Adategyeztetés – a szó, ami az én esetemben felér egy káromkodással, de bizonyára vannak még velem egy cipőben járók, akiknek magyarországi feltöltőkártyás SIM-kártyájuk van, és minden évben el kell végezniük az adatok egyeztetését.

Én úgy jártam, hogy azt hittem ezt megtettem az év elején, de valószínű az internetes hálózat éppen akkor pár másodperces kiesést produkált, így az adategyeztetésből semmi nem lett. Ez viszont csak akkor derült ki, amikor érdeklődtem az ügyfélszolgálatnál, tudják-e, miért nincs térerőm. A válasz gyors és kegyetlen volt: a kártya inaktív, az adategyeztetés elmaradt. A kérdésemre, hogy van-e arra esély, hogy visszakapjam a számomat és a rajta levő pár ezer forintot, a chates ügyintéző annyit felelt, hogy:

– Ötven százalék. Jó indokot kell mondani, és akkor lehet.

Az, hogy én abban a hiszemben voltam, hogy elvégeztem, de internethiba miatt ez nem történt meg, az ügyintéző szerint is jó indok.

E-mailben jeleztem a problémát, de mivel nem volt megadva levelezési cím, így azt a választ kaptam, hogy telefonon érdeklődjek a panaszommal kapcsolatban. Ezt megtettem, s azt a választ kaptam, menjek be személyesen az egyik üzletükbe, s ott mindent elrendezhetek.

Így is tettem, sorszámot húztam, csak egy idős házaspár miatt kellett egy keveset várnom, akik egy ősrégi mobiltelefont hoztak be, és azzal szenvedett az ügyintéző, aki miután végzett velük, kiírta az én sorszámomat. Röviden elmondtam a történetet, ő elkezdte nézni az adatokat a számítógépén, majd közölte:

– Egy pillanat, mindjárt jövök.

Ez az a pont, amikor minden ügyfél tudja, légy repült a levesbe, rosszra fordultak a dolgok. És így is lett, ugyanis visszatért az ügyintéző, aki közölte, ez a kártya örökre elveszett, ezt kikapcsolták. Hiába mondtam én, hogy de hát tegnap még nem ezt a választ kaptam, kis vállvonogatás, és egy együttérző tekintet, amiből az derült ki, hogy neki is vált már kártyája inaktívvá.

Mivel semmilyen érzelmi szál nem kötött sem a kártyához sem számhoz, azon kívül, hogy húsz éven át használtam, gyorsan túltettem magam a történteken, de mivel az e-bankinghoz szükségem van egy magyarországi számra, megkérdeztem az ügyintézőt, hogy vehetek-e egy új SIM-kártyát.

És ez volt az a pont, amikor elkezdődött az én Canossa-járásom, a szenvedésem. Először is választanom kellett, hogy ezer vagy kétezer forintost kérek. Mondtam, jó lesz az olcsóbb. Az ügyintéző elment, hogy hozza a raktárból, de az első eltávozásából kiindulva, elkezdtem aggódni. Mint kiderült, nem volt alaptalan a félelmem, mivel közölte, ezer forintos kártya nincs. Akkor közöltem vele, játszunk dupla vagy semmit, jöjjön a kétezres. Nem kellett volna poénkodni. Kétezres sem volt. Jöjjek vissza holnap, akkor lehet lesz – így hangzott az ajánlat, amelyet megköszöntem, de ekkor már kialakult bennem az a kép, hogy ez a szolgáltató és az én kapcsolatom most egy hosszabb időre vakvágányra futott…

Szerencsémre csak harmincat kellett lépnem, és ott volt egy másik szolgáltató. Nemcsak én választottam ezt a taktikát, ugyanis csak két ember volt előttem: a másik helyen már megismert, idős házaspár volt. Gondolták, itt majd működni fog az ezeréves mobil. Ha gyorsan nem is, de kiderült, a mobil működése nem szolgáltató- és helyfüggő, ugyanazt a jelet produkálja ennél a szolgáltatónál is, mint amint húsz méterre művelt. Ez pedig a nagy semmi, a fekete képernyő… Röpke húsz perc alatt ezt megállapította az ügyintéző is, úgyhogy a szimpatikus néni és bácsi mehettek Isten hírével (gondolom a harmadik szolgáltatónál is bepróbálkoztak, de fogadni mernék, hogy az útba eső telefonszervizben is boldog és felejthetetlen perceket okoztak az ott dolgozóknak). Magabiztosan léptem a kettes pulthoz, abban a hiszemben, hogy pár perc, és ismét lesz SIM-kártyám. Hát, ha abból indulunk ki, hogy tévedni emberi dolog, akkor én igen komolyan hús-vér ember vagyok. Röviden elmondtam az ügyintézőnek, hogy mit szeretnék, amire ő elkezdte sorolni a havidíjas előfizetéseket. A felénél sikerült leállítanom, pontosabban éppen levegőt vett, amikor közbeszúrtam:

