Szerző: Kocsányos Pálma

Az ígéret szép szó, de Vučić talál szebbeket is

Néhány héttel ezelőtt a Danas nyomán összegeztük, hogy ki mindenki lehet az alakulófélben lévő mozgalomnak a tagja. A lap akkor arról írt, hogy a jelenlegi szerb hatalmi koalíció minden pártja máris támogatja az új szerveződést: ott lesz Aleksandar Vulin Szocialista Mozgalma, a Szerb Haladó Párt, a Vajdasági Horvátok Demokratikus Közössége, a Szerbiai Szocialista Párt, a Rasim Ljajić vezette bosnyák párt, a Szerbiai Egyesült Nyugdíjasok, Mezőgazdászok és Proletárok Pártja (köznapi nevén: PUPS) és természetesen a Vajdasági Magyar Szövetség is.

Olvass tovább

Kémbank: a kötelező körökön túl

David Pressman kiállt, összesen tíz percig beszélt, elmondta, hogy Washington több mint ötven intézménnyel, illetve személlyel szemben hirdetett szankciókat, azok Oroszországgal kapcsolatosak, Magyarország pedig azért érintett a dologban, mert a listán van az IIB és annak vezetősége is. „Aggodalommal tölt el minket, hogy a magyar vezetők egyre szorosabb kapcsolatokra törekednek Oroszországgal, annak brutális agressziója ellenére. Az oroszokkal való szoros gazdasági együttműködés az orosz hadigépezetet táplálja, és veszélyezteti a transzatlanti szövetség biztonságát” – mondta Pressman, majd hozzátette még, hogy bármilyen, a Kreml által irányított platform európai jelenléte potenciális veszélyt jelent az Európai Unió és annak nyugati szövetségesei számára.

Olvass tovább

Atomhajsza drámai felhanggal

Kaiser Ferenc, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense az ATV Híradójának úgy fogalmazott, hogy a hidegháborúban a Szovjetuniónak Magyarországon is voltak ilyen „atomtöltetei”, mint amilyenek telepítését most Putyin bejelentette. Hozzátette, ezeknek a fegyvereknek a hatótávolsága nagyjából ötszáz kilométer, közvetlen környezetben lehet bevetni. „Az igazi elrettentő atomütőerő a stratégiai nukleáris fegyverekben van” – tette hozzá, pontosítva, hogy mind az Egyesült Államoknak, mind pedig Oroszországnak körülbelül ezerötszáz–ezerhatszáz darab hadászati töltete áll azonnali, indításra kész állapotban most is.

Olvass tovább

Gyermekrablás a háború árnyékában

Háborús bűncselekmények elkövetésének alapos gyanúja miatt elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Putyin orosz államfő ellen a Nemzetközi Büntetőbíróság. Röviden ennyi a hír. És nagyjából lehetne is legyinteni, hogy nem nagy ügy, elvégre, aki ebben az országban él, már megszokhatta, milyen magasról tesznek a vádlottak egy-egy nemzetközi vádemelésre, kiadatási kérelemre, bármire, ami megelőzi, hogy egy gyanúsított bírók előtt adjon számot a viselt dolgairól – és ha úgy van, akár az ártatlanságát is bizonyítsa.

Olvass tovább

Churchill talicskája

Aleksandar Vučić ugyanis egy komoly problémával néz szembe: el kellett fogadnia (egyelőre elviekben) a Koszovóra vonatkozó uniós megállapodást, de ezt úgy kell(ett) megtennie, hogy Szerbia népe ne vegye észre (vagy ne vegye tudomásul – a végeredmény szempontjából mindegy). Adott tehát a probléma, amelyet nem akar, illetve nem tud megoldani. Mi a teendő ilyenkor? Ha a néhai brit miniszterelnökre hallgat, alakít egy bizottságot. De mivel Szerbia elnökéről van szó, aki mindig valami nagyobbat, grandiózusabbat akar, nem elégszik meg egy bizottsággal. Egyesen mozgalmat alapít! Népit, össznemzetit, ahogy tetszik, amelynek célja Szerbia megvédése.

