Első könyved, a Sindzse szeme berobbant. Hogyan élted meg ezt az első nagy sikert?
– Számomra teljesen kiütésszerű volt az egész, de nem annyira, mint gondolod! Megmondom miért. Megírtam a könyvet, elvittem a Magvető Kiadóhoz. Ott sokáig vívódtak, majd megjelent a könyv. Ezt szinte a kirakatba ki sem tették. Elfogyott néhány nap alatt. Fogalmam nem volt, s azóta sincs, hogy hány példányban adták ki. Tudniillik akkor titok volt. Az első 3-4 könyvem esetében fogalmam sincs a példányszámról. A sikerkönyvek esetében bevezették a degresszívív-tiszteletdíjat. Ez azért volt, nehogy mi, akik sikerkönyveket írunk, „érdemtelenül” sokkal több pénzt kapjunk, mint azok a neves írók, akiknek nem veszik olyan sokan a könyveiket. Úgy ment, hogy megjelent a könyv, majd behívtak a kiadó valamelyik főemberéhez „elszámolni”. Egyszer bementem az illetékeshez, s a hölgy szinte félve mondta: „Lőrincz elvtárs, maga 120 000 forintot fog kapni.” Ez borzasztó sok pénz volt. Akkor tudományos dolgozóként 3000 forint volt a havi fizetésem.
Elragadott-e a siker, hogy ezt kell csinálnod, mert ennek van piaca?
– Amikor a regényt írtam, az anyagikat nem tudtam, mert csak később fizettek. Láttam: a könyv elfogyott. Nincs a boltokban. Azt tudtam, hogy a könyvemet sok példányban nyomtatták. Az olvasótábor előtt meglehetősen ismeretlen voltam. Senki sem tudta, hogy ki ez a Leslie L. Lawrence. Elkezdődött a szóbeszéd, hogy ez nagyon izgalmas, ilyen még nem volt a magyar könyvkiadásban: kelet, Himalája, megölnek valakit… Bár krimi, de a himalájai kultúra bele volt szőve. Óriási volt a találgatás: ki lehet ez a pasas, aki írta? A titokról egy újságírónő rántotta le a leplet. Eljött az egyetem ázsiai tanszékére, s mit tesz isten, találkozott egy címtáblával az ajtón: Lőrincz László. Ez volt a leleplezés. Bejött és azt mondta: „Megvan! Maga az!”
Akkor még az egyetemen dolgoztál főállásban?
– Igen. Nem is akartam semmit titkolni, de a kutya nem kérdezte tőlem, hogy ki és mint. Mondtam neki, hogy igen, én követtem el ezt a könyvet. Innentől elkezdtek érdeklődni, hogy ki vagyok. Akkor már a nyelvtudomány kandidátusa tudományos fokozatom volt. A cikk az óriási példányszámú Hétfői Hírlapban jelent meg ezzel a címmel: Krimit írt a kandidátus. Mindenki megtudta, kit takar a Leslie L. Lawrence név.
Nemsokára elkezdődött a piacirányultságú könyvkiadás, s ebben Te…
– A rendszerváltással létrejöttek az új kiadók… Addig a könyvkiadás állami monopólium volt. Most egy csomó kiadó kinőtt a földből. Ezek elkezdtek engem keresni. Eljöttek hozzám. Azt mondja az egyik, hogy „Mennyi pénzt kapott maga ezért a könyvért?” Hát, mondtam, hogy elég sokat, és mondtam valamennyit. Azt mondja: „Na, akkor jöjjön át hozzám, a háromszorosát megkapja, felét most előre, felét meg megjelenéskor.” Mondtam: Jó! Legyen! S akkor szinte már elkezdtek „üldözni”. Versenytárgyalások voltak, hogy hova menjek, ki ad több pénzt, meg nem tudom… Én meg minderre teljesen fölkészületlenül csak kapkodtam a fejem… Ide is hívnak, oda is, itt ennyi pénz, annyi pénz, amannyi pénz… Hűséges típusú szerző voltam, 3 olyan kiadó létezett az életemben, amelynél majdnem 10-10 évig voltam. Az utóbbi esztendőkben a Studium Plusz, illetve ugyanennek a kiadónak egy másik „családtagja”, az IPC a partnerem.
Az ötleteidet hogyan jegyzeteled?
– Hagyományosan. Papír, golyóstoll – mert elfelejti az ember. Estéről reggelre úgy elfelejtem, hogy hihetetlen. Este egy jó dolog eszembe jut, na, mondom, ezt nem fogom elfelejteni, nincs kéznél papír, nem akarok vacakolni a kereséssel… Reggel: mi is volt az? És elfelejtettem. Fel kell írni, nincs mese.
A témák mikor jutnak eszedbe?
