Afrika a szélsőséges különbségek kontinense. Ennek a földrésznek 600 millió lakosa él mélyszegénységben, míg a felső osztály nagy vagyonokat halmoz fel. Afrika leggazdagabb asszonyának, Isabel dos Santosnak az ügye, aki jelenleg cégbirodalmáért harcol, tipikus példa erre. A valamikori angolai elnök lányának, az »angolai hercegnőnek« nettó vagyona a Forbes számításai szerint több mint kétmilliárd amerikai dollár. Részesedése van a gyémánt- és olajiparban, valamint a telekommunikáció területén is, ami csodálatos módon szorosan kapcsolódik az állami gazdasághoz. Isabel és férje, Sindika Dokolo üzletember, vagyonát az angolai ügyészség most lefoglalta. Dokolo ezt persze »boszorkányüldözésnek« nevezi.

José Eduardo dos Santos angolai politikus, az angolai szélsőbaloldali MPLA (Movimento Popular de Libertacao de Angola – Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom) vezetője, valószínűleg akkor lett marxista, amikor száműzetésbe kényszerült és a Szovjetunióba távozott. António Agostinho Neto, Angola első elnökének halála után, 1979-ben kinevezték az ország elnökének, amit viszont ellenfele, Jonas Savimni nem ismert el, aminek következményeként Angolában hosszantartó polgárháború tört ki. Ebből a polgárháborúból Dos Santos került ki győztesen, és ezután csaknem 20 éven át diktátorként uralta az országot.

Miután elnök lett, dos Santos családi vállalkozássá tette Angolát: fia menedzselte a milliárd dolláros Állami Alapot, a lánya pedig az állami tulajdonban lévő gyémánt- és olajtársaságot. Miután a diktátor 2017-ben lemondott, João Lourenço lett az utódja, aki alatt az előző elnök családja kegyvesztetté vált. A luandai bíróság most befagyasztotta Isabel teljes vagyonát. Persze, ilyen esetekben fel lehetne tenni a kérdést, hogy egy diktátor, illetve annak családtagjai ellen folyó perek a jogállamiság keretein belül folynak-e vagy sem. Ezt a kérdést Angolában is fel lehetne tenni, különös tekintettel arra, hogy Lourenço elnök kijelentette ugyan, felszámolja az elődje alatt elkövetett minden korrupciós ügyet, de mit sem tett eddig más, rendkívül korrupt politikus és MPLA-tábornok ellen, akik zavartalanul folytathatják az állami tulajdonú vállalatok vezetését – ugyanúgy, mint dos Santos fia tette? Azt sem szabad elfelejteni, hogy a korrupcióhoz két személy szükséges: az egyik, aki ad, és a másik, aki kap.

Mindeközben a lakosság csaknem fele kevesebb, mint két dollárból él naponta

Az angolai helyzet példa arra is, hogyan használja ki a korrupt elit egy alapanyagokban gazdag afrikai ország vagyonát a függetlenség megszerzése óta. A ritka nyersanyagok ezekben az országokban áldás helyett gyakran átoknak bizonyultak, mert azok felosztása az elit között sok esetben polgárháborúhoz vezetett – amint ez még mindig látható Kongóban. Így tehát felmerül a kérdés, hogy nem tették-e a nyersanyagok szegényebbé egy-egy afrikai ország lakóit, mint ha nyersanyag-szegény országban élnének?

Angola nem is az egyetlen példa. Más afrikai államokban be akarták vezetni a szocializmust vagy vagyonkisajátítási kampányokat folytattak a fehérek ellen, mint például Zimbabwében, ahol Robert Mugabe diktátor éhínségbe taszította az ország népét. Ennek ellenére Mugabét nagyra becsülték az afrikai kormányfők, sőt 2016-ban még az Afrikai Unió elnöki tisztségét is elláthatta. Dél-Afrikában Jacob Zuma államfő majdnem tíz évig volt hatalmon, inkompetenciája és korrupcióba való keveredése ellenére. A korrupció felszámolása, amit utódja, Ramaphosa ígért, csak lassan halad előre. Összességében a korrupció több száz milliárd dollárjába került az országnak.

Az állami tulajdonban lévő vállalatok más afrikai országokban is védett pozíciót élveznek, és szinte mindegyikük monopóliumnak örvend. Úgy lett Aliko Dangote nigériai üzletember több milliárd dollárt kitevő vagyonával Afrika leggazdagabb embere, hogy cementgyárait és élelmiszeripari vállalkozásait nem érinti versenynyomás, sőt magas vámok védik, és a fogyasztók magas árakat fizetnek termékeiért.

De szerencsére kivételek is léteznek, még Afrikában is. Igaz, nincs belőlük sok. A kevés kivétel közé tartozik Botswana. Amikor elnyerte a függetlenséget, Botswana a világ legszegényebb országai közé tartozott, de a gyémántkészletének és a politikai stabilitásának köszönhetően a világ egyik leggyorsabban növekvő országa lett. Az ország gazdasága főként a bányászaton, az állattenyésztésen és a turizmuson alapul.  Az ezekből származó bevételeket az iskolarendszer, az országos orvosi ellátás és a közúti infrastruktúra fejlesztésére fordították. De ez nem jellemző a legtöbb – gazdag – afrikai országra. A legtöbb afrikai országban alkotmányos berendezkedés létezik ugyan, de a valóságban a legjobb esetben fél-demokrácia, kevés szabadság és még kevesebb piacgazdálkodás jellemzi őket. Főleg bürokráciát, korrupciót és protekcionizmust találni náluk.

Tekintettel a népesség gyors növekedésére – Afrika lakossága egyes számítások szerint 2050-ig 2,5 milliárdra szökkenhet –, az afrikai gazdasági növekedés elégtelen. Ez nem hagyhatja hidegen Európát, mert a 2015-ös menekültügyi válságnak egy valódi migrációs nyomás csupán előíze lehetett. Ha az európaiak idén tárgyalnak egy új EU–Afrika szerződésről a Cotonou-i megállapodás utódjaként, akkor ragaszkodniuk kell a „jó kormányzáshoz”, és cserébe nagyvonalú kereskedelmi lehetőségeket kell biztosítaniuk az afrikai államok számára.

A mai helyzetet még nehezebbé teszi az a tény, hogy Kína nehézsúlyú befektetőként és nagy hitelezőként jelenik meg Afrikában , és korrupt vállalkozókkal is üzletel. Az utóbbiak pozíciója ezáltal erősödik, fütyülnek a nyugati segítségre és figyelmeztetésekre. Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Afrika országainak csak akkor lesz jobb esélye a fejlődésre, ha minden szinten felszámolják a korrupciót és megerősítik a jogállamiságot meg a piacgazdaságot. Ehhez viszont szükségük van nyugati segítségre.

Szegénység és gazdagság Afrikában (Fotó: givingcompass.org)