Tantalosz volt az a görög király (egyesek szerint Korinthoszé, mások szerint Phrügiáé), aki az isteneknek szánt vacsorán étekül szolgálta fel a saját fiát, de az olümposziak eszén nem járhatott túl, rájöttek és eltolták maguktól az ételt. Büntetése az egyik legsúlyosabb volt, amit kiötlött a főisten: örök éhség és szomjúság gyötörte, miközben egy iszapos tóban állt, ám ha inni hajolt, visszahúzódott előle a víz; a fölötte terebélyesedő fa roskadozott a zamatos gyümölcsöktől, de ha értük nyúlt, elhajoltak az ágak. Bűne utódai sorsát is megpecsételte.

Nem véletlenül jutott eszembe ez a kegyetlen mitológiai történet a most érvénybe lépő magyarországi alaptantervnek (NAT) a fiatalság igényeit és a globális fejlődéshez való felzárkózás követelményeit figyelmen kívül hagyó koncepciója, de közvetlen környezetünk modernséget és szabadelvűséget, a digitális kor kihívásait elutasító, a lakájmentalitást és a maradiságot értékként kezelő magatartása kapcsán is. Mintha korunk és térségünk bizonyos ikszen túli nemzedékei – saját időleges komfortjuk és opportunista érdekeik miatt – utódaik jövőjét is hajlandók lennének feláldozni. Legalábbis számos jel mutat erre: miközben a digitális kor vívmányai miatt elkényelmesedő fiatalokat kárhoztatják, ők azok, akik kritika nélkül „falják” az álhíreket, elmerülnek a szappanoperák hazug világában, felülnek a különböző összeesküvés-elméleteknek, s lelkiismeretfurdalás nélkül tüntetnek enyhén szólva is kétes ideológiájú rendezvényeken.

Hadjárat a Z-generáció ellen

Ma, mobiltelefon nélkül még egy parkolójegyet sem tudunk venni, nem beszélve – nagyobb városokban – a tömegközlekedésre szóló menetjegyváltásról, vagy a tájékozódás, a navigáció lehetőségeiről. Persze, mondják az idősebbek, régen sem vesztünk el idegen helyeken, ott volt a várostérkép, kevés rátermettséggel is jól elirányított bennünket az anyósülésen – ölében a kiterített térképpel – helyet foglaló utastársunk. Ja, igen. Akkor. Csak a múlt század második feléhez képest elképesztő módon felgyorsult az életünk, a forgalom megtízszereződött még a kisvárosokban is – ember legyen a talpán, aki a délutáni csúcsforgalomban, Pesten vagy Belgrádban (nem beszélve a nyugati nagyvárosokról!) a pillanat töredéke alatt dönteni tud a helyes útirányról, vagy képes arra, mint régen, hogy az ablaküveget letekerve kiszóljon a járókelőknek: „legyen szíves megmondani, merre van…”

Már egy közönséges vizsgára vagy kollokviumra sem lehet jelentkezni számítógépes ismeretek nélkül, nem beszélve a felvételire való regisztrációról, de tantárgyak is csak online vehetők fel az egyetemeken. Az ún. kreszvizsgát, vagy ahogy mifelénk nevezik: az autóvizsga tesztjét is csak központilag irányított, online formában lehet kitölteni, illetve megoldani. De különböző más – pl. adó vagy banki – ügyleteinket is nagyban megkönnyíti az elektronikus ügyintézés, nem kell okvetlenül – mint a nyugdíjasok többségének – havonta kétszer órákat várakozni a banki tolóablaknál: a számlákat átutalással rendezzük, s a bankautomatánál három gombnyomással készpénzhez juthatunk. Paradoxon, hogy az idősek jelentős része járandóságrészlettől járandóságrészletig tengeti a napjait; a kifizetés előtti napokban némelyeknek már kenyérre is alig futja, miközben a bankok többsége a hivatalos dátumnál egy nappal, néhány nagyobb pénzintézmény pedig napokkal korábban számlára utalja a pénzt, ami azonban ilyenkor még csak bankautomatából vehető fel! Az elektronikai eszközök használatának minimális ismeretével is nagy fáradságtól és gondtól kímélhetnék meg magukat az emberek.