– Mindig. Kezdjük az elején. Rengeteg téma onnan származik, hogy én a szakmában, a keletkutatásban dolgoztam nagyon sokáig. Rengeteg tudományos problémával találkoztam életem során. Rengeteg érdekes, rejtélyes, mozgalmas, izgalmas történet van, amelyekből könyveket lehet írni. Mivel ezt tanultam, és vele kapcsolatos volt a munkám több mint tíz évig, felgyülemlett számtalan téma. De vannak modern témaforrások: újságot olvas az ember, internetet használ, és akkor előbukkan egy csomó jó téma, amiből jó könyvet lehet írni. Van, amelyik megtetszik, és abból lesz könyv, olyan is, amelyik megtetszett, de azután mégsem lesz belőle könyv. Az működik, hogy föl kell mindjárt írni. Fölírom jegyzetpapírokra, ha egy olyan témát látok, amely esetleg érdekes lehet. Később kiderül, hogy ebből lesz, vagy nem lesz írás, de elvileg lehet.
Az örök barát Erika írógép. Számítógépen más regények születnének…
Miként születik a regényembrió?
– Először kitalálom a történetet, a cselekmény vázát. A pontban elkövetnek valamit, B pontban mindennek ki kell derülnie. Hogyan? Logikai láncnak kell lennie, azon végigvezetni. Végigmenni az A és a B között, hogy kiderüljön a végén valami. Ez egy csontváz. Erre kell rárakni a húst, és az a napi rutinból, a napi munkából következik. Mindig eszedbe jut valami, jó figurák, hogyan beszélnek stb.
Egy nap tíz oldalt írsz, alszol rá egyet. Másnapra nem felejted el, hogy hol hagytad abba?
– De igen! Néha elfelejtem. Akkor kicsit vissza kell lapozni. Ezért van a vágás a végén, mint a filmeknél. Ez az összeolvasás, amit éppen most csinálok a következő könyvemmel. Láttad. Ebben a szakaszban összedolgozom azokat a részleteket, amelyeket elfelejtettem.
Hogyan telik az alkotói időszakod?
– Sok könyvem jelenik meg. Évente kettő, sőt olykor – mint az idén is – három. Ez nagyon fegyelmezett és nagyon rendezett körülmények között végezett munkát kíván. Mindennap kell írni. Minden áldott nap! Fegyelmezetten. Nagyjából megvan, hogy a két könyvnek mikor kell megjelennie. Az időpontok piaci szempontból fontosak. Az egyik a karácsonyi könyvvásárra kerül. Karácsony előtt nagyon sok könyvet vásárolnak, mert ajándékba is viszik. Ennek meg kell jelennie novemberben. Ahhoz pedig, hogy novemberben megjelenjen, vissza kell bontani az időt, hogy mikor kell elkezdenem, és naponta mennyit kell megírni ahhoz, hogy a kézirat időben a szerkesztőhöz, a borítólap-tervezőhöz, a lektorhoz és a nyomdába kerüljön. Ha nem készülnék el az adott időpontra, amikorra be van tervezve, akkor előfordulhat, hogy nem is jelenik meg abban az évben.
A második könyv?
– A nyár elején kell megjelennie, hogy aki nyaralni megy, magával vihesse a könyvemet. Ezt szokták is. Régebben, amikor még nem volt hangoskönyv, akkor sok nyomtatott könyv került a bőröndbe. E határidők alapján elkészítem magamnak a bontást: naponta mennyit kell írni, s ettől nem lehet eltérni. Legfeljebb nagyon, de nagyon ritka esetben, mint ez a mai nap, amikor jöttél, de akkor ezt be kell tervezni. Ez azért fontos, mert be kell tervezni a bepótlást is.
A munkanapod beosztása?
– Nyolc órakor kezdek dolgozni. Ha esik, ha fúj… Kivéve a pihenőnapokon. Tíznaponként egy nap. Azt is kell tervezni. Meg kell írnom napi 10 gépelt oldalt. Ez körülbelül másfél-két óra nálam. Nagyon gyorsan írok, de kicsit talán hevenyészetten is. Délután ugyanezt a 10 oldalt körülbelül 3-4 órán át javítom, módosítom. Van mit javítani. A gyorsan írás olykor sok szempontból hibás. A javítás végeztével befejezett a munkanap. Amikor elkészül a teljes kézirat, akkor következik a könyv összedolgozása. Az egész egy vegyes anyag, amit „össze kell vágni”. Olyan, mint amikor valaki filmet forgat. Azt mondják: a film nem a forgatáson, hanem a vágóasztalon születik. Nekem is ilyen föladatom van. Amit leírtam napi 10 oldalanként, az egy megvágatlan anyag. Amit most csinálok, s mutattam neked: az a vágás. Egy csomó minden kikerül a leírtakból. Mert ha az ember 10 oldalanként írja a könyvet, akkor millió dolog nem stimmel benne. Valamikor volt egy szereplő, aki elveszett, s a végéig nem került elő. Egyszerűen kifelejtettem menet közben. Ezt vagy be kell fejezni, vagy ki kell húzni. Lehet egy csomó következetlenség, vagy meggondoltam magam közben, hogy mégsem így, s másként folytattam valahol valamit… Elírtam valamelyik szereplő nevét, vagy két szereplő neve nagyon hasonlít egymásra… Ezeket a végén össze kell hangolni. Amikor ezzel elkészültem, akkor megy a kiadóhoz.
