Az előző részekben megismertük Borza Szladecsek Annát, akinél tumort diagnosztizáltak. Anna utolsó mentsvárként a könyvek világába menekült, és olyan szerzők műveivel ismerkedett meg, mint Müller Péter, Rhonda Byrne, Louise L. Hay. Az olvasmányok csodálatos változást idéztek elő a nőben. Ezek az írók ráébresztették, hogy az életben egy nagy titok van: szeretni kell!
És hogy kerül a képbe az őrangyalom? A modern technika volt itt is a közvetítő. Szokásos kereső módomban megszállottan kattintgattam keresztény és ezoterikus oldalakra, végül megakadt a szemem egy angyalokról mesélő portálon. És elképedve olvastam a következőket: „Mindannyiunknak van saját, személyes őrangyala. Az őrangyal, születésünkkor rendeltetik mellénk, végig kíséri életutunkat, és segít a halálba való átmenetben is. Ezt a feltevést világszerte sok halálközeli élmény erősíti meg. Az őrangyalok gyakran bukkannak fel olyankor, amikor már minden reménytelennek tűnik számunkra. Ha odafigyelünk magunkra, akkor fokozatosan érezhetünk erősödő védelmet, megnyugvást afelől, hogy őrangyalunk vigyáz ránk. Őrangyalunkat álmunkban is megismerhetjük. Ez a legáltalánosabb jelenség, ugyanis az álmaink segítenek értékelni életünk történéseit. Egy felbukkanó gondolatról azonban ösztönösen tudhatjuk, hogy más forrásból való, nem pedig a tudatalattinkból. Érzéseinkkel nagyon szoros kapcsolatban állnak az intuitív megérzések.”
És aznap este elkezdtem az angyali kommunikációt. Kezdetben kétségbe voltam esve, mert össze voltam zavarodva, hirtelen túl sok információ birtokába kerültem, és mindeközben pedig iszonyatosan féltem attól, hogy mi minden fog velem történni Kamenicán, mi lesz a gyerekkel, lesz-e erőm a folytatáshoz… Többszöri nekifutásra sikerült is kapcsolatba kerülnöm az őrangyalommal. Azt az élményt, érzést nehéz szavakba foglalni. Olyan volt, mintha egy mélyről feltörő, erős boldogság-energiahullám, mintha végigsöpört volna a mellkasomon, és végül a meghatódottságtól könnyek bugyogtak ki a szememből. Mély hálát éreztem akkor. Ehhez hasonlót soha addig nem tapasztaltam. Megtörtént a csoda, amelyre vágytam. Az a bizonyos csoda, amikor az isteni gondviselés átölelt tiszta szeretetével, és én eközben teljes biztonságban léteztem végtelen boldogságban. Talán ez a váratlan csoda indíthatott el valamit, mert ezek után ment minden, mint a karikacsapás.
Az angyalszemű orvos
Mondom, mint a karikacsapás: két alkalommal utaztunk le az eredményeimmel a mellkasi sebészhez, aki nagyon kedves, és roppant laza doki volt. Fiatal és sármos, és a szemeiből melegség sugárzott. „Angyalszemű!” – gondoltam magamban. Egész jelenléte megnyugtató volt a számomra. Elolvasta a leleteimet, addig én lélegzet-visszafojtva ültem a székemen, kicsit ideges voltam, de türtőztettem magam, végül megszólalt:
– Az eredményeit egy orvosi bizottság elé tárják, ahol döntést hoznak az operációról, valószínű, hogy egy mintavételre fog sor kerülni, addig türelmesen kell várakozniuk, mert a várakozási idő körülbelül két hét…
Magamban így sóhajtottam: „Elkezdődött, végre…”
Megnyugodva utaztunk haza a férjemmel. Most már bekerültem a mókuskerékbe, csak várni kellett. Egy kis lendületet vett az ügyem, de szegény kicsi lánykám otthon sírt, és türelmetlenül várt, fájdalmas volt az éjszakája, véreset pisilt. Miközben mi a férjemmel Kamenica felé vettük az irányt, addig Anna mama, anyósom, elvitte az unokáját a laboratóriumba, véresvizelet-mintával a táskájában. Délelőtt kivártam a sorom Kamenicán, a sebésznél, majd délután a lányom nagyon rossz edményével újból sort vártunk a gyermekgyógyásznál. Miközben várakoztunk, telefonhívást kaptam Kamenicáról, ahol felgyorsították az ügyemet, közölték, hogy még azon a héten pénteken megműtenek. Elmondták azt is, hogy hogyan készüljek fel az operációra. Még fel sem ocsúdtam a műtét gondolatától, máris közölte a gyerekgyógyász a következő lesújtó hírt, hogy a lányunknak súlyos húgyúti fertőzése van, és antibiotikumkúrára fogták.
