Nem lehet rá készülni, de nem is kell, mert a legváratlanabb helyzetekben történik meg. És a legjobbkor, hogy erőt adjon, hogy újabb lendületet biztosítson a következő nehéz vagy annak tűnő időszakra.
Ott ültünk a kollégákkal Szegeden a Millenniumi Kávéházban, és bemutattuk az általunk készített hetilapot. Elmondtuk, milyen kevesen vagyunk, de azt is, hogy semmilyen pártnak, szervezetnek – másokkal ellentétben – nem vagyunk a szócsöve, a piacról és a pályázatokból igyekezünk megélni, a mi főnökünk nem más, mint a több ezer olvasó, neki tartozunk felelőséggel. A vajdasági magyar nyelvű tájékoztatás területén úgy jellemezném magunkat, mint az a bretagne-i kicsiny gall falu, amelyben Asterix és Obelix él a barátaival, s amelyet – hiába próbálja meg többször is – Julius Cézárnak nem sikerült meghódítania. A hetilap mellett bemutattuk Fehér Illés Mosztári esők című remek kiadványát, majd átadtuk a terepet a közönségnek, hogy ne csak monológból álljon az est, hanem párbeszédből is. A második sorban egy hölgy négyszer emelte fel a kezét, de valaki mindig megelőzte. Aztán végül végre ő is sorra került. Szóról szóra sajnos nem tudom visszaadni a szavait, de mondandójának a lényege az volt, nagyon örül, hogy vannak még ilyen gerinces emberek, akik igyekeznek harcolni az igazságért, akik bátrak, akik nem ijednek meg a munkától, és, ahogy hallotta, szakmailag is helytállnak.
– Sok szerencsét kívánok maguknak, és az Isten adjon erőt a folytatáshoz – ezzel a mondattal zárta a beszédét, majd leült. Volt egy kis hatásszünet, s pár másodperc csend után a közönség elkezdett tapsolni.
Ez volt az a pillanat, amelyről fent írtam néhány sort.
Ahogy a galloknak is szükségük volt varázsitalra, hogy visszaverjék a rómaiak folyamatos támadásait, mi sem tudunk anélkül élni.
A mi varázsitalunk a pillanat.
Fotó: Révész Róbert
A cikk nyomtatott változata a Családi Kör január 16-ai számában jelent meg.
