Ötszáz eurós fizetés címmel ír a Peščanik internetes portálon Mijat Lakičević arról, hogy az államfő hány hónapja hitegeti Szerbia lakosságát az ötszáz eurós átlagfizetéssel. A szerző úgy fogalmaz, ez a bűvös szám már az elnök sikerének mértékegysége lett. Más nincs is, amivel dicsekedhetne, és jobban tette volna, ha ezzel sem dicsekedett volna, írja Lakičević. Nem is azért, mert még akkor is a szerbiai lesz az egyik legalacsonyabb fizetés a régióban (Közép-Kelet-Európáról ne is beszéljünk), hanem azért, mert azt a szintet is nagyon gyanús módon érjük el, teszi hozzá.

– Amikor a fizetésről beszélünk, emlékeznünk kell arra is, hogy a famózus 500 euróval Vučić már vagy négy éve „fenyegetőzik”. Még 2016. januárjában megígérte, hogy „körülbelül két év múlva” a szerbiai átlagfizetés az említett szinten lesz. Tehát, pillanatnyilag a szerbiai polgárok inkább becsapva érezhetik magukat, mintsem büszkének azért, mert végre teljesült a kitűzött cél. Pontosabban, amikor és ha teljesül, ugyanis most még nem teljesült – írja a szerző, aki szerint aggodalomra ad okot az, ahogyan közelítünk az 500 euró felé. Azt is mondhatnánk: jobb lenne, ha Vučić várna még egy kicsit, mert most úgy tűnik, nincs szilárd alapja az ígéretének.

– Ez a fizetésemelés nagyrészt a dinár erősödésének eredménye. Pontosabban – az euró gyengülésének. Mindössze három éve egy euróért 124 dinárt kellett fizetni, ma csupán (a középárfolyam szerint) 117,5 dinárt. A jelenlegi árfolyam szerint az utolsó olyan fizetés, amelyről vannak hivatalos adataink, vagyis az augusztusi, amely 54 115 dinár volt, amikor átszámoljunk, majdnem 460 eurót ér. Ha a három évvel ezelőtti árfolyam szerint számolnánk, akkor a mostani (az augusztusi) átlagfizetés 435 euró körül mozogna.

És ez még nem minden. A dinár jelenlegi értéke jelentősen meghaladja a reális értékét. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy legalább 10 százalékkal túlértékelt, de lehet, hogy hússzal is. Ha ezt a „konzervatívabb” becslést vesszük alapul, egy euró 130 dinárt érne. Ami azt jelenti, hogy az 500 eurós átlagfizetéshez egy „átlagos foglalkoztatottnak” nettó 65 ezer dinárt kellene kézhez kapnia. Ami körülbelül 20 százalékkal több annál, amit augusztusban vitt haza. Való igaz, hogy Szerbia sokak szerint egy csodaország, de úgy tűnik, ez az emelés még a hazai csodatevők számára is teljesíthetetlen feladat lenne, ezért az eurót továbbra is a minimumon tartják. Bármennyire is jó ez a „politika” Vučić számára, vagyis választások előtti jó marketingfogás, mert a nagy fizetések látszatát kelti, a gazdaságra nézve nagyon káros – vallja Lakičević.

Az eredeti írás itt érhető el.

Az SZHP 11 éve

A Danas napilap szerkesztőségi kommentárjában tekint vissza a Szerb Haladó Párt Újvidéken megtartott „születésnapi” nagygyűlésére. Az SZHP-t egyfajta keveréknek látja a lap – felépítésében a Szovjetunió és Jugoszlávia időszakából ismert kommunista pártok és egy nyugati multinacionális vállalat keveréke. A rendezvény részvevőinek nagy része tisztában volt azzal, ki a „tulajdonos” és főrészvényes a vállaltnál.

– Aleksandar Vučić megjelenik és nem is annyira a saját politikai magaslatairól beszél, hanem vállalkozói-menedzseri szerepkörben. Nem annyira vezér, mint inkább a fő gazda – alattvalói nem a politikájának a követőiként szólnak hozzá, inkább üzleti „víziójának” követőiként, amelynek része az is, hogy ő megszámolhatatlanul sokszor ismételgeti a munka és siker szavakat.

Minden haladó a saját „részvényeinek” megfelelően élvezi egy kis vagy kicsit nagyobb darabját ennek a politikai profitnak, és ez a haszon az, ami összeköti a haladókat. Ez nem Európa, nem Koszovó, Oroszország, de még Vojislav Šešelj sem.

Ugyanis tévednek azok, akik Vučić tudatalatti botlását, amikor az SZHP megalakulásának 11. évfordulója alkalmából Újvidéken megszervezett rendezvényen szerb radikálist mondott szerb haladó helyett, úgy értelmezik, hogy ezzel „visszatért a gyári beállításokhoz”. Ami nem más, mint hogy mindvégig kötődött a radikalizmushoz és Vojislav Šešeljhez.

Nem, ez a botlás valójában azt mutatja, hogy Vučićnak az SZHP, bármilyen és bármekkora is legyen, valójában nem fontos, és mennyire unja az egészet. Amikor egyszer leköszön a hatalomról, biztosan nem fogja a Szerb Haladó Pártot Tomislav Nikolićhoz hasonlóan a „gyerekének” nevezni, ugyanis a haladók valóban szerették Nikolićot, és gyenge pillanataiban ő is őket.

