Szerző: Kocsányos Pálma

Gyermekrablás a háború árnyékában

Háborús bűncselekmények elkövetésének alapos gyanúja miatt elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Putyin orosz államfő ellen a Nemzetközi Büntetőbíróság. Röviden ennyi a hír. És nagyjából lehetne is legyinteni, hogy nem nagy ügy, elvégre, aki ebben az országban él, már megszokhatta, milyen magasról tesznek a vádlottak egy-egy nemzetközi vádemelésre, kiadatási kérelemre, bármire, ami megelőzi, hogy egy gyanúsított bírók előtt adjon számot a viselt dolgairól – és ha úgy van, akár az ártatlanságát is bizonyítsa.

Olvass tovább

Churchill talicskája

Aleksandar Vučić ugyanis egy komoly problémával néz szembe: el kellett fogadnia (egyelőre elviekben) a Koszovóra vonatkozó uniós megállapodást, de ezt úgy kell(ett) megtennie, hogy Szerbia népe ne vegye észre (vagy ne vegye tudomásul – a végeredmény szempontjából mindegy). Adott tehát a probléma, amelyet nem akar, illetve nem tud megoldani. Mi a teendő ilyenkor? Ha a néhai brit miniszterelnökre hallgat, alakít egy bizottságot. De mivel Szerbia elnökéről van szó, aki mindig valami nagyobbat, grandiózusabbat akar, nem elégszik meg egy bizottsággal. Egyesen mozgalmat alapít! Népit, össznemzetit, ahogy tetszik, amelynek célja Szerbia megvédése.

Olvass tovább

Fegyverexport szépséghibákkal

Az orosz hatóságok vártak néhány napot, majd március 2-án az orosz külügyminisztérium szóvivője, Marija Zaharova közölte, hogy „a legmélyebb aggodalmat” váltják ki Moszkvából a szerb fegyverek Ukrajnába szállításáról szóló információk. Zaharova közölte, hogy hivatalos állásfoglalást kértek az ügyben Belgrádtól, mert „ez túlságosan komoly kérdés az orosz–szerb kapcsolatokat illetően”. Elmondta azt is, hogy Moszkva „az esetből levonja a tanulságot”, de – saját magához képest szokatlan módon – biztosított némi egérutat is Szerbiának, hozzátéve a mondandójához, hogy „a tényekre kell támaszkodni”, nem lehet felindultan reagálni a hírre.
A szerb hatóságok kapva kaptak az alkalmon, egymás sarkába taposva cáfolták, hogy történt volna ilyen ügylet. Miloš Vučević, a véderőminisztérium vezetője még csak annyit mondott, hogy „Mi a konfliktusban álló egyik félnek sem adunk el fegyvereket és lőszert. Hogy a magáncégek mit csinálnak, az nem Szerbiára tartozik” – mondta a miniszter egy képviselői kérdésre válaszolva a parlamentben.

Olvass tovább

A béka tálalva, már csak a népnek kell lenyelnie

Aleksandar Vučić pillanatnyilag vélhetően élete legnehezebb napjait éli: valahogy be kellene vallania egy országnak, hogy ő bizony elfogadta azt a megállapodást, amellyel belenyugszik abba, hogy Koszovó független állam.
Nyilván van valami sorsszerű abban, hogy ezt éppen neki kellett megtennie, neki, aki húsz-huszonöt évvel ezelőtt még az egyik legvéresebb szájú szerb „nemzetvédő” politikusnak számított, neki, akinek politikai karrierje a Szerb Radikális Pártban kezdődött és bontakozott ki, aki Vojislav Šešelj csetnikvajda védőszárnyai alatt cseperedett, lett az ország egyik legfiatalabb minisztere alig huszonnyolc évesen, neki, aki börtönben ülő mentorának hátat fordítva Tomislav Nikolić későbbi államfővel közösen megalakította a Szerb Haladó Pártot, hogy utóbb Nikolićot is letaszítva a trónról maga kapaszkodjon fel oda, végül az állami intézményeket megpuccsolva egyeduralkodóként döntsön mindenről, ami él és mozog Szerbiában.

