A köztársasági képviselőház február 29-én fogadta el a Törvény az újszülöttek státusát érintő tényállás megállapításáról, akik esetében fennáll a gyanú, hogy a Szerb Köztársaság szülészeteiről tűntek el rendeletet. Míg a parlamenti többség úgy véli, ez a törvény lehetővé teszi, hogy az érintettek válaszokat kapjanak a kérdéseikre, addig az eltűnt csecsemők szülei és hozzátartozói úgy vélik, hogy a tízezer eurós kártérítéssel az állam le akarja zárni az ügyet.
Több szervezetbe tömörülő, igen nagy számú szülő, hozzátartozó a mai napig keresi az igazságot arról a több száz (egyes becslések szerint akár több ezer) csecsemőről, akikről az elmúlt évtizedekben a kórházakban a születésüket követően azt állították, hogy elhunytak. A csecsemőket az 1960-as évektől kezdődően a mai napig gyanús körülmények között halottnak nyilvánították, és állítólag elhamvasztották – legtöbbször a csecsemőket nem is anyakönyveztették, dokumentumok nem igazolják, hogy világra jöttek. A Vajdasági Eltűnt Babák Egyesületének a becslései szerint a tartományban a hatvanas évektől 2000-ig körülbelül hatvanezer kisbabának veszett nyoma. A hivatalos statisztika szerint a jelzett időszakban 240.912 újszülöttet nyilvánítottak halottnak Szerbia-szerte, a feléről azt gyanítják, hogy eltűnt, ennek legalább fele pedig Vajdaság területéről tűnt el.
Yukom: a törvény elfogadhatatlan
„A szisztematikus késleltetés az egyik oka annak, hogy az eltűnt csecsemők eseteit nem oldották meg Szerbiában” – nyilatkozta a Szabad Európa Rádiónak Katarina Golubović, az Emberi Jogi Jogászok Bizottságának (Yukom) elnöke. A bizottság elfogadhatatlannak tartja az újonnan elfogadott törvényt. A honlapjukon megjelentetett érvelésükben kiemelték, már a novemberi meghallgatás során rámutattak, hogy a törvény nem az eltűnt babák szüleinek érdekeit tartja szem előtt, kizárólag a kártérítésüket. Hiányolják a törvény végrehajtását ellenőrző mechanizmusokat, valamint meglátásaik szerint a törvény nem tartalmaz olyan eljárási folyamatokat, amelyek egyenként foglalkoznának az esetekkel, hanem a kártérítéssel kívánják leplezni az állam azon szándékát, hogy a gyermekrablással kapcsolatos tényfeltárást lezárják.
„Úgy vélem, hogy a lényeg az eltűnt csecsemőkel kapcsolatosan abban keresendő, hogy nem hittek a szülőknek. Ez az egyik dolog. A másik, hogy az állami apparátus magas tisztviselőiig vezettek a gyanú szálai. A probléma egyik része abból adódik, hogy az ügyészség egykor sem volt teljes egészében független és önálló a végrehajtó hatalomtól, és ezeknek az eljárásoknak az esetében szisztematikus késleltetésről beszélhetünk. Ezeket az eseteket nem tudta kizárólag csak az egészségügyi személyzet végrehajtani, szükséges volt más intézményekben dolgozó személyek bekapcsolása is, kellettek szociális munkások és anyakönyvvezetők is ahhoz, hogy ezeket a bűntényeket megtegyék. Ebből kifolyólag beszélhetünk arról, hogy különböző állami szervek magas rangú tisztviselőinek tudniuk kellett ezekről a dolgokról, így például a Szociális és Munkaügyi Minisztérium munkatársainak, akik a szociális központok munkáját ellenőrzik” – állítja Katarina Golubović.
Elévültek az esetek, vagy sem?
A törvény megszavazása alkalmával a parlamentben hangsúlyozták, a módosítási javaslatok által, amelyeket Ana Brnabić kormányfő megbeszélt az eltűnt csecsemők szüleit tömörítő szervezetek vezetőivel, előláttak egy bizottság felállítását, amelynek hozzáférhetősége lesz azoknak az illetékes intézményeknek a dokumentációjához, amelyeket kapcsolatba lehet hozni az eltűnt csecsemők ügyével, és ez lehetőséget ad a vizsgálatok végrehajtására.
