Felfordult a világunk. Méghozzá fenekestül. Az egész eddig ismert világunk. Ami néhány napja még teljesen természetes volt, ma már szinte elérhetetlen. Egy jó kis kora esti séta? Egy hirtelen ötlettől vezérelt vasárnapi ebéd a nem túl drága kifőzdében? A gyerekek „lepasszolása” a nagyszülőkhöz egy görbe este vagy egy nyugiban eltöltött hétvége reményében? Felejtős.

Felejtős a barátokkal való sörözés a már-már szinte tavaszias időben valamelyik vendéglő teraszán. Felejtős a mindig a legrosszabbkor elfogyó vécépapírért való kiugrás a boltba, felejtős a szomszédasszonnyal való megszokott kávézás, felejtős sokaknak a munkába járás…

Minden, amit eddig megszoktunk, felejtős.

Van, akiket ez rettenetesen megrémít. Az emberi természet már csak olyan, hogy nem feltétlenül örül a változásoknak, annak meg biztosan nem, ha a dolgok hirtelen rosszabbra fordulnak. Van, akit megijeszt ez a furcsa, ismeretlen, láthatatlan kór, amely az egész világot elborítja. Csak nézi, hogyan tűnik el minden, amit szeret, a Forma–1 idénynyitó futamától a Bajnokok Ligája meccsekig, nézi az egyre sokkolóbb képeket az olaszországi kórházakból, a halottakat szállító katonai konvojokat – miközben kinn hét ágra süt a nap, és a legkevésbé sem tűnik ijesztőnek a világ. És mégis az. És hiába keres bármit, ami nincs kapcsolatban a COVID–19-cel, egyszerűen nem talál. Az élet minden pórusát áthatja a vírussal való foglalkozás.

Van, aki megszállottan magyarázatot keres. Úgysem mehet sehova, úgysem csinálhat semmit, hát az internetet bújja, próbálja megérteni, hogy mi történik velünk. És mivel a valós magyarázat nagyon tudományos, ami, valljuk be, legtöbbünk számára nem igazán érthető, elvégre nem vagyunk virológusok és/vagy mikrobiológusok, az érthetőbb „magyarázatok” felé fordulunk. Kinek van kedve azzal foglalkozni, hogy mi az a tobzoska, és hogyan cserélte ki a benne lévő vírus a genomjait (a mijeit?) a denevér vírusával? Nem egyszerűbb akkor már inkább elhinni, hogy valami gonosz emberek azért szabadították a világra ezt a borzalmat, hogy a rivális államnak, nemzetnek ártsanak vele? Vagy csak úgy, romlottságból. Vagy véletlenül. Vagy bármi, ami nem tartalmaz olyan szavakat, mint például a génszekvencia… És ha valaki rámutat, hogy azért ez így elég naiv, máris meg lehet sértődni…

Van, aki megrántja a vállát, hogy hát, ha ez van, akkor ez van, ezt kell szeretni. Alkalmazkodik, teszi, amit kell, nem teszi, amit nem szabad. Úgy van vele, hogy jó, túléltük a hiperinflációt, a háborúkat, a bombázást, meg azóta is még néhány dolgot, hát csak túléljük ezt is. Vélhetően neki a jobb.

Azonban az ebbe a csoportba tartozó embernek sem könnyű. Ugyanis a hiperinfláció, a háborúk és a bombázások esetében valahogy mindig egészen pontosan meg lehetett határozni, hogy honnan fenyeget a veszély. Az ember tudta, hogy minden adásvételt márkában kell lebonyolítania, tudta, hogy melyik csempésznél tudja beszerezni, amire éppen szüksége van, meg azt is, hogy a munkájáért kapott pénzt vagy eleve valutában kell kérnie, vagy azonnal arra kell váltania. Noha „Szerbia soha nem állt háborúban”, azért mégis lehetett tudni, hogy mozgósítások idején például nem kell otthon aludni, hogy végszükség esetén el lehet menekülni az országból, hogy a menekülttáborokban, ha jó nem is, de biztonság azért lesz… A bombázásokkor is valahogy pontosan tudtuk, hogy sokkal veszélyesebb bekapcsolni a tévét, mint elmenni dolgozni…

Most viszont azzal kell szembesülnünk, hogy a veszély mindenhol ott van – és mindenhol láthatatlanul van jelen.

Ilyenkor kellene valami kis segítség, valami útmutatás, irányba fordítás.

Ilyenkor fordul az ember a hatóságok felé. Abban a reményben, hogy „azok ott, fent” csak tudják. És megmondják. Vagy megmutatják.

És akkor aztán igazán van mit látni. Például az államfőt, aki a legnagyobb ripacsokat megszégyenítő módon nyomja a nagyon rossz stand up-ot sajtótájékoztatónak álcázva, kamerába ordítozva, hogy érted haragszom, nem ellened, olyan mondatokra ragadtatva magát, amelyeket aztán már másnap megcáfol – és eszébe sem jut bocsánatot kérni érte.

Vagy kormányfőt, aki adott nap reggelén még megfenyegeti, a nemzet ellenségének tekinti azt, aki az iskolák bezárásáról beszél, ugyanazon a napon este pedig bejelenti, hogy hát az iskolákat bezárja.

És a szeme sem rebben, miközben a másnapi lapok címlapján még a reggeli állításait harsogják világba az öles betűk.

Amikor az országok lezárják határaikat (Szerbia például a saját állampolgárai előtt is), az államfő és a kormányfő hetente találkozgat. A nemzeti ünnepet feledve ül gépre, hogy elrepüljön Belgrádba valamiről tanácskozni az államfővel. Ő aztán egy hét múlva pénzügyminiszterével a hóna alatt repül Budapestre, a találkozókról készült fotók tanúsága szerint kesztyű és maszk nélkül, egymás szoros közelségében a kormányfővel egyeztetni.

Ugyan mi lehet az a rettenetesen fontos dolog, amit a két vezető nem tud telefonon elintézni? Mi az, ami miatt hetente személyesen kell találkozni? A sablonszöveg, miszerint a koronavírus elleni küzdelmet akarják összehangolni, még egy, az átlagosnál hiszékenyebb ember számára is legalábbis megmosolyogtató…

Azt mondja a belgrádi külügyminiszter, pontosan abban az időben, amikor a budai karmelita kolostor udvarán sétál a kormányfő és az államfő, hogy minden szerb állampolgár, aki Szerbiába jönne, kivétel nélkül azonnal a maróti hatósági karanténba kerül. Vajon a rendelkezés vonatkozik az államfőre és a pénzügyminiszterére is? Aligha, hiszen másnap ismét a kamerák előtt láttuk az omnipotens „nemzet atyját”. Természetesen ismét arcmaszk és kesztyű nélkül, de legalább más emberek szoros közelségében.

A kisember tehát „azoktól fenn” sok támaszt nem remélhet. Akármilyen csúnya idegen szavakat használnak is, mégis forduljunk inkább a tudósok és orvosok felé. Ők, ha köznyelven érthető magyarázatot nem is adhatnak mindarra, ami velünk és körülöttünk történik, legalább azt meg tudják pontosan mondani, hogy mit tegyünk, és mit ne tegyünk.

Az legalább érthető.

Az írás nyomtatott változata a Családi Kör hetilap 2020. március 26-i számában jelent meg.