„Megfojt a lányom!”
Két napom volt a műtétig, hogy felkészülhessek lelkileg, mert előre tudtam, hogy nagyon nehéz lesz az elválás a kislányomtól, meg a bizonytalanságtól való félelem is ott motoszkált bennem. Addig persze hallgattam a kislányom jajgatását minden pisiléskor, vitatkoztam vele, hogy sok folyadékot igyon, de teáról hallani sem akart. Ekkor kezdődött nála az anyaféltés. „Hova megy anya? Miért megy anya az orvoshoz? Miért kell elutaznia nélkülem?” Kicsi lelke össze volt zavarodva, sok dolgot nem értett, nem értette, hogy az anyukája miért viselkedik néha ideges hárpiaként, aztán meg szerető angyalként öleli át. A három és fél éves kicsi lány csak azt érezte, hogy anyával baj van, hogy anya szenved. Féltett engem, mellettem akart lenni mindenkor, az oviba is szorongva ment el, többször elpityeredett elváláskor. Az óvónőknek természetesen mindenről meséltünk, és ők is igyekeztek nekünk segíteni, tanácsot adni. Persze, amikor az antibiotikumot itta a lányom, akkor itthon maradt. A férjem sokat volt távol, csak azokon a napokon tartózkodott idehaza, amikor engem Kamenicára kellett utaztatni. Utána gyorsan munkába küldték, de a munkaadója rendkívül figyelmes és megértő volt. Teljes figyelmemmel a lányom felé fordultam, sokat játszottam vele, olvasgattam neki, miközben sziszegtem az erős csontfájdalmaim miatt. A délutáni órákban emelkedni kezdett a testhőm, és rázott a hideg. Sokszor fogvacogva, reszketve és irgalmatlan gerincfájdalommal fejeződött a nap. Ilyen lestrapált állapotban azt kívántam, hogy lefeküdjek és pihenjek. De nem tehettem, mert Jázi követelte a vacsorát, meg kellett fürdetnem, felöltöztetni, altatni… Szóval a nap minden percében maga mellett akart tudni, hisztis sírásba kezdett, ha éppen kikerültem a látóköréből. Rémülten rohant utánam, hogy leellenőrizze, merre járok. Gyakorlatilag csüngött rajtam, akkor is, amikor a klotyón ültem, tusoltam, öltöztem, főztem, vasaltam, szóval MINDIG. Nagyon nagy teher volt. Ez most gonoszan hangzik, de úgy éreztem, hogy megfulladok ettől a szorongó, pánikoló, rémülettől remegő kislánytól. Rám telepedett, ellenőrzött, sírt, hisztizett, és sehogyan sem ment a fejébe, hogy nem tűnök el az életéből. A gyerekeket az érzelmeik irányítják, emocionális lények, nem tehetnek mást, ha negatív energiákat, ijedelmet, keserűséget érzékelnek a családban, magukba szívják ezeket a mérgező energiákat, és megváltozik a viselkedésük. Negatív irányban. Márpedig otthonunkban úszni lehetett a negatív, sötét felhőkben.
