Pálinkaszagot lehel a téli éjbe
a csöndes korcsma nyitva felejtett szája.
Gyomrában a csapos, hét-nyolc bágyadt legény,
s egy oprisok rabolta frigyesfalvi kályha.
Felkapják fejüket a szótlan zsellérek,
lövés dördül – a hegyen hajdúcsapat jár.
Fordítja lovát a Csornohora felé,
és vágtat a hóban minden űzött betyár.
Az marad csak higgadt, kit folyton hajszolnak,
akin nem fog soha törvényszolgák ólma,
mert őt, ha feléje járőr közeledne,
emberi beszédű szarvas inti óva.
Oleksza Dovbus karcsú lovas szánján
kísértetként suhan holdfényes völgyön át.
Lábára terített cserge alá rejti
kereskedőktől csent két kovás pisztolyát.
Mögötte ládákban minden lopott java,
rejtekhelyre viszi a vagyont sietősen.
Utolsó útja ez, érzi már előre,
árulás, cselszövés nem kerüli őt sem.
Előtte sziklafal, mögötte fenyvesek,
s a távolban hirtelen trembita szólal.
Két nemes kancája prüszkölve hőköl –
Dovbus előtt megnyílt a csupasz hegyoldal.
E barlangba hordja megannyi aranyát,
mázsás súlya alatt reszket vaskos karja.
S egy apjától örökölt bársonylobogóval
a kincsesládákat szépen letakarja.
Vérvörös nap kel a hajnal szürke egén,
sír a kárpáti szél, sír az erdei vad,
útjába állna, mert Oleksza Dovbus
karcsú lovas szánján a vesztébe szalad.
Vesztébe rohan, de visszatér a lelke
megnézni, kincsére bárki rátalált-e.
Kezével a bársonylobogót simítja,
s hímzett arany betűit: Pro Libertate.