Katarina Golubović kiemeli, különböző értelmezések léteznek az elkövetők büntetőeljárási jogalapját illetően, hiszen vannak olyan esetek, amelyek több mint ötven évvel ezelőtt történtek. „Eddig az ügyészség egységes álláspontja az volt, hogy nem létezik ilyen jogi alap, vagyis hogy elévültek azok az esetek, amelyek az 1960-as és 1970-es években történtek. Más értelmezések is léteznek, hogy ezek a tettek befejezetlenek, ezért a bűntetőeljárást le lehet folytatni. De ez az értelmezés egészen addig, míg a Köztársasági Ügyészség nem foglal álláspontot ezzel az igen kényes üggyel kapcsolatosan, csak feltételezés marad – állítja a Yukom vezetője.
A törvény meghozatalával Szerbia teljesíti az Emberi Jogok Európai Bíróságával szembeni kötelezettségét, amelyet az 2013-ban támasztott Szerbia felé, miután megszületett az első ítélet az eltűnt csecsemők kapcsán – nyilatkozta Kovács Elvira, a Vajdasági Magyar Szövetség parlamenti képviselője a Magyar Szónak. Nyomatékosította, hogy az ellopott csecsemők kapcsán nem szünteti be a törvény a nyomozást, hiszen olyan bűncselekményről van szó, ami nem avul el. 2013-ban az Emberi Jogok Európai Bírósága közzétette az egyik érintett szülő kapcsán az ítéletet, amelyben megállapította, hogy az érintett szülő családi életre való joga sérült, majd kártérítésre kötelezte Szerbiát, illetve arra, hogy állítson fel olyan mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a hasonló helyzetben levő szülők is kapjanak válaszokat, illetve kárpótlást az államtól. Hozzátette, hogy a nemzetközi DNS-nyilvántartás segíti majd a nyomozást. A törvény megfogalmazását végig követte az Európai Tanács, sőt javaslatokkal irányította a törvényhozókat. A törvény alkalmazását is figyelemmel fogják kísérni az Európa Tanács szakértői – állatja Kovács Elvira.
A testvér, aki papíron sohasem létezett
Az eltűnt csecsemők szülei részére tízezer eurós kártérítést lát elő a most elfogadott törvény. Azok a szülők, akik még a 2000-es évek elején kezdték meg szervezetten keresni a válaszokat az eltűnt gyermekeikkel kapcsolatosan, hangsúlyozzák, hogy nem pénzt akarnak, hanem a felelősök felkutatását és megbüntetését.
A szabadkai Farkas Ibolya egy évvel ezelőtt fedte fel a Családi Kör olvasóinak azt a családi tragédiát, amely miatt az édesanyja sok évig feketében járt. Ibolya még nagylány volt, amikor a nagymamája olyanokat mondott neki, hogy „Jaj, kislányom, csak nehogy megismerkedj a testvéreddel, és vele kezdj ki”. Ő ezt viccként fogta fel, nem tulajdonított neki jelentőséget.
Tizenhárom éves volt, amikor meghalt az édesanyja, így tőle nem tudott meg részleteket, édesapjától pedig kellemetlen volt megkérdezni, mert azt hitte, hogy talán félrelépett. 2011 és 2012 között édesapja többször is célzott rá, hogy ha meghalna, felbukkanhat még egy örökös, Ibolya testvére. Mivel időközben édesapja is elhunyt, nem tudta meg az igazságot. Pár évvel ezelőtt egy beszélgetés során a bérmakeresztanyja sírva fakadt, és közölte: nem bírja tovább magában tartani az igazságot. „1963-ban vagy 1964-ben, amikor anyu rendesen kihordta a terhességet, megszületett a pici, aki a Gábor nevet kapta. Apu és anyu is láthatta, hallották, amikor felsírt az egészséges baba. Odaadták szoptatni, és semmi sem utalt arra, hogy a pici meghalhat. A szülészet akkoriban nem a kórházban volt, hanem a mostani közgazdasági középiskola épületében” – mesélte Farkas Ibolya a bérmakeresztanyjától hallottakat a Családi Körnek.
„Aznap, amikor ki kellett volna jönniük a kórházból, úgy fogadták aput, hogy anyu jöhet, de a pici nem, mert meghalt. Nem is tudták felfogni, mi történhetett. Anyu szerint előző este még minden rendben volt, megszoptatta, reggel pedig azt mondták neki, hogy a baba meghalt. Amikor ki akarták kérni a holttestet, hogy eltemessék, azt válaszolták, azt nem lehet, mert már elégették, ugyanis ilyen esetekben ez az eljárás”. Amikor ez történt, a helyi sajtó is próbálta kideríteni, mi történik a szabadkai szülészeten, mivel abban az évben kétszáz baba halt meg.