Egy újabb angyal, aki túl lassan hajt
Március volt a legérdekfeszítőbb hónapom a 2015-ös évben. Péntek 13-án (nem voltam babonás…) étlen-szomjan, testileg-lelkileg-érzelmileg elfáradva útnak indultunk Kamenica felé. Igyekeztem elhessegetni magamtól a feltörő rossz érzéseimet, nyugtatgattam magam, mosolyt erőltettem az arcomra, és kértem, hogy Isten és angyalai vigyázzanak rám. Miközben a gondolataimmal voltam elfoglalva, smsek csengőhangjaira rezzentem össze. A családtagok, barátaim kívántak szerencsés utat, és fájdalommentes beavatkozást. Miközben az üzeneteket olvasgattam, hallottam, amint a férjem morgolódik az előttünk szötymörgő járgány miatt, a fejében csak az járt, hogy a megadott időpontra oda kell érni. Furcsa és meghökkentő esemény vette kezdetét: ugyanis az előttünk haladó autó sofőrjét egy angyal irányíthatta, mert hirtelen vágódott ki elébünk egy korábbi útkereszteződésnél, hogy lelassítson bennünket, és megakadályozza, hogy frontálisan ütközzünk egy traktort előző szürke, száguldó Peugeot-val! Az előttünk lévő pick-up vezetője alig 40-nel hajtott a megengedett 50 km/h sebesség helyett egészen Mohol településnév-táblájáig, ott lehúzódott az útról, mi enyhén kikerültük, majd Norbi hirtelen felkiáltott, és a kezét védőn a mellkasomra helyezte. Én felnéztem a telefonomról az útra, és fel sem fogtam, mi történt, csak azt láttam, hogy a férjem és a Peugeot sofőrje ellenkező irányba tekerték a kormányt, a két autó szinte súrolta egymást! Mintha lelassult volna az idő. Felszökkent mindkettőnk adrenalinszintje, de miután csillapodott a helyzet, hálát adtam Istennek, hogy vigyázott ránk az úton, és onnantól kezdve megnyugodtam, mert tudtam, hogy zökkenőmentes lesz a további utunk.
Mint a kötözött sonka
Szerencsésen Kamenicára értünk, jelentkeztünk a mellkasi sebészeti osztályon, ott felvettek mint fekvő beteget. Rövid kivizsgálás, kérdezősködés, majd bágyadt várakozás következett. A férjem türelmetlenül várakozott a folyósón. Két sebészorvossal beszéltem, nem egyszerre, és két ellentétes magyarázatot kaptam a műtéttel kapcsolatos kérdéseimre. Egyikük, egy fiatal és pimasz doki lazán leszerelt, mondván, ne érdekeljen az engem, úgy is altatásban leszek. A másik sebész, az „angyalszemű” doki pedig helyi érzéstelenítést említett. De nem volt időm ezen agyalni, mert jöttek a mosolygós nővérkék, vastag injekciós tűvel, kaptam egy kis nyugtatókoktélt, majd beültem a tolószékbe, és eltoltak a műtőig. Közben gyors puszival elbúcsúztunk a férjemtől. A műtőben meghökkenve szemlélődtem: műtőszobák sorakoztak egymás mellett, néhol halk zene szólt, fémeszközök csattogását, koccanását hallottam, néhol hahotázás hallatszódott. „Hm, hova kerültem én?” „Futószalagon” folytak a rutinműtétek, épp kitoltak egy idősebb nénit, most vették ki a méhét, a másik hölgynek leoperálták az egyik mellét. Nekem csak egy kis duzzadt nyirokmirigyet kellett kioperálni. Nem sokáig morfondírozhattam magamban, mert újabb nővérke csapott le rám, utasítására levetettem a hálóingem, az ágyra feküdtem, ő pedig gyakorlott mozdulattal bekötött egy infúziót, hogy némileg pótoljuk a folyadékot a szervezetemnek. Megkérdezte, izgulok-e. Válaszomat meg sem várta, folytatta, hogy nincs miért izgulnom, a doktor úr nagyon ügyes kezű, megbízhatok benne, ez szimpla rutinműtét. Én már attól a steril szagtól elkábulva fohászkodtam magamban, kértem Isten könyörületét, kértem, hogy küldje el hozzám angyalait, hogy vigyázzanak rám. Magam mellé