– Feltöltőkártyást szeretnék!

A betáplált program a másodperc tizedrésze alatt újraindult, de közben jöttek a kérdések.

– Mire szeretné használni? Telefonálásra? Hálózaton belül vagy kívül? Netezni akar vele? Mennyi SMS-t akar küldeni? Hány percet tervez hálózaton kívül beszélni? Milyen telefonnal használná? Van telefonja vagy azt is szeretne?

Szerencsére itt megint levegőt vett, és mondtam, hogy mivel másik országban élek, így ne fáradjon. Ez viszont csak olaj volt a tűzre.

– Melyik országban él? Hány napot tartózkodik ott egy héten, hányat Magyarországon? Jár-e uniós országba hetente? Ha igen, netezni ott szeretnék-e?

Ilyenkor az embernek az a vicc jut eszébe, amikor a vevő WC-papírt szeretne venni, de az eladó folyamatos kérdései (mennyit szán rá, milyen színű, milyen illatú, hány rétegű, hányas kiszerelésben, milyen csomagolásban) annyira kikészítik, hogy elmegy és az ürülékkel tér vissza és közli:

– Na, ehhez a sz.rhoz szeretnék WC-papírt!

Eljátszadoztam a gondolattal, hogy előkapom a jobb zsebemben lapuló, idén tizennegyedik életévét betöltött Nokia 6230i-t, s közlöm:

– Ebbe, érted, ebbe szeretnék tenni egy egyszerű SIM-kártyát, amire töltök pénzt, hogy parkolást és autópályadíjat fizessek róla!

Ezt azonban nem kellett megtennem, megérezte ezt az ügyintéző is, s harminc perc kérdezz-felelek után, előállt egy ajánlattal:

– 5500 forintért adok egy SIM-kártyát, amiről ötezer forint lebeszélhető, vásárlásra fordítható.

Ekkor már csak az volt hátra, hogy írja alá itt, írja alá ott, írja alá ezt, írja alá még ezt, és még ezt. Írtam, majd fizettem, ő pedig közölte, akkor még kell egy e-mail cím, egy levelezési cím, és a számlát kinyomtassa-e?

– Nem, nem kell, köszönöm. Csak a kártyát kérném… – válaszoltam, de a vevő szava az nem mindig számít.

– Mivel azon van a szám, én bizony kinyomtatom. Jobb lesz az mindkettőnknek.

Itt feladtam, s bólintottam: Babám, azt csinálsz, azt nyomtatsz, azt írsz, azt mondasz, amit akarsz.

Az ügyintéző megérezte a győzelem ízét, hosszú és kimerítő csata volt, ami végül a hosszabbításban dőlt el a javára. Én végül megkaptam a kártyámat, s elindultam kifelé, olvasgatva a honlapon a felhasználási feltételeket, amelyben ez állt:

„Az éves adategyeztetés 2018-ban érinti először feltöltőkártyás előfizetőinket, majd ezt követően minden évben a szerződéskötés évfordulójáig kell elvégezni.ˮ

Délután még írtam az online ügyfélszolgálatnak, hogy sajnos tegnap rossz információkat adtak, a számot nem kaphattam vissza. Ezen az online-os ügyintézőt kicsit megdöbbent, majd utánanézett a dolgoknak és ezt írta:

– A kártyát lehet aktiválni, hová küldjük, hol szeretné átvenni személyesen? Ha gondolja, az egyenleget is visszaigényelheti!

Sovány vigasz, de legalább kiderült: ahogy az ügyfeleknek, úgy a szolgáltatók ügyintézőinek is el kellene végezni az adategyeztetéseket…