Olvass tovább

Fegyverexport szépséghibákkal

Az orosz hatóságok vártak néhány napot, majd március 2-án az orosz külügyminisztérium szóvivője, Marija Zaharova közölte, hogy „a legmélyebb aggodalmat” váltják ki Moszkvából a szerb fegyverek Ukrajnába szállításáról szóló információk. Zaharova közölte, hogy hivatalos állásfoglalást kértek az ügyben Belgrádtól, mert „ez túlságosan komoly kérdés az orosz–szerb kapcsolatokat illetően”. Elmondta azt is, hogy Moszkva „az esetből levonja a tanulságot”, de – saját magához képest szokatlan módon – biztosított némi egérutat is Szerbiának, hozzátéve a mondandójához, hogy „a tényekre kell támaszkodni”, nem lehet felindultan reagálni a hírre.
A szerb hatóságok kapva kaptak az alkalmon, egymás sarkába taposva cáfolták, hogy történt volna ilyen ügylet. Miloš Vučević, a véderőminisztérium vezetője még csak annyit mondott, hogy „Mi a konfliktusban álló egyik félnek sem adunk el fegyvereket és lőszert. Hogy a magáncégek mit csinálnak, az nem Szerbiára tartozik” – mondta a miniszter egy képviselői kérdésre válaszolva a parlamentben.

Olvass tovább

A béka tálalva, már csak a népnek kell lenyelnie

Aleksandar Vučić pillanatnyilag vélhetően élete legnehezebb napjait éli: valahogy be kellene vallania egy országnak, hogy ő bizony elfogadta azt a megállapodást, amellyel belenyugszik abba, hogy Koszovó független állam.
Nyilván van valami sorsszerű abban, hogy ezt éppen neki kellett megtennie, neki, aki húsz-huszonöt évvel ezelőtt még az egyik legvéresebb szájú szerb „nemzetvédő” politikusnak számított, neki, akinek politikai karrierje a Szerb Radikális Pártban kezdődött és bontakozott ki, aki Vojislav Šešelj csetnikvajda védőszárnyai alatt cseperedett, lett az ország egyik legfiatalabb minisztere alig huszonnyolc évesen, neki, aki börtönben ülő mentorának hátat fordítva Tomislav Nikolić későbbi államfővel közösen megalakította a Szerb Haladó Pártot, hogy utóbb Nikolićot is letaszítva a trónról maga kapaszkodjon fel oda, végül az állami intézményeket megpuccsolva egyeduralkodóként döntsön mindenről, ami él és mozog Szerbiában.

Olvass tovább

Fegyvert kértem, nem fuvart

Miután kiderült, hogy Ukrajna kész megvédeni magát, lassacskán a Nyugat is feleszmélt. Előbb védőeszközöket küldött, majd lassan fegyverzetet is. A nagy diplomáciai viták akörül zajlanak, hogy megkapja-e Kijev az annyira kért vadászbombázó repülőgépeket. Zelenszkijt rocksztárként ünneplik Nyugaton, miközben Putyin még az egykori szovjet blokk utódállamait sem igazán tudja kordában tartani.

Jelenleg egy frontvonalon zajlik komoly küzdelem: a Donbaszban, amelyet egy év alatt sem sikerült elfoglalni, az orosz csapatok egy Magyarkanizsa méretű város megszerzésével büszkélkedhetnek, és nyolc-tíz hónapja próbálnak bevenni egy Szabadka nagyságú települést. Ez lenne az a Bahmut, amelyről annyit hallani, s amely emberi lakhatásra vélhetően már soha nem lesz alkalmas. Igen, ezt a várost az ukránok előbb-utóbb feladják, van még kiépített védvonaluk a térségben, a civilek meg már amúgy is elmenekültek.

