Április 16-án emlékezünk a magyar holokauszt 76. évfordulójára: 1944-ben a német megszállás és a kollaboráns Sztójay-kormány kinevezése után a közigazgatás és a rendvédelmi szervek ezen a napon megkezdték a gettók felállítását, a zsidóság elkülönítését, majd egy hónappal később a deportálásukat. Kevesebb, mint két hónap alatt 437 000 magyar zsidót hurcoltak el az ország területéről elsősorban Auschwitz-Birkenauba, a leghírhedtebb koncentrációs- és haláltáborba.

A magyar holokausztról könyvtárnyi irodalom, filmek, kiállítások születtek, megítélése azonban a mai napig korántsem egyértelmű a nem szakavatottak körében. Naponta szembesülünk nemcsak a történelmi tudás hiányával, hanem a szélsőséges nacionalizmus, antiszemitizmus és tájékozatlanság egyvelegéből táplálkozó tévhitekkel, amelyek megakadályozzák az előremutató társadalmi párbeszédet – írja az Indexen megjelent tanulmányában Klacsmann Borbála, a Szegedi Tudományegyetem történelem szakos doktori hallgatója, akinek a holokauszt-kutatás a szakterülete.

Miként sokunknak, neki is alkalma nyílt testközelből megfigyelnie, milyen érveket hoznak fel, mivel vitatkoznak az emberek a vészkorszak hallatán.  A segítségével ezekből szedtünk össze most egy csokorra valót.

Miért mindig csak a holokausztról beszélünk, miért nem emlékezünk például az amerikai őslakosoknak vagy a kurdoknak a kiirtására, a Vörös Khmerek által elkövetett népirtásra?

– tette fel a kérdést a történész egy ugyanerre a témára írt tavalyi cikkében, és a következő magyarázatot adta:

Nyilván azért, mert a holokauszt a magyarokat közvetlenül is érinti. Mert 1920-ban a Teleki-kormány hozta meg a zsidó diákokat hátrányosan érintő numerus clausus törvényt, mert 1938-tól kezdve a magyar zsidók jogai egyre súlyosabban csorbultak, mert nálunk fosztották meg magyar állampolgárok egy nagy csoportját javaitól, szabadságától, törvény előtti egyenlőségétől, emberi méltóságától. Sőt, Magyarországról is deportálták őket.

A holokauszt a magyar történelem része, ezért kell tanulnunk róla, megértenünk és emlékeznünk rá. A holokauszt abban az Európában történt, amely máig büszkén a kultúra bölcsőjének vallja magát. Ez persze nem azt jelenti, hogy a többi népirtásról ne kellene beszélni. Senki nem mondja, hogy el kell feledkeznünk róluk. A különbség mindössze annyi, hogy ezek nem Magyarországon, nem magyar állampolgárokkal történtek.

A második világháborúban 73 millióan haltak meg, ezért ne csak a holokauszt 8-9 százalékot kitevő áldozatait hangsúlyozzuk!

Különbség van azok között, akik fegyverrel mentek a frontra, és akiket elhurcoltak a hazájukból, hogy aztán a náci haláltáborokban szisztematikusan gyilkolják meg őket. A második világháború nagyon sok nem zsidó civil áldozatot is szedett, azonban különbséget kell tennünk közöttük és a holokauszt során meggyilkolt zsidók között. A holokausztot a többi népirtástól és a háború más áldozataitól megkülönböztető vonás az, hogy egy állam (a náci Németország) megkísérelte egy bizonyos csoporthoz tartozó emberek (a zsidók) mindegyikét kiirtani, függetlenül attól, hogy ezek az emberek melyik állam polgárai voltak. Amikor a holokausztra emlékezünk, azokra az emberekre emlékezünk, akik ennek a borzalmas elhatározásnak és annak nyomán kialakult halálgépezetnek estek áldozatul, nem egyszerűen a második világháború áldozataira.

A Don-kanyarban elesett katonákra miért nem emlékezünk azonos módon, mint a holokauszt áldozataira? És mi van a kommunizmus alatt kényszermunkára hurcolt, megölt áldozatokkal?

A magyar hősök emlékünnepe, a világháborúkban a hazájukért halt katonák és civilek emléknapja minden év május utolsó vasárnapja, a doni áttörés nem hivatalos emléknapja január 12-e, a kommunizmus áldozatainak emléknapja pedig február 25. Ez nem szabadna, hogy verseny legyen, hiszen minden áldozat – akár a holokauszté, akár más történelmi eseményé – megérdemli a megemlékezést. A számokkal való dobálózás pedig meglehetősen ízléstelen a tragédiákban elvesztett emberéletek kapcsán.

A holokauszt-megemlékezések alatt mégis sokkal aktívabbak az emberek.