Nem, Vučić sötét, de buja elégedettséggel figyeli majd azt a pánikot és őrületet, amelybe az SZHP „tagsága” és a „vezető menedzsmentje” kerül majd akkor, amikor ő a „megavállalatot” eladja valaki másnak, vagyis, amikor egyszer kivonul a politikából.

A Danas kommentárja itt olvasható eredetiben.

Harminc év kell a termőföld megújulásához

A termőföld minőségének romlásáról írt a Politika napilapnak Milan St. Tošić nyugalmazott egyetemi tanár, aki szerint a termőföld humuszszintjének csökkenésével és a probléma szanálásával nem foglalkoznak kellőképp az illetékesek.

– Az állattenyésztésnek és a termőföld minőségének Szerbiában két alapvető jellemzője van. Az első a néma csend, ami a kimutatott értékek csökkenését övezi! Ahelyett, hogy érthetően és nyilvánosan kimondja valamelyik magasrangú tudományos és állami intézmény, hogy mennyire rossz a helyzet, csak időnként jelenik meg félénken egy-két elemző a még félénkebb megállapításávál, amely szerint a szerbiai mezőgazdaság minősége európai szinten nagyot zuhant. Az is megtörténhet, hogy Vajdaság sivataggá válik. Azt jelenti-e ez, hogy még a legfelelősebb tisztségen lévőknek sincs ahhoz mersze, hogy érthetőbb tényeket és megoldásokat ismertessenek? A jellemző állapotok másik csoportja az állami intézkedések. Valójában igazi intézkedések továbbra sincsenek! Azok, amelyeket meghoznak, inkább károsak mintsem a pozitív fejlődés irányába vinnének! Amit az állam tesz, az abban a kicsi segítségben nyilvánul meg, aminek a célja, hogy úgy-ahogy fenntartsa a földművest. Szerbiának évek óta nincs egy reális fejlesztési programja, ami előre tekintene legalább tizenegynéhány évre. Ehelyett a közvélemény kifejezetten naiv megvezetése zajlik minden alkalommal, amikor egy kis vagonnyi marhahúst külföldre szállítunk vagy minden nap ismételgetik azokat a közhelyeket, amelyek olyan falvak megmentéséről szólnak, amelyeknek természetüknél fogva nem adottak a fennmaradáshoz elengedhetetlen feltételek – véli a jegyzetíró, aki külön kitér Vajdaság helyzetére is. Mint fogalmaz, Vajdaság óriási mezőgazdasági potenciálja még a közép-szerbiai területekhez képest is kisebb mértékben van kihasználva.

A termőföld minőségének nagymértékű romlásán nem lehetséges a következő évtizedekben javítani az állattenyésztés jelentősebb fejlesztése nélkül, írja Milan St. Tošić.

A teljes írás itt olvasható.

Rossz hatalom és gyenge ellenzék

Az előttünk álló szerbiai parlamenti választásokkal és az ellenzék szerepvállalásával foglalkozik Zoran Stojiljković, a belgrádi Politikai Tudományok Karának tanára a Danasban írt jegyzetében. Megjegyzi, a közvéleménykutatások már jó ideje azt mutatják, hogy az ellenzéknek nem megy – egyes ellenzéki politikai csoportosulások vagy azok vezetői időnként elérik a kétszámjegyű támogatottsági szintet, míg többségük közel sincs a parlamenti küszöb eléréséhez. Mindeközben a hatalmi koalíció támogatottsága állandó jelleggel 50 százalék feletti, teszi hozzá.

– Két megállapítás is külön figyelmet érdemel abból a közelmúltban végzett felmérésből, amelyet Đorđe Vukadinović, akit nem lehet rezsimpárti elfogultsággal vádolni, végzett.

Vukadinović megállapította, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint a lakosság csupán egyötöde él jobban mint öt éve élt, még mindig többen vannak azok, aki szerint Szerbia jó irányba halad (43 százalék : 38 százalék). A kérdés adott: miért érzi úgy azoknak is a nagy része, hogy javulás tapasztalható, akik változatlanul rosszul élnek?

Kormánypropagandáról van-e szó, amelyre nem értelmes választ adni, vagy arról, hogy az ellenzék nem nyújt kézzel fogható alternatívát. Mi következik Vučić után? – teszi fel a kérdést Stojiljković.

– A másik dilemma a választások bojkottjára vonatkozik, amely ha egyenlő versenyfeltételeket akarunk, nehezen elkerülhető, viszont legjobb esetben is az ellenzéki beállítottságú szavazók mintegy fele támogatná. Vajon ez, ha közvetett módon is, nem annak a bizonyítéka, hogy túl korán léptek a nyilvánosság elé a bojkottról szóló történettel – ami egyébként jó tárgyalási pozíciót biztosít –, mindezt olyan bizonytalanul, hogy a szimpatizánsaik legalább fele nem érte vele egyet.

A szerző elismeri, hogy a médiasötétség és a lejáratások választ adnak arra az előző kérdésre, hogyan került az ellenzék ilyen helyzetbe és megmagyarázza miért nő az ellenzéki vezetők ellen érzett ellenszenv. Ezen az állapoton valóban nem lehet néhány hónap alatt változtatni, írja.

– A kulcskérdés viszont továbbra is a következő: ha mindezt kitartó harccal meg tudnák változtatni a mostani vagy az azt követő választásokig, mai formájában az ellenzék képes lenne-e győzedelmeskedni? – teszi fel a kérdést a szerző.

Az írást teljes terjedelmében ezen a linken találják.

Nyitókép: Tanjug