Sokakat hallottam már lebecsülni az első kötet fontosságát, és rendszerint elhangzott az a mondat is, hogy a második könyvet sokkal nehezebb megírni az olvasói elvárások okozta nyomás miatt. Számomra mégis az a legnagyobb ünnep, ha egy szerző kilép a fényre, amikor először mutatja meg magát, tehetségét, az általa létrehozott szöveguniverzum karakterét és határait. Éppen ezért egy figyelemre méltó debütálásnak szentelem az év utolsó könyvajánlóját: Nemes Anna Előled című regényének, amely alig több mint egy hónapja jelent meg a Noran Libro Kiadó gondozásában.

Az Előled tulajdonképpen egy negatív aparegény, amely nem kívánja a családfő figuráját sem miszticizálni, sem pedig megérteni, ehelyett le akar számolni az emlékével. Erre szövegszerű utalást is találunk a második fejezetben: „azt meg csak reméltem, hogy itt tudom hagyni valahogy az apám emlékét.”

Ahogy a címből is kikövetkeztethető, e kötet lapjain egy menekülés története rajzolódik ki. Ez a menekülés pedig fizikai és gondolati síkon egyaránt lejátszódik: főhőse, Eszter a család múltjának jelentékeny helyszíneit járja be – a könyv fejezeteinek címeit városnevek adják: Brno, Szarajevó, Vasto –, ugyanakkor az emlékei között (vagy pontosabban a családja kollektív emlékezetében) is utazik, ezáltal próbál megszabadulni a bűntudattól. Hiszen bűnösnek érzi magát (is) részeges és agresszív apja tettei miatt, aki folyamatos terrorban tartotta a családot, de legfőképp édesanyját, és jellemzően minden kudarcért a gyermekeit (különösen Esztert) hibáztatta. Abban ugyan nem lehetünk biztosak, hogy a narrátor nővé válása, szüzességének elveszítése váltja-e ki az atyai önkontroll hiányát, vagy ez csak egy újabb ok az agresszív viselkedésére, mindenesetre ezzel veszi kezdetét az igazi kegyetlenkedés, a családi erőszak (az apa kést tart lánya torkához), ezzel változik meg radikálisan a regény szereplőinek élete. A mű e változást és végkifejletét mutatja be.

 

Eszter nemcsak menekül, igyekezete a történtek megértésére is irányul, ezért kell elmerülnie újra és újra a múlt kávészerű sötét vizében, felkavarnia azt, ami látszólag már megnyugodott. Mindez az ő szavaival: „A bosnyák kávé finom volt. Néha véletlenül felkevertem a zaccot, olyankor várnom kellett, hogy újra leülepedjen. Valami ilyesmi történt velem Szarajevóban. Párszor felkevertem, de azért szép lassan leért, és lent is maradt a zacc.”

A mű elbeszéléstechnikájának egyik legmeghatározóbb eleme a késleltetés. Nagy erőssége, hogy lassan és biztos kézzel, szinte képkockáról képkockára bontogatja ki a történetet, így ismerjük meg Eszter utazásának hátterét is, és nagyjából félúton érezhetjük azt először, hogy tudni véljük, miről szól ez a regény. De persze, azért később is várnak az olvasóra meglepetések. A narráció másik jelentős attribútuma a szabad asszociáció módszerének alkalmazása. Az elbeszélőnek szinte minden képről, mozdulatról, gondolatfoszlányról eszébe jut egy korábbi történet vagy életmozzanat: például az apa gúnyos megjegyzéséről, miszerint az anya úgy sivalkodik a gyilkossági kísérlet perceiben, akár egy disznó, a narrátornak szinte kényszerűen jut eszébe a régi családi disznótorok emléke, elsősorban a véres sár, amely önmagában is iszonyatos erővel előlegezi meg a tragédiát. Ez a szabad asszociációs technika teszi lehetővé azt is, hogy a szöveg folyamatosan hömpölyög, sodrása van, de bizony olykor ez képes megakasztani az elbeszélés természetes folyását.

Itt kell megemlíteni azokat a betéttörténeteket, amelyek más kontextusban, jobban szétírva akár önálló novellákként is működhetnének, e regényben pedig a megértést támogatják. Az egyik kedvencem ugyancsak a szarajevói epizódban található, és a Nedžad Branković építészmérnök által tervezett remény alagútjáról (tunel spasa) szól. Nem is annyira az alagút megidézése bűvölheti el itt az olvasót – hiszen e történet mára a bédekkerek elmaradhatatlan fejezete –, sokkal inkább az, ahogy az elbeszélő egy, az emberek nagyobb csoportjának életét meghatározó tragédiából szűr le tanulságot a mikroközösség (család), illetve egy egyén (anya) életére/kilátásaira vonatkozóan: „Miközben az anyám térdepelve takarította a földről a töltött káposztát, az apám odament hozzá és oldalba rúgta, utána megfenyegette, hogy megöli, ha egyetlen szót beszél a bátyámmal vagy velem. A kulcsait is elvette, aztán elment aludni. Az anyám a konyhakövön zokogott reggelig. Neki nem tervezett alagutat Nedžad Branković.” De természetesen akadnak a regényben vidámabb betétek is – mert humor nélkül, ugye, nem is működhetne az irodalom –, ilyen annak az elvált nőnek a története, aki felkeresett egy boszorkányt, hogy vegye le róla a volt férje rontásait, de végül a boszorkány várójában a nyakába ugrott egy-két ördög.

Végezetül nem hagyhatók szó nélkül a regény következetes, lírai hasonlatai, metaforái és egyéni szóhasználata sem, amelyek a leghétköznapibb szituációt bemutató közléseket is képesek izgalmassá tenni. Ugyan eszünkbe jutott-e valaha a vasárnapi tyúkhúsleves készítése közben, hogy „főztünk öt liter halált”? Vagy az utcáról, amelyen épp végigsétáltunk, hogy az „visszatartotta a lélegzetét”? Gondoltuk-e a sűrűn felhős égre feltekintve, hogy „milyen sűrűre keverték ma a Jóisten tejbepapiját, megáll benne a kanál”? De hozhatnék példaként egy már-már Immanuel Kantra hajazó idézetet is: „Átvágtam a Moszkván, fölöttem a csillagleves, alattam a város”. Nos, már csak az ilyen hasonlatokért – sőt, önmagában a csillaglevesért – is érdemes elolvasni ezt a könyvet.

Ahogy azt korábban is említettem, Nemes Anna első regényének hőse felkavarja a családi történelem zaccát, éppen ezért egyes epizódjai sokszor ugyancsak felkavaróak, sötét tónusúak – ezt azonban ellensúlyozzák a szép hasonlatok, a világra különlegesen rezonáló, szenzibilis mondatok, és a tudatos, szinte mérnöki pontosságú szövegépítkezés. Az Előled egy rendkívül ígéretes első kötet, bízunk benne, hogy hasonlóan jók fogják követni.

Barlog Károly írása