Nemrégiben részt vettem Eszéken egy nemzetközi hatókörű tudományos konferencián, ahol az irodalomoktatás időszerű kérdéseiről beszéltem. A problémát, természetesen, vajdasági kontextusban láttattam, és itteni tapasztalatokkal támasztottam alá. A diskurzus során mégis megkérdezték tőlem a résztvevők, mi a véleményem, ha összevetem a magyarországi alaptantervet a nálunk alkalmazott (és amennyiben vannak ismereteim róla, akkor a horvátországi) gyakorlattal. Rövid mérlegelés után – minthogy tényleg vannak személyes tapasztalataim, meg tanterv- és tankönyvíróként is utánanéztem a dolgoknak – azt mondtam: mindhárom térségben egyformán rossz a helyzet.

Az irodalmi szövegkorpusz régi, nem követi a kortárs alakulásokat, a véleményalkotó szakemberek egy részére kizárólagosság jellemző (egy részük mérlegelés nélkül vágná ki a tantervből a régi irodalmat, mások ragaszkodnak konzervatív szemléletekhez), másrészt  a megközelítésmódok és az módszerek is elavultak, ám a legsúlyosabb probléma mégis, hogy egyes intézmények (nem biztos, hogy csak az illetékesek és a szakavatottak), társadalmi csoportok (nem biztos, hogy csak az érintettek és a hozzáértők) és  egyének (nem biztos, hogy csak az ügyben megbízottak és a  megfelelő szakképesítésűek) erősen ideologizált tartalmakat vetítenek rá.

A múlt év végén történt, amikor a Nemzeti Alaptanterv (NAT) még nem volt nyilvános; a kiszivárogtatott eredmények alapján folyt róla a diskurzus, de már sejtetni vélték egyesek, hogy baj lesz vele. És tényleg lett. Tanári szakaktívák és egyesületek, egyetemi tanszékek, értelmiségi fórumok és magánszemélyek tiltakoznak különböző formában ellene. Számos neuralgikus pontját emelhetnénk ki: az irodalomról alkotott fogalmi és értéktendenciák kérdésességétől (mit nevezünk annak, s hányféle irodalom létezik!) az egyes opusok megítélésén (kit/mit kell és lehet tanítani!) át a célok és módszerek (miért és hogyan tanítani!) helytállóságáig. De az igazán tragikus nem az, hogy Ottlik Géza helyett Herczeg Ferenc, Kertész Imre helyett meg Wass Albertet tanítanak/tanítunk majd, hanem hogy a mindent politikai és ideológiai szempontnak, illetve hatalmi céloknak alávető szándék mellett épp arról feledkeztek meg a tanterv létrehozói, ami a lényeg: a mai iskoláskorúak, az általános és középiskolás tanulók világáról és igényeiről. Pedig ez a világ és ezek az igények nagyon sokban különböznek attól, amit egy (esetleg már hatodik ikszén is túl levő) vélemény- vagy kánonalkotó egyén ismer, vagy el tud fogadni, főleg, ha önjelölt, vagy „politikai megbízott”.

Vajdaságban kicsit árnyaltabb a helyzet: jobb is, rosszabb is bizonyos szempontból. Jobb azért, mert – ami a vajdasági magyar kisebbségi reprezentációt illeti – sokkal kisebb közösségről van szó, kompetens (és inkompetens) szakember is lényegesen kevesebb van: hamar kimerül azoknak a köre, akiket a tantervírói bizottságba jelölni lehet, illetve tankönyvírásra fel lehet kérni. (Nem mintha itt nem lennének a kontraszelekciónak és a nepotizmusnak „gyümölcsei”, lásd néhány, az általános iskola alsóbb osztályai számára írt tankönyv, kézikönyv példáját, de akad középiskolai tanterv is.) Emellett a legfelsőbb hatalmi grémium tagjait – talán – egy fokkal kevésbé érdekli, hogy a kisebbség tagjai közül kikerülnek-e önálló, gondolkodó, a változó világ dolgai iránt nyitott polgárok – kisebbségi helyzetből úgysem lehet különösebben nagyot „ütni”, főleg, ha e kisebbség sorait havonta több száz család (soraikban a majdani választópolgárokkal) hagyja el nyugati boldogulás reményében. Ennek függvényében megtörténhetett, hogy a tantervkészítői bizottságokba a hagyományos szemléleteket megújítani szándékozó, azzal szembeni elgondolásokat képviselő személyek is bekerülhettek nagy olvasottsággal, értékes pedagógiai gyakorlattal, széles látókörrel (a félreértés elkerülése végett: nem magamról, hanem egyetemi kolléganőimről, illetve gyakorló általános iskolai tanártársaimról beszélek!). És lehetővé vált (mint a magam és szerzőtársam esetében), hogy tankönyvírásra azokat kérték fel, akik a tantervírásban is tevékenyen részt vettek: a korpusz, a projekttémák, a modulok, a módszertani szempontok és a kimenetek megalkotásában.

Hátránya e helyzetnek, hogy zártabb közösségről lévén szó, a maradiság, az irigység, a kétszínűség részaránya is nagyobb lehet. A tanterv- és tankönyvíróknak elszigetelt, vidéki, ultrakonzervatív szemléletekkel is direkt meg kell küzdeniük, vagyis a nagypolitika nyomása helyett ismerősök, önjelölt pedagógusszakértők, mindent jobban tudó tanárok és „nem értek vele egyet”-szülők támadásaival. Vagyis a konzervativizmussal és az (ön)elfogultsággal kell felvenni a harcot.