Mi van az olyan napon, amikor nincs kedved a munkához?
– Mindennap dolgozni kell. Ha van kedved, ha nincs. Csak ha nincs kedved, vagy valami egyéb oknál fogva nem jól sikerül az aznapi anyag, akkor többet kell javítani rajta. Ez a büntetés. Akkor a délután folyamán majdnem újra kell írni.
Amennyiben aznap nincs ihleted?
– (Kacag.) Valamelyik ismerősöm mondta egyszer, hogy az ihlet a lusta írók kifogása. A munka nem állhat holmiféle hangulati ok miatt.
Hány gépelt oldalnyi egy könyv?
– Általában nyolcszáz. Nyolcvan munkanap alatt írom meg, a végleges összedolgozás nélkül. Hagyományos újságírói „flekk”, mert én még az Erika írógépemen írok. Kicsi, igénytelen, de nagyon jóban vagyunk egymással. A számítógépen egész más stílusú és végeredményű könyv születne.
Amikor írsz vagy javítasz, utána este még kattogsz a témán?
– Nyugodtan elalszom. Amikor írom és amikor javítom a könyvet, akkor teljes mértékben azzal foglalkozom. Mikor annak vége, akkor már nem. Utána futballszurkoló vagyok, és azt nézem, hogy a Barcelonában Messi miként rúgja vagy nem rúgja a gólt. Akkor nem foglalkoztat a regényírás. Hacsak nem történik valami olyasmi, hogy egy nagyon nagy problémám van valamivel a könyvben. Akkor foglalkoztat egy darabig. Például most húzzam ki ezt a 25 oldalt, vagy ne, jobb lesz-e tőle a könyv, vagy nem. Amikor befejezem a napi teendőimet, akkor nem nagyon agyalok már a könyvön. És el sem olvasom utána, amikor megjelent. Akkor a könyv önállóan él, a saját életét éli.
Álmodsz a hőseidről, mondjuk a rémisztőekről?
– Nem.
Vannak rémálmaid?
– Bőven! Ezek főleg az utazásokhoz kapcsolódnak, hiszen sokat utazom. Elveszik a bőröndöm. Vagy: nincs a cuccom összepakolva az út előtt, valahova utaznom kell, már megáll a ház előtt a taxi, s mondja a gépkocsivezető, hogy „uram, 5 perc, mert egyébként lekéssük a repülőt”. Borzasztó álom… A másik: nem találok vissza a szállásomra. Egy nagyvárosban, például New Yorkban vagyok, egy szállodában lakom, és egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem ott vagyok, ahol eddig, nem tudom a szálloda nevét, és nem tudom, hogyan kell oda visszamenni. Ez a „nem találok vissza” álmaimban többször előfordul. Ez borzalmas tud lenni. A szereplőimről, regényeim eseményeiről nem szoktam álmodni. Azt kiírom magamból.
A regények helyszínét előzetesen fölkeresed?
– Olyan helyekről nem írok, ahol nem voltam. A Leslie L. Lawrence-könyvekről van most szó! A Lőrincz L. más, ott nem is én vagyok a főszereplő, már a Leslie-ben sem én, ezt többször szoktam hangsúlyozni, nem én vagyok, hanem irodalmi alak, csak ugyanaz a nevünk, de ő más. Ettől annyi eltérést engedek meg, hogy „látott” az, ahol a két ország között nincs különbség sem vallási, sem kulturális téren, hanem azonos – mondjuk én Bhutánban nem jártam, de mellette, Nepálban igen. A kettő nagyjából ugyanaz, csak van egy határ.
Nepál, a Himalája és Tibet a kedvenc helyszíned…
– Igen. Meg Mongólia. De arról nem írtam még regényt, legfeljebb tudományos munkát.
Melyik ország ihletett leginkább a regényírásra?
– A legmélyebb benyomásokat talán India tette rám, keletről lévén szó. Sok szempontból. A második hazám meg, amit én a legjobban szeretek, meg a nyelvet is beszélem, az Mongólia.
Nyitóképünkön a szabadkai író-olvasó találkozó, 2019. szeptember 18-án, helyszín: Népkör Magyar Művelődési Egyesület. A fényképet készítette: Foto Focus, azaz Kovács Attila.
