Valaki hozzám szegődött észrevétlenül,
fogja a kezemet, gondolja gondolataimat, kimondja szavaimat,
szemeimmel nézi a tülekvő sokaságban sodródó arcokat,
az Idő titokzatos terhével türelmesen viselős anyókákét, a hajdan tűzvérű menyecskékét,
a bikaborjak gyanánt megkötözött kerékpárok csordájára árgus-tekintettel felügyelő bácsikákét, akik ott voltak Újvidéken, ott a Donnál, de a hadúrral együtt megbuktak Történelemből,
a remekbe-teremtett lányok sellő-ringásától megkótyagosodott tüzérbakákét, akikre változatlanul rábízva létünk nyughatatlan igáslova,
a testi-lelki toprongyaikkal hivalkodó tizenévesekét, az önjelölt modern twistolivérekét, ahogy ődöngenek a város univerzumában,
a narancs-lajbival ügyesen megkülönböztetett utcaseprőkét, a pompás káromkodások tálentomával megáldott művészekét, akiknek ma is az autóbuszok hátsóülései,
s az elgázolt, de önnön vérére még kozmikus fájdalommal rácsodálkozó kiscicáét, akit nem sirat meg az emberiség,
a pokoli hangzavarban hallhatatlanságra kárhoztatott vörösbegyekét, cinkékét, rigókét, a minden tavaszon önként nekiveselkedő madárherceg-fiakét, akiknek létére atomfegyvernél fenyegetőbb a süvítő parittyakő,
a pórázt immár rettentő köldökzsinórként igénylő zsebkutyákét, a reménytelenül szobatisztává züllöttekét,
a minden bűnöktől makulátlan meg-sem-születettekét, akik a létezés hatodik hetében vettetnek irgalom nélkül szemétdombra,
a levegő-égben egyhelyben topogó ölyű szemének precizitásával körbe-vizslató zsebtolvajokét és a bukszavesztette áldozatokét, akiket mindig újrateremtő a pólusok dialektikája,
a feketebors-szálika-élesztő varázsigéit megszabott áron zsolozsmázó kofákét, az üzleti szellem szánnivaló papnőiét,
a sorban álló asszonyokét, akik rég elfeledték a kenyérsütés léleknövesztően szentséges áhítatát,
az italboltok ajtajának szezám-nyílására kegyvesztetten várakozó alkoholistákét, akiknek mája mint sötéten táguló galaktika betölti a lélek hiánnyal síró üregeit,
a bokrok közt még nyuszi-fürgén rajcsúrozó kékszeműekét mit sem sejtő gyermekeinkét, akik holnap vagy holnapután belekényszerülnek a tarka áradat őrületébe,
és mindenkiét, mindenkiét,
nézzük szemeimmel,
mert hozzám szegődött valaki, egy kapualjból kilépve tán, vagy velem van első sejtem osztódása óta, nem tudhatom,
fogja a kezemet, gondolja gondolataimat, kimondja szavaimat,
és fogom a kezét, gondolom gondolatait, kimondom szavait,
hogy ennek a tülekvő sokaságnak,
van,
lesz célja,
s ha egyikünk elbukik menthetetlenül, a másik minden körülmények közt tovább megy.