Matuska Márton (Temerin, 1936) újságíró, Pastyik László (Topolya, 1944) irodalomtörténész, bibliográfus és Tomik Nimród (Topolya, 1980) okleveles történész Zárójelentést közöltek arról, „hol tartunk az 1944/45-ös délvidéki magyarellenes atrocitások föltárásával és földolgozásával”.
A Topolyán készült összegző írás alapjául a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság (VMHT) május 11-én Bajmokon, a Társaság magalakulásának 10. évfordulóján tartott tanácskozáson elhangzott hat előadása szolgált, amelyek „írott változatát a szervezet könyv formájában jelenteti meg”.
A szerzők kiemelik, hogy „nem adják teljes képét a föltárásnak és a földolgozásnak, hanem csupán az elvégzett munka leglényegesebb tételeit jelölik meg, amelyek egyben mutatják a magyar és a szerb állam, valamint a két nemzet közötti megbékélés fontos eseményeit, és jelölik meg az elvégzésre váró föladatokat is”.
A három részes összegzés a Magyar Szó Kilátó c. mellékletében jelent meg (június 8-án a 26., június 15-én a 24. és június 22-én a 26. oldalon). A szerzők kiemelik, hogy az atrocitásokról ez a második összegzés, mivel az első „2003. október 24-én és 25-én készült azon a tanácskozáson, amelyet a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság szervezett néhai Ribár Béla akadémikus irányításával”.
A zárójelentés felsorolja a magyar és a szerb törvényhozó testületeknek a témában hozott intézkedéseit, valamint az állam- és kormányfők hozzájárulását. Kiemeli, hogy „Mák Ferenc a tanácskozás alkalmából összeállította a vérengzéssel foglalkozó írások bibliográfiáját”, amit „a tervek szerint még az év őszén könyv formájában kiad a zentai Magyar Művelődési Intézet”.
A Magyar voltál, azért – Délvidéki tragédia 1944-1945 címen, Budapesten 2011. február 22-én rendezett kiállítás anyagából Cseresnyésné Kiss Magdolna létrehozta „az általa kiteljesedett, délvidéki szemléltető kiállítást, amely azóta számtalan helyen be lett mutatva, a Kárpát-medencében, de Bécsben és Brüsszelben is”.
A zárójelentés ugyancsak tartalmazza a témában megjelent külföldi, a délvidéki és a magyarországi, valamint a kutatás eredményeként született más fontosabb dokumentumkönyvek és filmek felsorolását is, ami a történészek és a témában érdekeltek számára fontos kiindulópontként szolgálhat.
A szerzők rámutatnak, hogy várat még magára a tömegsírok és emlékhelyek föltárása, számbavétele, valamint a likvidált papok ügye.
A háborús bűnösség, rehabilitálás és kártérítés kérdésével kapcsolatban megállapítják, hogy az észlelt „fogyatékosságok nagyban nehezítik, vagy talán lehetetlenné teszik az olyannyira igényelt és nélkülözött rehabilitálást, de még inkább a kárpótlást”.
Megállapítják, hogy „a likvidált politikusok és kiemelkedő magyar vezetők ügyével nem foglalkozott szinte semmilyen mértékben sem az első, sem a második összegzés”. Ez a téma, tehát, feltáratlan, kutatásra/kutatókra vár.
A zárójelentés rámutat annak szükségességére is, hogy „a második világháború végén és után a Kárpát-medencében élő magyarság ugyanolyan vérveszteséget szenvedett, mint az elsőt követően. A magyar tömegnek az irtása és elüldözése a Délvidéken, az anyaországnak és az erdélyieknek a Szovjetunióba hurcolása, ez utóbbiak jogfosztottsága, a felvidékiek kényszerített kitelepítése olyan események, amelyeket be kell építeni a magyar generációk oktatási programjába”.
A szerzők a feladatok összegzéseként leszögezik, hogy a „legkevesebb eredményt a tekintetben könyvelhetjük el, amit az exhumálásban, rehabilitálásban és a kárpótlásban értünk el, de nagyon hiányzik a teljességre törekvés szándékával készült kronológia, valamint egy ugyanilyen igénnyel összeállított összefoglaló. Szükségesnek tartjuk az emlékművek és kegyeleti helyek számvételét, a kutatás központosítását vagy egybefogását, fontos jelöletlen helyek megjelölését, elsősorban az újvidékit. Végül, de nem utolsó sorban a bocsánatkérési gesztust Szerbia részéről”.
Nem emlékszem, mikor volt alkalmam utoljára olvasni egy összefoglaló írást a délvidéki magyar közösség valamely kérdéséről, megoldásra váró problémájáról. Megfelelő intézmények híján ezen nem is kell csodálkozni. A Magyar Nemzeti Tanács (MNT) óvakodik még a gondolattól is, hogy a közösséget érintő témáról tanácsozást vagy alapos elemzést készítsen/készíttessen.
A Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság (a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság tevékenysége híján) most arra a kérdésre kereste a választ, hogy „meddig jutottunk” a 1944/45-ben és Délvidéken lezajlott magyarellenes vérengzés föltárásában és kutatásában.
A témában jártas szerzők által egy átfogó helyzetképet kaptunk, amely tartalmazza a még megoldásra váró kutatási és egyéb feladatokat is. Egyúttal útmutatóul szolgál a politikusoknak is.
A magyar és a szerb állam, valamint a két nemzet közötti megbékélés folyamata csak akkor lehet teljes és őszinte, ha a kutatók által megjelölt kérdésekre tényszerű és igaz választ kapunk.
BOZÓKI Antal (forrás: http://bozokiantal.blogspot.com/2019/07/meddig-jutottunk.html)
