Szülői értekezlet. Fiatal felnőttek, érettségizők szülei vagyunk. Az összejövetel apropója is ez: döntést kell hoznunk a szalagavató és a ballagás alkalmával viselendő egyenöltözetről. Bemutatót tartott több ruhakészítő cég. Előzőleg gyermekeink, a huszonhat fiú és a három lány is megtekintették a kínálatot, van is elképzelésük – úgy tűnik, csak részletkérdésekben kell megegyeznünk.
Többségében az anyukák jöttek el. A három férfi erősíti a szabályt. Nem tudom, mások milyen fokú ismeretségben állnak egymással. Én, a határ másik oldaláról, szinte senkit sem ismerek. Pontosabban: néhányukat a Facebookról, akikkel fiaink barátsága révén kerültünk közelebbi kapcsolatba. Végre élőszóban is megköszönhetem némelyiküknek, hogy alkalomadtán, amikor a gyerekem nem bírt hazajönni hétvégére, de a kollégiumban sem maradhatott, szállást biztosítottak számára.
Fiúk és lányok
A fiúk választása „navy kék” öltönyre esett: a kiállítóteremben megtekinthettük, megtapinthattuk a mintát, mi több, végül a divatcég képviselője is befárad a szülőértekezletre, és magára ölti a kiválasztott öltözetet. A színárnyalat neve úgy rebben szét az osztályteremben, mint nagyon fontos műveltségi tényező. Azon gondolkodom, tájékozatlan, alulképzett és maradi vagyok-e, ha egyszerűen sötét- vagy tengerkéknek nevezem?
Vibrál némi feszültség a levegőben a részletek körül, amit már előrevetített számomra az a mozzanat, hogy gyerekeink egyenként közölték velünk, ki melyik megoldás mellett ágáljon. Arról van szó, legyen-e a kabát hajtókáján piros, szolid letűzés. Úgy tűnik, ez az apróság meg fogja akasztani a megbeszélést: huszonhatan vagyunk „fiús” anyák („plusz-mínusz két apa”): lehetetlen, hogy mindenki érvényt nyerjen az akaratának. Szavazunk, és meggyőző nagyságrendben a díszített megoldás nyer. De nem megy simán, mert van, aki köti az ebet a karóhoz: felesleges pénzkidobásnak minősíti a választást, amibe mi hajszoljuk bele. Az ő gyereke a ballagást követően – a letűzés miatt – soha többet fel nem veszi! Homályosan utal fontos vagy előkelő helyekre, ahova a gyermeke el szokott járni, s ahol egy ilyen, alkalomhoz méltatlan ruhában nem jelenhet meg. A ruha nincs „ingyen”, de nem is a világ pénze. Ettől függetlenül tényleg pazarlás lenne csak úgy sutba vágni. Felmerül bennem a kérdés, miért kellene mindenütt okvetlenül ebben a ruhában megjelenniük a gyerekeinknek? Úgy fogom fel, hogy ez is ott lesz a ruhái között: különösen ünnepélyes vagy magasztos rendezvényre, eseményre (pl. temetésre) majd nem ezt húzza fel, de egy esküvőre vagy más ünnepségre nyugodtan elmehet benne. Különben sem gyakran járkálnak a fiaink zakóban, szövetnadrágban. A holtponton úgy lendülünk át, hogy jön a képviselő, „élőben” mutatja a ruha állását, s mint kiderül, a letűzés nagyon szerény, alig látszik, három méter távolságról mintha nem is lenne. Az anyuka – nyilván a szavazati fölény hatására – nemtetszésének hangot adva, dünnyögve ugyan, de belenyugszik a megoldásba.
A lányok ünnepi öltözete következik. A három anya és egyikük apukája van jelen. Kivetítőn látjuk a ruhakínálatot. A választott ugyancsak sötétkék. Majdnem „extra mini” egyberuha. Elől nyitott. Némi rosszindulattal azt mondhatnám: „v” alakú kivágással a genitáliák irányába. Az iskolában meglehetősen szigorú az öltözködési protokoll. Minden iskolai rendezvényen ünneplőben, fekete (nem farmer) aljban és fehér ingben, az iskolaközpont nevét rejtő, feliratos nyakkendővel (a lányok: sállal), félcipőben (a bakancs és az edzőcipő kizárva!) kell megjelenniük. Ebben a ruhában, a ballagás kivételével, soha meg nem jelenhetnek az iskolában, az érettségire (ahova ugyancsak elegáns ruhában illik menni) sem vehetik fel. Másrészt nagyon szép, divatos. Nem nehéz elképzelni, hogy milyen gyönyörűen festhet egy üde, szép nagylányon. Egy garden partyn.