Olvass tovább

A mágikus százhetes

 Mindig lehet találni okot az ünneplésre, gondolhatta valaki a szerbiai kormány háza táján, amikor meg kellett magyarázni, miért is rángatják el a sajtót valahova az ország déli csücskébe, a Lebane nevű kisvárosba, ahol Ana Brnabić kormányának első száz napját értékelte.

De már itt, ezen a nulladik ponton is számos kérdés vetődik fel.

Olvass tovább

Háborúban állunk Oroszországgal – vagy mégsem?

Így aztán pénteken arra virradt Magyarország, hogy Orbán egyik vendége, az American Conservative felelős szerkesztője, Rod Dreher a blogján megírta, mi mindent hallott a magyar kormányfőtől a budapesti Karmelita kolostorban azon a bizonyos beszélgetésen. Ez a beszámoló aztán részben magyar belpolitikai vitát kavart, részben nemzetközi botrányt váltott ki. Olyannyira, hogy a már megjelent cikket nemcsak át kellett írni, de még a címét is meg kellett változtatni. A cikk eredeti címe az volt, hogy We are in a war with Russia – ami magyarul annyit tesz: Háborúban állunk Oroszországgal. Aztán hirtelen, már a megjelenés után, a cím a következőre módosult: West is in a war with Russia – tehát szabatos magyar fordításban: A Nyugat háborúban áll Oroszországgal.
Már ez is eléggé sokatmondó, szegény szerző ugyanis elsőre vélhetően azt hitte, Magyarország a Nyugat része, aztán szólhattak neki, hogy talán ezt így ne… Vannak nyilván más magyarázatok is a változtatásra, de azért ez az első asszociáció, amely az ember eszébe jut…

Olvass tovább

A válságcirkuszok síró bohóca

Meglehetősen összefüggéstelen beszédében Vučić néhányszor leszögezte, hogy Belgrád „nem akadályozhatja meg őket, hogy nemzetközi intézmények, de még a NATO tagjai is legyenek” (ez az „ők” nyilvánvalóan Koszovóra vonatkozik), elpanaszolta, hogy az Ötök „bottal jöttek”, ő maga pedig különböző dolgokat kért, majd néhányszor visszatérő elemként kétségbeesetten emlékeztetett, hogy az Európai Unió a legnagyobb befektető Szerbiában. Meg hogy Slobodan Milošević sem hitte el, hogy a NATO bombázni fogja az országot, és mégis megtörtént… Az egész elnöki nyilatkozat valami rettenetesen kínos erőlködés volt, amelynek célja az lehetett, hogy Vučić el is mondja, hogy elfogadta a német–francia rendezési tervet, meg ne is. Legalábbis ne ezekkel a szavakkal.

Olvass tovább

Esélyek és ünnepek

Nem folytatják viszont a tiltakozást a koszovói szerbek, akikből megint hülyét csinált a szerb államfő. Aleksandar Vučić ugyanis szólt, hogy ideje lebontani a december elején felállított barikádokat, ideje hazamenni most már. Hogy történt-e valami a torlaszállítás és azok lebontása között? Lényegében nem. Ugyan a koszovói hatóságok házi őrizetbe helyeztek egy szerb nemzetiségű exrendőrt (aki letartóztatásba sem került volna, ha Belgrád nem kezd el „ügyeskedni”), de ennyi. Nem változott a pristinai vezetés álláspontja a rendszámtáblaügyben, nem alakult meg a koszovói szerb községek közössége – éppen semmilyen előrelépés nem történt az ügyükben. Vučić a legrosszabb amatőrökre jellemző módon csinált egy végtelenül rossz és teljes egészében előre látható végkimenetelű előadást, majd, amikor látta, hogy semmire sem jut vele, egyszerűen csak odaszólt, hogy ideje pakolni.

Olvass tovább