Fogai korhadtak voltak.
Nyirkos esték csókolták fel örömeit
és Villonról mesélt.
Most egyedül fetrengek fogai között,
körülvesz, átszúr, megőrjít,
nevet rajtam.
Látom a holdat, amint
tetejébe szúrva ficánkol,
a dermedt téglákat, amint
reggeli csókjukkal űznek,
átkot kennek rám, hogy
könnyeimet
pocsolyában fürdessem.
Egy emléket halálra szúrtak
a kerítéslécek…