Nem szabad egyetlenegy március 15-nek sem elmúlnia úgy, hogy ne emlékeznénk meg az 1848-as forradalomról és szabadságharcról. Ahogy tilos a múltat (meg)hamisítani, ugyanúgy erkölcsi kötelességünk megemlékezni azokról a hősökről, akik egy szebb, egy jobb, egy másmilyen jövőért adták életüket.

Környezetünkben ebben a pillanatban senki nem beszél forradalomról, a választás lett a központi téma. Mindenfélét hall ilyenkor az ember, a többi között azt is, hogy aki állami munkahelyen akar maradni, annak kötelező aláírnia a megfelelő listának, és arról is egyre többen beszélnek a négy fal között, nemcsak aláírnia kötelező, de kötelező feladat a biztos szavazatok begyűjtése az április 26-ai választásokra. Ha esetleg valaki veszi a bátorságot, és nem megy el szavazni, odakerül a neve mellé a kérdőjel, vagyis nagyon gyorsan kegyvesztetté válik, s a kényelmes állami munkahelyet kénytelen lesz magánszférás munkára cserélni, amitől egyesek úgy félnek, mint ördög a tömjéntől. Ezen persze nem kell csodálkozni, ugyanis ott mindennap teljesíteni kell, nem lehet lébecolni, munkaidőben fitneszedzésre, pedikűrös-manikűröshöz járni, s a legtöbb helyen a fizetés a befektetett munkával arányos…

Vajon azoknak az embereknek, akik nap mint nap attól félnek, rettegnek, melyik eseményre kell elmenniük, és ott órákon át hajbókolniuk a párt elöljáróinak, eszébe jut-e csak egy pillanatra is, hogy a márciusi hősök pont egy ilyen világ ellen harcoltak? Bizonyára igen, de az anyagi juttatások azonnal felülírják e kósza gondolataikat, s gyorsan elhessegetik, lehetőleg minél messzebbre.

„Nekem a politika egy módja annak, hogy jót tegyünk az emberekért, az országért, és ne csak magunkért. Sajnos, az átalakulófélben levő országok többségében a politikusok a legsikeresebbek és a leggazdagabb emberek. Ez számomra felfoghatatlan, ilyen kompromisszumokra képtelen vagyok. Nekem az a legfontosabb, hogy a legjobb lehetőséget találjuk meg. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy kerülöm a politikát” – ezt Dušan Ivković, a világ egyik legjobb kosárlabdaedzője nyilatkozta nemrég, amikor arról (is) faggatták, miért távolodott el a közélettől.

Hogy nézne ki a forradalom a 21. században? Azt hiszem, nagyon egyszerűen: nem a politikusok lennének a példaképek, a legsikeresebbek és a leggazdagabbak, s a politikába visszatérnének azok, akik komolyan gondolják, és nem csak szavakkal bizonyítják, hogy az egyéni érdekek fölé kell helyezni a közösségét.