Olvass tovább

Fegyvert kértem, nem fuvart

Miután kiderült, hogy Ukrajna kész megvédeni magát, lassacskán a Nyugat is feleszmélt. Előbb védőeszközöket küldött, majd lassan fegyverzetet is. A nagy diplomáciai viták akörül zajlanak, hogy megkapja-e Kijev az annyira kért vadászbombázó repülőgépeket. Zelenszkijt rocksztárként ünneplik Nyugaton, miközben Putyin még az egykori szovjet blokk utódállamait sem igazán tudja kordában tartani.

Jelenleg egy frontvonalon zajlik komoly küzdelem: a Donbaszban, amelyet egy év alatt sem sikerült elfoglalni, az orosz csapatok egy Magyarkanizsa méretű város megszerzésével büszkélkedhetnek, és nyolc-tíz hónapja próbálnak bevenni egy Szabadka nagyságú települést. Ez lenne az a Bahmut, amelyről annyit hallani, s amely emberi lakhatásra vélhetően már soha nem lesz alkalmas. Igen, ezt a várost az ukránok előbb-utóbb feladják, van még kiépített védvonaluk a térségben, a civilek meg már amúgy is elmenekültek.

Olvass tovább

A mágikus százhetes

 Mindig lehet találni okot az ünneplésre, gondolhatta valaki a szerbiai kormány háza táján, amikor meg kellett magyarázni, miért is rángatják el a sajtót valahova az ország déli csücskébe, a Lebane nevű kisvárosba, ahol Ana Brnabić kormányának első száz napját értékelte.

De már itt, ezen a nulladik ponton is számos kérdés vetődik fel.

Olvass tovább

Háborúban állunk Oroszországgal – vagy mégsem?

Így aztán pénteken arra virradt Magyarország, hogy Orbán egyik vendége, az American Conservative felelős szerkesztője, Rod Dreher a blogján megírta, mi mindent hallott a magyar kormányfőtől a budapesti Karmelita kolostorban azon a bizonyos beszélgetésen. Ez a beszámoló aztán részben magyar belpolitikai vitát kavart, részben nemzetközi botrányt váltott ki. Olyannyira, hogy a már megjelent cikket nemcsak át kellett írni, de még a címét is meg kellett változtatni. A cikk eredeti címe az volt, hogy We are in a war with Russia – ami magyarul annyit tesz: Háborúban állunk Oroszországgal. Aztán hirtelen, már a megjelenés után, a cím a következőre módosult: West is in a war with Russia – tehát szabatos magyar fordításban: A Nyugat háborúban áll Oroszországgal.
Már ez is eléggé sokatmondó, szegény szerző ugyanis elsőre vélhetően azt hitte, Magyarország a Nyugat része, aztán szólhattak neki, hogy talán ezt így ne… Vannak nyilván más magyarázatok is a változtatásra, de azért ez az első asszociáció, amely az ember eszébe jut…

Olvass tovább

A válságcirkuszok síró bohóca

Meglehetősen összefüggéstelen beszédében Vučić néhányszor leszögezte, hogy Belgrád „nem akadályozhatja meg őket, hogy nemzetközi intézmények, de még a NATO tagjai is legyenek” (ez az „ők” nyilvánvalóan Koszovóra vonatkozik), elpanaszolta, hogy az Ötök „bottal jöttek”, ő maga pedig különböző dolgokat kért, majd néhányszor visszatérő elemként kétségbeesetten emlékeztetett, hogy az Európai Unió a legnagyobb befektető Szerbiában. Meg hogy Slobodan Milošević sem hitte el, hogy a NATO bombázni fogja az országot, és mégis megtörtént… Az egész elnöki nyilatkozat valami rettenetesen kínos erőlködés volt, amelynek célja az lehetett, hogy Vučić el is mondja, hogy elfogadta a német–francia rendezési tervet, meg ne is. Legalábbis ne ezekkel a szavakkal.