Az egyik anya kijelenti, hogy ezt nem veszi meg. A másik, aki férjével együtt van jelen, emelt hangon közli, hogy a lányok ezt választották. Az előbbi válasza, hogy az ő gyereke csak „rámondta”, mert egyébként a másikuk „leszedi a fejét”. A harmadik anyuka semleges olyan értelemben, hogy „ráadja az ámen”-t a miniruhára is, de a „konzervatív” anya által ajánlott elegáns kosztümre is. Szavaznak, s kettő egy ellenében az utóbbira esik a választás. A szavazás hitelességét azonban kétségbe vonja a „minipárti” anya, szerinte a másik szülő kényszerítő hatást gyakorol a gyerekére (megjegyzésében ott bujkál a tekintélyelvű, rossz szülőnek bélyegzés szándéka!), amit ő nem hajlandó megtenni. Szó szerint azt mondja: „Én nem tudom meggyőzni a gyerekem, s nem is akarom!” Az apa nem szólal meg. Az osztályfőnök most vette át az osztályt az utolsó évre, legfeljebb egy évtizedes pedagógiai gyakorlata lehet. Fiatal férfi. Túl fiatal ahhoz, hogy az előtte játszódó jelenet mögöttes tartalmaira is figyeljen. Kicsit sem ismeri a szülőket, még a gyerekeket sem igazán, szemmel láthatólag nem akar konfliktusba kerülni. A gyerekek előtt is népszerű szeretne lenni. „Jópofára” veszi a dolgot, elnapolja a döntést.
(Később, az osztályfőnöki órán az a megoldás született, hogy két lány az egyberuhában, a harmadik a kosztümben lesz a szalagavatón és a ballagáson.)
Meredek következtetések
Nem szóltam bele, mert úgy véltem, nem tisztem, hogy a lányok vitájába avatkozzam. De soha életemben még ilyen keserű szájízzel nem mentem haza szülőértekezletről (az útitársam hasonlóképp), még akkor sem, amikor az általános iskolában „összevitatkoztunk” valamin. Mert akkor szóltam. Szóltunk.
Most szégyellem magam, mert nem tiltakoztam a – számomra – ismeretlen szülőtárs minősíthetetlen, felsőbbrendűségi tudattól átitatott, mindannyiunk számára sértő megnyilatkozása ellen. Ugyanis nem igaz, hogy mint „fiús” anyát, nem érint, hogy a közösséghez tartozó lányok milyen öltözetben lesznek. Hiszen öltözetükkel minősítik is a csoportot. De nem is ez az eset legszomorúbb mozzanata. Hanem a kimondatlan dolgok. A szülő ugyanis azzal, hogy a saját gyerekére – mint különállóra – érvénytelennek tartja a kollektív döntéseket, automatikusan a sajátjánál alacsonyabb rendűnek minősíti az osztály többi tanulóját. Pedig huszonkilenc nemére, származására, anyagi helyzetére való tekintet nélkül egyenrangú, egyformán értékes fiatal alkotja, akik akkor is tiszteletben tartják mások, a kollektíva döntését, ha az olykor nem felel meg a saját akaratuknak. Így kellene lennie.
Nagy ügy! Mondhatnánk, de nemcsak egy ruha miatti vitáról van szó. És ezt nem látta át az osztályfőnök sem. A „leszedné a fejét”-megjegyzés ugyanis többről árulkodik: a lányok közötti hierarchikus viszonyrendről. Ez sem nagy ügy. Mindenhol van ilyen. Igen. A mára elharapózott iskolai erőszak mögött is rendre ott húzódik az akaratkontroll hiánya.
Tényleg autokrata szülő vagyok, ha az élettapasztalatom adta érvekkel, belátásommal képes vagyok meggyőzni a gyerekemet? Ha nem minden esetben barátjaként, hanem a számára mérvadó tekintélyként mutatkozom meg. Hogy ne hozzon mások számára elfogadhatatlan döntéseket.
Az írás a Családi Kör október 10-ei számában jelent meg.
