Az elmúlt hetekben szinte páratlan fordulat állt be a Vajdasági Magyar Szövetség kommunikációjában: látványos üzenetekben biztosították támogatásukról a Szerb Haladó Párt koszovói politikáját, s álltak ki a vitatott státuszú terület szerb lakossága mellett.
Gesztusok a szerb nacionalizmus irányába
Amint arra Purger Tibor felhívta a figyelmet a Szabad Magyar Szó portálon május elsején publikált „Elzárkózástól a felzárkózásig” című cikkében, Pásztor István Koszovóval kapcsolatos véleményében egészen gyökeres fordulat állt be az elmúlt nem egész egy évben. Míg tavaly nyáron arról beszélt a pártelnök, hogy a koszovói kérdésben „visszafogottnak, mértéktartónak és korrektnek kell lennünk”, addig idén áprilisban már élesen bírálta a pristinai vezetést, s később Pásztor Bálint is csatlakozott hozzá e téren frakcióvezetői minőségében. Egy teljes cikket megérdemelne a nyilatkozatok elemzése, de most szorítkozzunk a lényegre…
Elzárkózástól a felzárkózásig
Pásztor István VMSZ-elnök minapi „orbán-roosevelti” rádióbeszéde keretében kitért a Berlinben lebonyolított Szerbia-Koszovó-EU tárgyalások értékelésére is. Nem szándékunk itt pártfőnöki óvatosan megmondó, nyelvtörő stílusról vagy mikrofonállványokról értekezni (az interjú utólag is meghallgatható online), csak a lényegre térünk ki. 2019. április 30.
Nem ez az első alkalom, hogy a vajdasági magyar párt az SZHP által képviselt (nacionalista) politika mellett tört lándzsát, a példák sora mára igen gazdaggá vált. Elég itt csak megemlíteni Vajdaság „új” zászlaját és címerét, a tartományi emléknapok „kérdéskörét”, Pásztor István megjelenését a haladók áprilisi Újvidéken tartott mítingjén vagy a Brana Crnčevićről elnevezett palicsi utca esetében tanúsított passzív magatartást. Egészében véve tehát a VMSZ nem gátja vagy kritikusa ezeknek a törekvéseknek, hanem lényeges pontokon helyezkedik a legenyhébb esetben passzívan engedékeny vagy egyenesen aktívan pártoló helyzetbe. Kicsúcsosodni látszik az a folyamat, amely 2012 őszén indult el, vagyis amikor a Vajdasági Magyar Szövetségben arról született döntés, hogy elkezdenek együttműködni a Szerb Haladó Párttal (akkor még csak néhány helyi közösség szintjén).
Érdekes kérdés, hogy vajon a VMSZ mennyire cselekszik mintegy „előremenekülve”, önként ezekben az esetekben, s mennyire van szó utasítások végrehajtásáról? Akárhogy is van, a lényegen ez mit sem változtat, amely azt is jelenti, hogy a magyar párt kezdeményezőkészsége csak annyiban létezik fontos kérdésekben az SZHP (és egy pillanatig se felejtsük: a Fidesz!) irányába, amennyiben az így vagy úgy, de a hatalmi centrum érdekeit is szolgálja.
A vajdasági magyarok és Koszovó
Bátran állítható, hogy a vajdasági magyar társadalomban a kilencvenes évek háborúinak szerb nacionalista olvasata (igen finoman szólva) nem örvend túl nagy népszerűségnek. Ebbe a körbe a koszovói kérdés is beletartozik. Attól a széles körben hangoztatott állítástól kezdve, hogy „semmi közünk nem volt a háborúkhoz”, egészen addig a sommás megállapításig, hogy „a szerbek megérdemelték, ami történt”, mindmáig számtalan módon hallhatunk gondolatokat a háborús évtizedről. Teljességgel biztos emiatt, hogy a szerb nacionalizmus fő témái irányába tett pozitív gesztusok politikailag veszélyesek a VMSZ számára. Hogy ezzel tisztában vannak a pártban, azt bizonyította már pusztán az is, amikor Pásztor István a két évvel ezelőtti elnökválasztási kampány során arról győzködte pártjának szavazóit, hogy „mindenkinek van múltja”, de az érdek azt diktálja, hogy Aleksandar Vučić jelöltségét támogassuk.
