és akkor utána piálás, éreztem, hogy egészen különösen érdekes és tehetséges emberek jöttek valahogy véletlenül össze. Én Belgrádban is láttam nagyon érdekes embereket. Amikor Belgrádban indultam, akkor én egy furcsa helyzetben voltam, mert én az életemben korábban azt szoktam meg, hogy valamiképpen nekem van egy helyem. Amikor általános iskolába jártam, akkor ez nem azért volt mert „zseni” voltam, hanem mert mondták, hogy ő a Várady ügyvéd fia. Egy kisváros volt. Ha Pesten vagyok, akkor ez nem sokat jelentett volna dehát kisvárosban megismertek ugye. Tehát ott nekem volt valami társadalmi helyem, létezett egy eligazodás. Amikor Belgrádba kerültem, akkor éppen egy darabig nem volt felvételi, hanem mindenki be tudott iratkozni, az is aki csak katonaságot akart halasztani. 2800-an voltunk első éven. Ebből nem tudom, hányan akartak tényleg tanulni. A második évre talán ötszázan mentünk át vagy hányan, de akkor láttam magam először egy olyan környezetben, ahol nekem nem előre biztosított helyem, hanem valamiképpen helyet kellett foglalni. Tíz évvel később ugyanezt éreztem, amikor a Harvardra kerültem. De visszatérve a Symposionra, amikor a Symposion első generációját kezdtem látni, éreztem, hogy ez valami egészen kivételes. Ezért is próbáltam az egyetemi karriert és a Symposiont ötvözni. Persze mindig voltak és vannak kivételes egyéniségek, de hogy egy ilyen generáció jöjjön össze… Hogy mi hozta össze ezt a generációt, nem tudom, de egy különös szerencsének láttam, hogy ehhez tudtam csatlakozni.
Nyilván valami társadalmi fejlődésnek is kellett léteznie ahhoz, hogy a Sympo az legyen, amivé lett.
Igen, ezt nem könnyű rekonstruálni. Kétségtelen, hogy akkor valamiképpen a lázadásnak és – hadd mondjam ismét, a képletek ellen való lázadásnak – [Jugoszláviában] kicsit több lehetősége volt, mint más kommunista országokban. Most nem csak politikai lázadásra gondolok, hanem irodalmi képletek ellen való lázadásra is. Ennek akkor is van értelme, ha tulajdonképpen utólag bebizonyosodik, hogy az az irodalmi forma, ami ellen lázadunk, az szintén ér valamit, de lázadást is hozott. Úgyhogy akkor jött a modernizmus, aztán Marshall McLuhan, a jazz zene. A jazz zene is egész új volt az ötvenes években. Természetesen nem mi találtuk ki a jazz zenét, nagyon régen létezett, sőt Európában is jelen volt – de hogy ez fontos, azt magunk között tudatosítottuk.
Az is hozzájárult, hogy egy kisebbségi avantgard folyóirat sokkal kevésbé volt veszélyes, mint egy többségi nyelven kiadott avantgard folyóirat. Tehát kicsit ez is itt volt és hát Magyarországról is mindenki itt próbált közölni, meg hát jártak is Újvidékre. Én ezt szépnek és fontosnak tartom.
Purger Tibor és Várady Tibor a budapesti CEU tetőkertjében (Fotó: Szappanos Veronika)
Háromszor is keresztezték egymást az útjaink, másodszor a Sympo körül – amit sokszor letárgyaltunk, nem is akarok most itt belemenni. Harmadszor Amerkában, amikor már sokat beszélgettünk, és ez azóta is tart. Sokkal korábbi volt azonban az első „találkozás”, amikor éppen fiatal jogtudósként hazajöttél Amerikából, én meg gimnazistaként, cserediáknak készültem oda. Kanizsán tartottál egy könyvbemutatót, aminek alapján az útiesszé-könyved a legfontosabb akkori olvasmányommá vált. Tehát az utolsó kérdésem: Még most is úgy gondolod-e, hogy “maga az élet a legjobb időtöltés”?
