– Mindegy, előbb-utóbb valahogy úgyis vége lesz ennek az egésznek – mondta beszélgetőtársam, nem feltétlenül a jelenlegi járványhelyzetre gondolva, inkább úgy általában, a társadalmi-politikai problémákra és feszültségekre vonatkozóan. – Ha máshogy nem, akkor úgy, mint 1945-ben, amikor vége lett a világháborúnak.
– Na látod, én meg ebben nem hiszek – válaszoltam neki. – Szerintem ez egy illúzió. Hogy most káosz van, meg igazságtalanság van, meg társadalmi rendetlenség és rendezetlenség van, meg bizonytalanság van, de majd egyszer csak eljön egy pillanat, egy bizonyos konkrét pillanat, mint egy mérföldkő, és attól kezdve egyszer csak minden megváltozik. És hogy annak a bizonyos pillanatnak majd ára lesz, óriási áldozatokat kell hoznunk és veszteségeket kell elszenvednünk, de legalább tudni fogjuk, hogy most megfizettük a számlát, de cserébe vége, mert elérkezett a pillanat, az a pillanat, és innentől kezdve minden más lesz, vége a zűrzavarnak, és kezdődhet az igazság, a rend és az építkezés korszaka, az aranykor. Szerintem ez illúzió. Nem lesz egy pillanat, egy mérföldkő, csak egymásra kísértetiesen hasonlító napok végtelen láncolata fog következni, és ha lesz is változás, az csak nagyon lassan, hosszú-hosszú idő alatt fog bekövetkezni, úgy, hogy szinte észre sem vesszük.
Beszélgetőtársam elgondolkodott, de nem válaszolt.
Na, ezt álmodtam. Ezt az egész jelenetet így, tokkal-vonóval együtt.
Úgy látszik, kezd az agyamra menni ez az állapot.