Szinte feloldhatatlan ellentmondás mentén jár tojástáncot a VMSZ: a hatalmi pozíciók biztosítása miatt muszáj közel eveznie a Szerb Haladó Párthoz, miközben a magyar szavazótábor zsigerileg idegenkedik egy sor olyan eszmétől és politikától, amelyet az SZHP képvisel. Vagyis: a koszovói gesztusnak semmi köze nincs a vajdasági magyar voksokhoz, hanem egyedül a haladóknak szólt az üzenet. Másként fogalmazva: mintha Pásztor Istvánék ebben az esetben „leválnának” a szavazóbázisukról a haladók javára. A VMSZ pozíciói, a Szerbia és Magyarország közti politikai konjunktúra, valamint a Szerb Haladó Párt nyugat-európai elfogadottsága ugyanakkor vannak annyira erősek, hogy Pásztorék viszonylag nyugodtan megkockáztassanak egy ilyen lépést, amely szembemegy szavazóik konszenzusával. Ráadásul, ha csak egyszeri szólamokról van szó, amelyeknek úgyis a feledés lesz az osztályrészük, s a pártkommunikáció képes jól adagolni a dolgokat, a kockázat még kisebb. Ugyanakkor bonyolódik a helyzet, ha az előbb emlegetett „hűséggesztusokat” egy kalap alá vesszük. Még ma is van annyira erős a Vajdaságban meglevő magyar nacionalizmus, hogy híveinél gyors ütemben beteljen a pohár, amikor a Brana Crnčević utcától eljutunk Koszovó „szerb olvasatának” feltétlen pártolásáig. Mindenképp kockázatmenetesebb (s politikailag úgyszólván „bölcsebb”) volt tehát Pásztor részéről tavaly s azt megelőzően passzív, semleges álláspontot elfoglalni a kérdésben. Most tavasszal azonban valamiért már nem akarta vagy nem tudta ezt megtenni.
Csöbörből vödörbe
Nincs kétely afelől, hogy Koszovó s annak soknemzetiségű társadalma egy rendkívül terhelt és nehéz helyzet foglya immáron hosszú évtizedek óta. Kétségtelen, hogy a szerbiai társadalom egy részének (benne a vajdasági magyarságnak) ellenérzései Koszovóval szemben szintén problematikusak, hiszen nem mentesek az egyoldalúságoktól sem. Kissé mélyebb tájékozódás után pl. azonmód látszik, hogy nem egyszerű a helyi lakosság helyzete, különösen, ha nincsenek „megfelelő” kapcsolatban a koszovói mindennapokat uraló politikai és alvilági körökkel. Számos szempontból együttérzést érdemelnek a helyiek, az „univerzális” szolidaritás kinyilvánítását azonban mindenképpen akadályozza az, ha egyik vagy másik politika mellett törünk lándzsát – s ez még akkor is így van, ha ezt a szélsőséges polarizált szerb–albán alapviszonyt nagyon nehéz megkerülni (főként a politikában).
A bevett szólamokon (pl.: népirtó vagy áldozat szerbek, terrorista vagy elnyomott albánok) túl nagy szükség lenne új, más megközelítéseket találni Koszovó értelmezéséhez. Úgymond „hitet” tenni egyik vagy másik oldal mellett nem más, mint tovább fenntartani a hosszú évtizedek óta húzódó brutális etnikai törésvonalat. A VMSZ gesztusa annyiban persze újszerűnek számít, hogy ilyen módon vajdasági magyar politikai erő még sosem biztosította szolidaritásáról a koszovói szerb „ügyet”. Fantáziátlan viszont abban, hogy a vajdasági magyar közéletben régóta meglevő passzív és nehezen tapintható albánpártiságot a pártkommunikáció szintjén egyszerűen nyílt szerbpártiságra cserélte. Hogy ebből aztán kinő-e valamilyen tendencia, vagy csak egyszeri gesztusról van-e szó, ill. hogy mi lesz a választók reakciója, az még a jövő zenéje.
VATAŠČIN Péter
Az írás a Családi Kör június 20-ai számában jelent meg.