Hát ez egy hippy parola volt, számomra nagyon-nagyon rokonszenves . De ha őszinte próbálok lenni, akkor hát nem igazán ehhez igazítottam az életemet. De megmaradt bennem, mint egy szép dolog. Engem nagyon-nagyon sokáig az egyetemi karrier vonzott, és hát most is itt áll előttem, azt hiszem, az utolsó jogászkönyvem, a nemzetközi választójogi bíráskodásról írt könyvem, amellyel tényleg valamiképpen odáig jutottam, hogy minden kontinensen használják. És hát ez nem úgy alakult, hogy „maga az élet a legjobb időtöltés”. Nekem szép volt ez a gondolat – de nem mondhatom, hogy ezzel azonosítottam az életemet.
[Olvassa itt az interjú első részét, itt a második részét, itt pedig a teljes interjút!]
Névjegy
Várady professzor legismertebb tankönyvét (International Commercial Arbitration: A Transnational Perspective – Nemzetközi gazdasági választottbíráskodás: Nemzeteken átívelő perspektíva) mind az öt kontinensen használják (Fotó: Szappanos Veronika)
Várady Tibor 1939. május 25-én született Nagybecskereken. Édesapja Várady József ügyvéd, édesanyja Zorka Pin (Paja Pin geodéta lánya). Nagyapja Várady Imre jogász, országgyűlési képviselő, aki 1927-től a Magyar Párt országos elnöke volt; 1939-ben egyetlen magyar szenátorként képviselte a vajdasági magyar kisebbséget a jugoszláv királyi parlamentben.A becskereki gimnázium után a Belgrádi Egyetem Jogi Karán tanult és szerzett magiszteri fokozatot, a Harvard Egyetemen pedig jogtudományok doktora címet. 1963-tól 1992-ig az Újvidéki Egyetem Jogi Karán tanított, majd a budapesti Közép-Európai Egyetem (CEU) professzora (egy ideig rektorhelyettese) lett. Húsz éven át vendégtanár különböző amerikai egyetemeken (Berkeley, Cornell, Emory); az Emory és a CEU emeritus professzora.
Vajdaság 1974-es autonómiájának megszüntetéséig a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagja, később a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagja. Állandó tanácskozási joggal rendelkező tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Fő kutatási és szakmai területei a nemzetközi jog, a nemzetközi magánjog, a nemzetközi kereskedelmi jog és a kisebbségi jog. A külkereskedelmi választottbíráskodásról szóló angol nyelvű tankönyvét mind az öt kontinensen használják.
1990-ben a Jugoszláv Demokratikus Kezdeményezés Társaságának (Udruženje jugoslovenske demokratske inicijative, UJDI) magyar alapító tagja és egyetlen képviselője az első többpárti szerb parlamentben. 1992-ben a Slobodan Miloševićtyel szemben felálló Panić-kormány igazságügyminisztere. Az 1990-es évektől kezdve a vajdasági magyarság kisebbségi jogainak megvalósításáért küzdött a hazai és nemzetközi színtéren. Egyedülálló szerepe volt a nemzeti tanácsi rendszer kialakításában. A(z Ideiglenes, majd a) Magyar Nemzeti Tanács tagja és a Nyelvhasználati Bizottság elnöke 2014-ig. A vajdasági magyar tudósképzést magánadományából létrehozott ösztöndíj-hitelrendszerrel támogatja.
Jogi pályája mellett a vajdasági magyar értelmiség egyik legismertebb tagja a volt-jugoszláv színtéren és annak megszűnése óta egyaránt. Fiatalkori irodalmi tevékenységét a Symposion-mozgalomban kezdte, volt a folyóirat felelős szerkesztője (1969–71), később a Létünk szerkesztője (1990–99). Az utóbbi években a családi ügyvédi iroda irattárának alapján tárja a nyilvánosság elé a régi soknemzetiségű vajdasági társadalom mindennapjait.
Dr. Várady Tibor a CEU tetőkertjében, Budapesten (Fotó: Szappanos Veronika)