parancsoltam őrangyalaimat. Már türelmetlen voltam, szerettem volna onnan mihamarabb kiszabadulni. Negyedórás várakozás után betoltak a műtőbe. Fél 12-t mutatott az óra. Az ügyes kezű sebészorvos mosolyogva odahajolt hozzám, kezét a vállamra helyezte, és röviden közölte, hogy melyik csomóból fog mintát venni, biztosított, hogy rövid lesz a műtét, és nem kell aggódnom. Az „angyalszemű” dokim volt, a hangja megnyugtatott. Átemeltek a műtőasztalra, alaposan bebugyoláltak, úgy éreztem magam, mint egy kötözött sonka, a fejemre zöld leplet terítettek. Arcomhoz hajolt egy altatóorvos, oxigénmaszkot rakott az orromra. Pár infót közölt, de oda sem figyeltem, mert azt hittem, hogy mindjárt bealszok, és engem nem érdekeltek a részletek. Hoppá-hoppá! Jött a meglepi: nem aludtam el, hanem már éreztem a nyakamon, a bal kulcscsont felett a lézer égetését. Megjegyeztem a dokinak, hogy ez süt. – Igen, ez természetes. – válaszolta. „Hát nekem nem!” – gondoltam magamban, és nyugtalan érzések kavarogtak bennem, mert közben megcsapott az égett bőr szaga, és kapkodva vettem a levegőt. A sebész folyamatosan beszélt hozzám, én válaszoltam, és közben próbáltam csak a légzésemre koncentrálni. Azért nem volt könnyű beszélgetni műtét közben úgy, hogy éreztem a nyakamban a fémeszközöket. Úgy éreztem, hogy vájkálnak bennem, képzelődni kezdtem, egy pillanatig az villant át az agyamon, hogy átvágják a nyelőcsövemet! Gyorsan elhessegettem ezt a ronda képet, szaporább lett a szívverésem, amit egyenletes légzéssel próbáltam szabályozni.
„Talán kalocsai hímzést csinál?”
Maga a műtét nem volt fájdalmas, de az a kis nyirokmirigy csak nem adta magát, kisiklott a csipesz alól, végül a sebész úgy döntött, az egész nyirokcsomót kioperálja. „Nekem mindegy, csak haladjunk!” – mormoltam magamban. Mintha megnyúlt volna idő… Hányinger kerülgetett, a gyomrom liftezett, émelyegtem, mindenféle rémképek villantak fel a semmiből! Rimánkodtam angyalaimnak, hogy gyorsítsák fel az eseményeket. Az ügyes kezű doki végül csak kiemelte a kis csomócskát, és átadta a helyet egy ügyetlen kezű kezdő sebésznek, hogy varrja össze a tátongó sebet. A seb a bal oldali részen volt, és nekem jobbról állva kezdett a varrásnak. Mindjárt rányomta a fejemre a leplet, nem kaptam levegőt, és az első tűszúrásnál kibuggyant a vér, és végigfolyt a vállamon. Szóltam, hogy nem kapok levegőt, és hogy a könyökével bökdösi az orrom. Na, akkor a sebész megkerült, és tovább piszmogott a nyakamon. Végtelen hosszúnak tűnt ez a folyamat, már-már viccelődve meg akartam jegyezni, hogy talán kalocsai hímzést csinál. Mi tart ilyen sokáig? De a legnagyobb megkönnyebbülésemre, befejezte a varrást. Levették az arcomról a leplet, felültettek, rám adták a hálóingemet, és kikísértek a frissen műtöttek közé. Bágyadtan, megviselten ültem le, és akkor tört ki rajtam a műtét alatt elfojtott, iszonyatos félelmetes erő, alig kaptam levegőt, az ájulás kerülgetett. Ez körülbelül 2-3 percig tarthatott. Odarohantak a nővérek, nehogy a földre zuhanjak, de jól tartottam magam. Tolószékbe ültettek. Szédelegve ücsörögtem, de megkönnyebbülve. Ezen is túl vagyok! Büszke voltam magamra, büszke a kitartásomra és a hősiességemre. Hálát adtam Istennek és angyalkáimnak, hogy erőt adtak mindezen tortúra elviseléséért. Lassan visszatoltak a szobámba, a folyósón várakozott Norbi, mosolyogva közöltem, hogy minden rendben van.
Borza Szladecsek Anna
(A sorozat a Családi Kör hetilapban jelenik meg hétről hétre)