Mindezeknek ellenére valóságos hadjárat folyik az informatikai eszközök, különösen a mobiltelefonok iskolai használata és az erre felkészítő tantárgyak bevezetése ellen. Soha nem tapasztalt ellenszenvvel viseltetnek idősebb emberek a mai fiatalok életvitele, s a modern kommunikáció tereinek használata iránt – soha nem húzódott még ekkora és áthidalhatatlan szakadék nemzedékek között, miközben az oktatás és nevelés különböző területein többnyire az idősebb, konzervatívabb korosztály a véleményalkotó. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogyan kerülnek majd mégis olyan, a digitális éra kihívásaira választ adni képes fiatalok ki az iskolákból, ha átfogó (tehát, nemcsak az informatikai ismeretekre, hanem minden tantárgyra kiterjedő) felkészítésük helyett a betiltás és a fejlődés akadályozásának megoldása mellett ágál a felnőtt társadalom. Vagy tényleg valakik el tudják képzelni, hogy az információs társadalom fejlődése visszafordítható?

Természetesen, szó sincs arról, hogy a tanulóknak az irodalmi, matematikai vagy más társadalom-, illetve reáltudományos tanulmányok helyett mobilozással vagy a számítógépes játékokkal kellene múlatniuk az idejüket az iskolában, de az alkalmazhatatlan lexikai, vagy a funkcionalitásától megfosztott matematikai ismeretek helyett kompetenciaalapú, készségfejlesztő, a világ történéseinek megértésére irányuló, az informatika mellett valamennyi tantárgyra kiterjedő, a modern elektronikai eszközök alkalmazására, a kibertérben való jártasságra felkészítő oktatásra lenne szükség úgy, hogy mindezt magának az alaptantárgy kompetenciáinak elsajátítása szolgálatába állítjuk!

Már hallom, persze, az ellenvéleményeket. A gyerekek nem tanulnak meg írni, a kézírás gyakorlása helyett a billentyűzetet használják, ezért nem fejlődnek ki egyes motorikus készségeik a ceruzafogáshoz; gyöngybetűk írása helyett olvashatatlan a kézírásuk. (Más kérdés, hogy rövid időn belül nem is lesz szükségük ezekre a képességekre, hiszen a kézírás mindenhonnan kiszorul. És lehet nélküle élni, viszont megfelelő informatikai ismeretek és készségek nélkül egyre nehezebben!) Nagy számban válnak funkcionális analfabétákká, illetve hosszabb, összefüggő szöveget képtelenek elolvasni és értelmezni (– miközben a mai felnőtt társadalom bizonyos része rövid szöveget sem tud sem megfogalmazni, sem megérteni!) Elmulasztják azoknak az alapműveltségi tényezőknek az elsajátítását, amelyekhez olvasás útján lehet hozzájutni. Internetfüggők, nem játszanak, nem tudnak beszélgetni. Nincs gyermekkoruk. Erőszakossá vagy perspektívátlanná válnak. (Miközben a jelen tendenciáiért és aktuális mozgásaiért egyáltalán nem a fiatalok, hiszen nekik még erre nem volt lehetőségük, hanem azok a nemzedékek a felelősek, akik ezeket a feltételeket megteremtették!)

„Mire megvénülünk…”

Hadd soroljam fel a szélsőséges, illetve ellenséges véleményeket is, amelyeket még a viszonylag független média is hajlandó (áltudományos portálokról) átvenni, vagy oktatási rovatokban közzé tenni! A mai fiatalság intelligenciaszintje csökken, gyermekeink életképtelenné, aszociálissá válnak, a fiúk elnőiesednek és (mert eltörölték a sorkatonaság intézményét!) „menstruálni” kezdenek (szellemesnek szánt bejegyzésként terjed a Facebookon, amely alatt tahómacsó, idősebb férfiak „aratnak” ordenáré kommentjeikkel!), a nők képtelenek lesznek az anyaságra, illetve hátat fordítanak a tradicionális családi értékeknek. Végül homoszexuálissá vagy transzneműekké válnak.
És akkor a hamis múltkép és az álságos nosztalgia: „nekünk volt gyermekkorunk”, „mi, bezzeg, tudtunk játszani”, „nagyokat egyérintőztünk”, üveggolyóval játszottunk a porban”, „kevertük a sarat az aszfaltozatlan utcák kocsikerék-vágányaiban”, „munkára fogtak bennünket” „csapról ittuk a vizet”, „édesanyánk nyakon vágott bennünket, ha feleseltünk”, „édesapánk mindig magánál tartotta a pálcát” („a szülő egyik kezében bot, a másikban pálca!”), „ember lett belőlünk”, a „tanárnak volt tekintélye”.