Olvass tovább

Esélyek és ünnepek

Nem folytatják viszont a tiltakozást a koszovói szerbek, akikből megint hülyét csinált a szerb államfő. Aleksandar Vučić ugyanis szólt, hogy ideje lebontani a december elején felállított barikádokat, ideje hazamenni most már. Hogy történt-e valami a torlaszállítás és azok lebontása között? Lényegében nem. Ugyan a koszovói hatóságok házi őrizetbe helyeztek egy szerb nemzetiségű exrendőrt (aki letartóztatásba sem került volna, ha Belgrád nem kezd el „ügyeskedni”), de ennyi. Nem változott a pristinai vezetés álláspontja a rendszámtáblaügyben, nem alakult meg a koszovói szerb községek közössége – éppen semmilyen előrelépés nem történt az ügyükben. Vučić a legrosszabb amatőrökre jellemző módon csinált egy végtelenül rossz és teljes egészében előre látható végkimenetelű előadást, majd, amikor látta, hogy semmire sem jut vele, egyszerűen csak odaszólt, hogy ideje pakolni.

Olvass tovább

Amikor az idegek elpattannak

„Ez a lista mindennél jobban bizonyítja, mennyire igazoltak a koszovói szerbek félelmei, illetve a követelésük, hogy vonják vissza az igenis létező letartóztatási listákat” – mondta minderre a Koszovó-ügyi Iroda szerb vezetője.
Ebből is látszik, hogy sem Pristina, sem Belgrád nem igazán érdekelt abban, hogy a helyzet rendeződjön. Mindeközben az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok is kezdi türelmét veszíteni, úgyhogy szépen szólt Brüsszel is, Washington is: ha bármilyen komoly incidens történik Koszovóban, annak a felelősét büntetni fogják. Hivatalosan azzal, hogy „lezárják előtte az Európai Unióba vezető utat”, amit magyarra úgy kell lefordítani, hogy a vétkestől megvonják az uniós pénzeket.

Olvass tovább

Koronaékszerek szorongatása

Nagyon egyszerűen: hiába arcoskodott a magyar kormány, hogy bizonyos döntéseket megvétóz, amikor eljutott a falig, és kiderült, hogy vannak ebben az unióban mások is, akik hajlamosak a keménykedők koronaékszereit az asztal alatt szorongatni, miközben az asztal felett diplomatikusan mosolyognak, csak elfeledkezett az „elvi” vétóról. Mert ügyesek voltak a csehek, addig nem is engedték szavazásra a kérdést, amíg nem dőltek el a dolgok – azok sorrendjét pedig úgy állították össze, hogy előbb a magyar félnek kellett nyilatkoznia, s csak utána következett a Magyarország számára fontos dolgok jóváhagyása.

Olvass tovább

Vučić nem szégyellt érzelmei

Nincs könnyű dolga a főninek, belátjuk. Kapott egy feladatot, nevezetesen, hogy kösse már le az Európai Unió, meg, ha lehet, akkor még Amerika figyelmét is egy kis feszültségkeltéssel Koszovó körül, hogy legalább egy kicsit elvonja a fókuszt Moszkváról meg azokról a disznóságokról, amelyeket Ukrajnában művel. Elvégre a főnök főnökének helyzete sem rózsás, kell neki egy kis idő, amíg kitalálja, mit lépjen most, hogy a dolgok nem a szája íze szerint alakultak.
És Vučić igyekszik is megtenni mindent, ami tőle telik. Márpedig tőle elég sok minden kitelik. Kirobbant egy hisztibotrányt néhány rendszámtábla (hahó, rendszámtábla!!! – ezen még mindig nehezen teszi magát túl az ember…) körül…

Olvass tovább