Mivel jómagam se nem az első tanterv készítésében vettem részt, se nem az első tankönyvcsomagot írom, nemcsak extrém tűrőképességem és gyakorlatom van a támadások ignorálásában, illetve kezelésében, hanem jónéhány szemléletes példám is. A sok közül kettő: több mint egy évtizeddel ezelőtt az akkori tankönyvkiadó pályázatot írt ki magyar nyelvű általános iskolai olvasókönyvek szerzői számára. A hetedikes megírására 32 pályázat érkezett, mint azt később kikövetkeztettem, jobbára több évtizedes gyakorlattal rendelkező, illetve nyugalmazott magyartanárok jelentkeztek. Az értékelő bizottság egyetlen pályamunkát sem talált elfogadhatónak, ezért arra a döntésre jutott a kiadó, hogy mégis felkér szerzőket. Így kerültem én is a képbe. Elvállaltam, s ezzel azonnal harminckét ember (plusz ismerősi körük) legfőbb ellenségévé váltam.

Egyikük Újvidék belvárosában, a közlekedési lámpa zöldre váltására várva ordítozott át az utca másik térfeléről, hogy „felültem divatos elméleteknek”, „negyven éve tanít, de ilyen szélsőségesen normabontó tankönyvvel még nem találkozott”, „erre a tanulók, akik között van, aki még hetedikben sem tud írni-olvasni, úgysem képesek” etc.

A másik egy lektor volt, aki a tanári kézikönyv kéziratának margójára, amelynek egyik fejezetében – hangsúlyozom: a tanároknak – József Attila legszebb öregkori verseit is ajánlottam (a kiadvány adatainak feltüntetésével), mint alkalmas forrást az opus értelmezéséhez és feldolgozásához, a következőket írta: „Sajnos, nem volt ideje megöregedni”,

vagyis: „A kézikönyv szerzője hülye, nem tudja, hogy J. A. nem érte meg az öregkort!”

Aki egy kicsit is tájékozott és olvasott, az tudja, milyen kiadványra gondoltam. És még egy: az említett tankönyv második kiadásának egyik recenzense, maga is gyakorló (azóta egyetemivé avanzsált) tanár kifogásolta, hogy az impresszionizmus mint jelenség magyarázatánál a „benyomás” kifejezést is használom, aminek olvasatán és hallatán a nagyobb lányok nevetni kezdenek. A recenzensek ugyanígy kifogásolták Petri György Karácsony 1956 című versének az „Olvass még!”-egységbe, tehát ajánlott olvasmányként történő beemelését az olvasási munkafüzetbe, mert 13–14 éves gyerekeknek lehetetlen megmagyarázni, mit jelent a „hiánygazdaság” fogalma.

A recenseknek írt válaszjegyzetemben a következőket írtam – a „nyomaték” miatt kénytelen voltam durva kifejezéseket is használni: „Hogy van az, hogy tizenhárom-tizennégy éves lányok nem elég érettek ahhoz, hogy a hiánygazdaság értelmét (aminek legfontosabb sajátosságára a megnevezés direkte utal) magyarázni lehessen nekik, de a benyomás szóról azonnal a „fasz”-ra asszociálnak!” S ha az álszemérem efféle megnyilatkozásait komolyan vesszük, akkor igen sok irodalmi mű taníthatatlan, pl. József Attila Karóval jöttél… című verse is. (A következő anekdotát is már többször elmeséltem. Kezdő tanárként a legnagyobb sokk, ami ért, az volt, amikor egyik középiskolás diák a háziolvasmány, a Rómeó és Júlia elemzése közben felállt és azt mondta: „Tanárnő, menjen a búsba ezzel a drámai szerkezettel! Azt mondja meg, megbaszta ez a Rómeó Júliát, vagy nem!” Csak a Jó Isten segedelme lehetett, hogy nem rendeztem jelenetet, hanem fulladozva ugyan, de elmondtam, hogy igen, a dráma melyik jelenetéből és honnan lehet tudni. És igaza volt a gyereknek. Rossz módszerrel, felesleges dolgokat tanítottam!)

Az elmúlt másfél évtized során már az említett, egykor újnak és formabontónak számító tervek, tan- és kézikönyvek is elavultak, ezért nemrégiben, amikor egyik magyartanár érdeklődött irántuk, kénytelen voltam saját munkám ellen ágálni, mondván, hogy a mai igényeknek már – természetszerűen – nem felelnek meg.

Újak kellenek. És nem lehet őket egyszerűen csak „frissíteni” – miként néhányan gondolkodtak és tették. Ki kell dobni őket.

Sokszor elmondtam már nyilvánosan, tanári továbbképzéseken és publicisztikai írásaimban is: tanítani tulajdonképpen mindent lehet. Még Wass Albertet is. Ugyanis nem az a kérdés, hogy mit, hanem hogy hogyan, milyen kontextusban, milyen módszerrel és milyen tanári felkészültséggel, nyitottsággal. Főleg ez utóbbiak számítanak. A tanulók ugyanis nagyon is befogadó, rugalmas és alkalmas közeget jelentenek. Csak meg kell tudni szólítani őket. Ha nem is mindig sikerül, de legalább meg kell próbálni.

Mit és hogyan olvas(sa)nak a fiatalok (Illusztráció: Pixabay)