Némi iróniával: mennyire „jó volt”, amikor hetedikes korunkban nyári szünetünket egyhetes kötelező (katonai jellegű) táborozással rövidítették meg! (Ezt az egyik hetilap oktatási rovatában olvastam!) Fel is készítettek bennünket az életre! Az elméleti foglalkozásokon kommunista propagandát hallgattunk, meg a partizánok hőstetteiről történeteket, annak a falunak a határában, ahol több mint száz család, anya és feleség gyászolta a megtorlások során megölt hozzátartozóját, férjét, gyermekét! Gyakorlati órákon puskákat mutogattak (hogyan kell szétszerelni meg összerakni! de minek?), a férfitanárok üvöltöztek velünk, ha valamilyen gyakorlati feladatban ügyetlennek bizonyultunk (pl. nem tudtunk elég magasra vagy távolra ugrani), vagy nem akartuk megenni a paradicsomlevest, mert elfelejtették lefejteni a hagyományos módon főzött (milyen egészséges volt!) és palackozott paradicsomlé tetején képződött penészt, így azt is belefőzték az ételbe (bármire megesküszöm, hogy ez megtörtént!) – az említett „szakíró” az ilyen üdülőkben fennálló körülményekről mondja azt, hogy jobbak voltak sok gyerek otthoni életszínvonalánál. (Basszus! Erre csak káromkodni lehet!) Belökdösték az úszni nem tudókat a vízbe (mert úgy tanul meg leghamarabb a gyerek, meg biztos így oldódik fel leginkább a víztől való félelem!) – igaz, „becsületükre váljék”, végül mégis kihúzták azokat, akik mégsem tudtak úgy kapálódzni, hogy vízbe ne fúljanak, vagy túl sok vizet ittak! A megszégyenítés nevelési elv volt. Az elcsattanó pofon meg szükségszerűség. S mert másrészt meg a tanár is gyarló ember, s megfelel a társadalomban mutatkozó átlagtendenciáknak, így az alkoholizmus szenvedélybetegsége is épp annyira jellemző rá, mint más földi halandókra, ezért éjjelente – kevés kivétellel – hullarészegen hortyogtak valamelyik sátorban! De akkoriban ez nem volt különösebben nagy ügy, inkább „férfi dolog”, meg a „tanár az tanár, volt tekintélye”, az alkoholszintmérés meg még nem volt alkalmazható eljárás! Az őrzésünkre kirendelt kiskatonák tényleg nem menstruáltak, talpraesett fickók voltak; miután a tanárok lerészegedtek, vagy elaludtak, „végigudvarolták” a leánytársaságot. De ők legalább őszintén és természetesen viselkedtek.
(S még mielőtt bárki tanárellenességgel és -gyalázkodással vádolna: magam is tanár vagyok több, mint huszonöt éve. Korántsem tévedhetetlen: eddigi pályám során volt, amit nagyon jól csináltam, s volt, amit elrontottam, vannak volt diákjaim, akik még ma is tartják velem a kapcsolatot és számítanak a véleményemre, s van, akivel, ha találkoznék, bocsánatot kérnék tőle! Egy azonban biztos. Nem vagyok hajlandó idilli múltat és csodás gyermekkort hazudni magunknak! A fentiekben egyetlen tanárt sem említek név szerint, csak nagy általánosságban – de magukra sem ismerhetnek, hiszen mára kivétel nélkül eltávoztak ama – nem biztos, hogy digitalizáció nélküli – égi mezőkre.)

„A jövő század regénye”

Mit tehetnénk/tehetnék a fentiekben vázolt mizéria ellenében? Törvény- és kánonalkotói pozíciók hiányában nem sokat, de valamit azért mégis. Ha bárhova odahathatunk és -szólhatunk tanárként, közíróként, tanterv- és tankönyvíróként, ki kell állnunk mellettük és érvényesíteni a modern, információs társadalom, s a benne élő fiatalság igényeit és elveit, mert meggyőződésem, hogy hajdani műveltségi tényezőket is hajlamosak befogadni, sőt, olvasni is fiataljaink, csak nem olyan módszerrel, nem azt, s főleg nem olyan kritikátlanul mint elődjeik.
A mobiltelefonokat és számítógépeket nem kitiltani kell, hanem tervezetten, megfelelő szakértelem mellett, strukturált kimenettel minden tantárgy oktatásába bevezetni! Nincs más választásunk, mert egyébként – kulturális értelemben – elveszítettük utódaink jövőjét, akik sokkal tájékozottabbak, tehetségesebbek és okosabbak – a digitális technológiák területén – nálunknál. Azt hiszem, a legfőbb konfliktus is ebből ered: olyan világ jött el tevékeny közreműködésünkkel, amikor bizonyos készségekben és műveltségi szférákban nem a tanár, hanem a diák tudása a mérvadó. Ők a legtöbb esetben képesek felzárkózni a digitális éra követelményeihez, mi meg lemaradtunk. A legkevesebb, amit megtehetünk, hogy ezt beismerjük!