Ez azért tűnhet így, mert a holokausztról szóló történelmi tudás sokkal kevésbé beágyazott a köztudatba, főként mert a többség azt a zsidó és nem a magyar történelem részének tekinti. Ezért a megítélése is teljesen más, mint más nemzeti tragédiáké. „Történészek nemzedékei, állami intézmények, civil szervezetek, politikusok és közszereplők igyekeztek és igyekeznek tenni ez ellen, azzal a nem titkolt céllal, hogy ezáltal is csökkentsék a magyar lakosságban máig élő antiszemitizmust. Ez főleg a holokauszt emléknap idején fokozott aktivitásban nyilvánul meg.”— állítja a történész.  Ha úgy gondoljuk, hogy a holokauszt „túl van hájpolva”, és túl sok szó esik róla, akkor öntudatlanul is azokat a híreket fogjuk inkább észrevenni, amelyek holokauszt-megemlékezésekről szólnak, és ezzel beigazolva látjuk azt az előfeltételezést, hogy tényleg mindenhol csak erről van szó.

A történelmet amúgy is a győztesek írják, saját szájuk íze szerint torzítják el az adatokat.

A történelmet történészek írják, és a rendelkezésükre álló források alapján igyekeznek minél hűségesebb képet festeni a múltról. Persze a történelemtudomány nem olyan módszerekkel, lehetőségekkel, forrásokkal dolgozik, mint a természettudományok. Így aztán bárki állíthatja, aki elolvasott két könyvet a holokausztról, és kialakította róla a saját elméletét, hogy most már jobban ért hozzá, mint azok, akik történelemből szereztek diplomát, és évek óta kutatják ezt az időszakot.

Aki járt már Auschwitzban, tudja, hogy a gázkamrák akkorák voltak, mint egy spájz, képtelenség lett volna annyi zsidót megölni bennük, ahányat a történészek állítása szerint elgázosítottak.

Történészektől tudjuk, Auschwitz-Birkenau három fő táborrészből állt: Auschwitzban, a fő táborban egyetlen, 700 fős kapacitású gázkamra működött. Birkenauban, a nagyobbik táborrészben az SS először két parasztházban kísérletezett a gázkamrák kivitelezésével. Ezekben 700-800, illetve 1000-1200 főt lehetett kivégezni egyszerre. 1942 nyarán kezdődött a négy nagy gázkamra építése, ezek közül kettő 2-3000, a másik kettő pedig 1500-2000 ember elgázosítását tette lehetővé. A hozzájuk csatlakozó négy krematórium napi kapacitása 800, illetve 1500 fő volt. A harmadik táborrészben, Monowitzben zajlott a kényszermunka nagy része.

Az Auschwitz-Birkenau Emlékhely és Múzeum honlapja szerint a táborban mintegy 1,1 millió ember lelte halálát, közülük egymillió zsidó volt. Százezreket végeztek ki a többi haláltáborban: Treblinkában, Bełżecben, Sobibórban, Majdanekben és Chełmnóban. Összesen mintegy 5,5-6 millió zsidó halt meg a holokauszt során.

Mindez 75-80 éve történt. Miért kell lelkifurdalást kelteni még a mai generációkban is a holokauszt miatt? Egyébként is, Magyarországon Horthy Miklós kormányzó leállította a deportálásokat, megmentve a budapesti zsidóságot, és sok magyar is mentett zsidókat.

Valóban leállította Horthy a deportálásokat, miután már az egész vidéki zsidóságot deportálták. Másrészt olyan erős lett a nemzetközi és belpolitikai nyomás, hogy kénytelen volt megtenni ezt. Akik Horthy „zsidómentésével” érvelnek, azoknak nem jut eszükbe, hogy ha a kormányzó július elején le tudta állítani a deportálásokat, akkor ugyanezt már jóval hamarabb is megtehette volna. De vajon miért nem tette meg? A budapesti zsidóság tervbe vett 1944. augusztusi deportálását csak Románia kiugrása hiúsította meg.

Igaz, hogy jó néhány magyar mentett zsidókat, ők azonban elenyésző kisebbséget képeztek. A történészek kiderítették, a magyar zsidók gazdasági ellehetetlenítésében, kifosztásában, gettósításában, deportálásában mintegy 200 ezer magyar vett részt aktívan Adolf Eichmann különleges osztagával karöltve. Ennél is többen lettek a holokauszt haszonélvezői, akik elfoglalták a zsidótörvények következtében megürült állásokat, birtokba vették a kifosztás során eltulajdonított zsidó javakat. Még többen nézték végig részvétlenül, tétlenül szomszédaik elhurcolását. Ezért nevezzük a holokausztot a magyar nép kollektív történelmi és morális tragédiájának.

Az azóta felnőtt generációk nem voltak sem cselekvő, sem passzív részesei a tragédiának. Nem is azért kell emlékezni a holokausztra, hogy lelkifurdalást érezzünk miatta, hanem azért, mert a túlélők még mindig itt élnek közöttünk – őket hogyan is lehetne kárpótolni a megaláztatásért és szenvedésért, amit átéltek, a meggyilkolt rokonokért, barátokért, a hazájukba vetett bizalom eljátszásáért? Mindannyian tartozunk nekik és leszármazottaiknak azzal, hogy megemlékezünk a meggyilkoltakról. És tartozunk ezzel saját magunknak is. Azért, hogy mindig emlékezzünk arra, hová vezethet a hátrányos megkülönböztetés, a gyűlölet, az emberiesség hiánya.