Farkas Ibolya édesanyja rövidesen depresszióba esett, édesapja pedig bement a szülészetre, hogy legalább valami dokumentumot kapjon, azonban sem halotti bizonylat, sőt még születési anyakönyvi kivonat sem volt, tehát Gábor papíron soha nem is létezett. Ibolya keresztanyja azt tanácsolta az édesanyának, hogy mielőbb essen újból teherbe, hogy feledni tudja a történteket. Így is történt, és 1965-ben megszületett Farkas Ibolya, aki a közelmúltban egészen véletlenül ismerkedett össze Miroslav Tonkovićtyal, aki segített kapcsolatba lépni egy kragujeváci egyesület vezetőjével. A tanácsukra először a városházára ment, ahol irodától irodáig küldték, de végül nem jutott hozzá semmilyen dokumentumhoz. Ezután a kórházat kereste fel, ahol azt válaszolták, hogy ott semmi keresnivalója sincs, ha valamit akar, akkor jogi úton próbálkozzon. Bíróság útján, az információkhoz való szabad hozzáféréshez való jogra hivatkozva kért tájékoztatást, amire azt a választ kapta, hogy nincs semmilyen információ sem. Farkas Ibolya bátyja utáni nyomozása – bárhol is próbálkozott – zsákutcába vezetett, mert mindenhol elzárkóztak attól, hogy információkat adjanak ki.
Ha kell, aláírásgyűjtést is szervezek!
„A mai napig is történnek ilyen esetek, és a Családi Körben megjelent írást követően több olyan anyuka is megkeresett, aki szintén kutat az eltűnt gyermeke után – állítja Ibolya. – A véleményem az, hogy egy eltűnt csecsemőt nem lehet kifizetni, ugyanez a véleménye a többi szülőnek is, aki meg szeretné találni a saját gyermekét. Az esetet követően anyukám kereste a bátyámat, én pedig folytattam a kutatást. Tisztában vagyok azzal, ha a bátyám előkerülne, nem biztos, hogy elfogadná a tényt, hogy ő a bátyám, de legalább tudná, hogy mi történt, és azt, hogy én létezek. Tízezer euró nevetséges összeg csak azért, hogy pontot tegyenek az egész végére. Ezek az anyukák, akik kilenc hónapig a szívük alatt hordták a babájukat, álmukban hallják, hogy sír a gyermekük. A múlt héten találkoztam egy anyukával, aki 17 éve ikreket szült, a kislány él, a kisfiú eltűnt. Ő is keresi a gyermekét, csatlakozott egy szabadkai szervezethez, mert azt állítja, érzi, hogy a fia él.”
Farkas Ibolya szerint nemcsak a volt Jugoszlávia idejében történtek csecsemőrablások, azt állítja, a mai napig is léteznek hasonló esetek, csak másképp intézik azokat.
„Biztos vagyok benne, hogy ilyen esetek a mai napig is történnek, csak másként rendezik el ezeket a dolgokat, mert ez most nagy port vert fel, és az Emberi Jogok Európai Bírósága is kimondta, hogy ezeket az eseteket fel kell tárni”.
Beszélgetőpartnerünk nem zárja ki annak a lehetőségét sem, hogy az előttünk álló választások befolyásolták a törvény meghozatalát.
„Lehet, hogy ez is egy politikai húzás a választások előtt. Ha én most megtalálnám a testvéremet – azt az érzést tízezer euróval nem lehet megfizetni. Vagy az a nő, aki 17 éve a fiát keresi. Mi ér többet? A szüleim meghaltak, nincs senkim, tudja, mennyit jelentene az nekem, ha megtalálnám az eltűnt testvéremet?” – teszi fel Ibolya a kérdést.
„Az egész életem teljes mértékben megváltozna.”
Farkas Ibolyát az új törvény meghozatala nem gátolja abban, hogy folytassa a kutatást a bátyja után.
„Nem adom fel biztosan, továbbra is keresni fogom a testvérem. Ha még élne anyu, és választania kellene, hogy kap tízezer eurót, vagy elhozzák neki a fiát – biztos, hogy az utóbbi mellett döntene. Biztos vagyok benne, hogy több ismerősöm is, akik hasonló cipőben járnak így döntenének. Ha csak egy napra vagy egy órára láthatnák a gyermeküket, már az is elég lenne, csak tudnák, hogy élnek, és jó helyen vannak. Én nem adom fel, és tudom, hogy sokan így vannak ezzel”.
Farkas Ibolya a beszélgetésünket azzal zárja, számára nem lezárt ügy a bátyja felkutatása, hozzáteszi, ha kell, akkor Szabadkán aláírásgyűjtést is szervez annak érdekében, hogy ne legyen pont téve az eltűnt csecsemők ügyének végére.
Vígi Zsoldos Zsaklina
______________________________________
Fotó:N1
