Március 20-án este a szerb miniszterelnök bejelentette, megvan a koronavírus első szerbiai áldozata. A sajtótájékoztató végén közölték, aznap csak egy újságíró tehet fel kérdést. A bejelentés után kisebb vita alakult ki a FoNet munkatársa és Ana Brnabić között, aminek a vége az lett, hogy a miniszterelnök kioktatta az újságírót, közölte vele, holnap majd lesz alkalma kérdezni, s egy hirtelen mozdulattal felpattant a székéről, s elviharzott.

Ez volt az a sajtótájékoztató, amelyen először hangzottak el olyan mondatok, hogy a szerb egészségügynek komoly gondjai lehetnek a betegséggel folytatott harcban, ha az emberek nem tartják be az előírásokat, ha nem maradnak otthon. Először szembesültek az emberek egy közszolgáltai tájékoztatási eszközön keresztül azzal, hogy az elmúlt időszakban a hatalom által agyondicsért szerb egészségügy problémákkal néz szembe.

„Mindenki gondoljon arra, mi történt Olaszországban és Spanyolországban, ahol a miénknél sokkal komolyabb az egészségügyi rendszer” – ezt Zlatibor Lončar egészségügyi miniszter nyilatkozta az említett sajtótájékoztató után a közszolgálati televízióban.

Talán ez most egy olyan pillanat, amikor az egészségügyi intézmények korábbi és jelenlegi vezetőinek egy pillanatra meg kell állniuk, és elgondolkodniuk azon, hogy a pozíciójuk megőrzése miatt mennyi mindent hallgattak el, mi mindenről nem értesítették a nyilvánosságot, miért nem szólaltak meg az intézményben uralkodó valós viszonyokkal, az ott dolgozók munkafeltételeivel kapcsolatban. És most, amikor minden a koronavírusról szól, akkor az egészségügyi intézményeket irányítóknak is ott kellene lenniük a helyi válságtáb tájékoztatóin (már ha egyáltalán szerveznek ilyet…), vagy közleményben kellene közölniük a polgárokkal, hogy az általuk vezetett, az emberek adójából működtetett intézmény hogyan oldotta meg a sugár- és kemoterápiás kezeléseket, mi van azokkal a személyekkel, akiknek a műtétjét elhalasztották a helyzet miatt, s az állapotuk egyre rosszabb lesz. Egy ilyen kiállással bizonyíthatnák, hogy a népet szolgálják, és nem azt a politikai garnitúrát, amely nélkül bizonyára sosem kaptak volna ilyen magas pozíciót.

Nem a tapsért tette

Két pénztár működik a közeli kisboltban: sokan vagyunk, mindenki igyekszik tartani a kétméteres távolságot, ami a hely szűkössége miatt másfélre zsugorodik. A kettes pénztár előtt egy tízéves formájú lányka áll: egyik kezében egy margarint szorongat, a másikból egy százdináros felső része kukucskál ki. Sorba is kerül gyorsan, odaadja a margarint, a pénztároslány magyarul mondja, hogy százhúsz dinár. A kislány, akinél a százason kívül nincs több pénz, csak szerbül ért, a kasszás csak magyarul tud. Patthelyzet alakul ki, kínos a pár másodperces csend. Az egyes pénztár áll a szomszéd pékségben dolgozó nő, aki a munkahelyéből kifolyólag sok emberrel kerül kapcsolatba naponta, mindkét nyelven szépen és érthetően beszél. Odafordul a lányhoz, kedvesen megkérdi, van-e még pénz nála. A kislány ijedtében nem szól, csak rázza a fejét. Az asszony előkapja a pénztárcáját, azonnal kivesz egy húszast, átadja a kasszásnak, aki azonnal számláz, a kislány is boldogan távozik. Ahogy az egészségügyi dolgozókat megtapsolják, ugyanúgy járt volna a taps az asszonynak is. De sem az előbbiek, sem ő nem a tapsért tette.

Pártpromócióval egybekötött csomagosztás

A szerbiai mindennapok részesei lettek az önkéntesek, akik a kijárási tilalom miatt az otthonukba kényszerített személyeknek segítenek: bevásárolnak, felveszik a nyugdíjat, halaszthatatlan ügyet intéznek, ebédet szállítanak házhoz. Hatalmas munkát végeznek, rengeteget segítenek az idősebbeknek. És ez mindaddig helyes és fenntartások nélkül támogatható, amíg ezt azért teszik, hogy másokon segítsenek. Amikor azonban a csomagosztás átmegy pártpromócióba, s a fotó legfontosabb része a párt logójának a minél jobb láthatósága, s aztán ezek a képek fizetett hirdetés formájában felkerülnek a legnépszerűbb közösségi oldalakra, akkor egy egészen új forma, az érdek-önkénteskedés jelenik meg. Hasonló a helyzet akkor is, amikor egy „önkéntes” (aki a politikai ranglétrán szeretne felfelé kapaszkodni, vagy csak az általa is sokat szidott, mégis biztos jövedelmet biztosító állami munkahelyét szeretné megőrizni) a sorban állva minden mondatában kétszer említi meg, hogy ő bizony önkéntesként végzi ezt a munkát, és még nagyon sok helyre kell mennie. Az ilyen esetek kiváló bizonyítékok arra, hogy nem a közösség van az első helyen, hanem az egyéni érdek. Az igazi önkéntesek azok, akiket nem a politikai ambícióik vezérelnek, nem kérkednek a teljesítményükkel, nem emlegetik azt fel úton-útonfélen, és nem tesznek közzé képet a tevékenységükről.

Az abszurditás csúcsa

Érdemes elolvasni, meghallgatni azoknak a polgároknak a hálálkodását, akik párezer dinár értékű csomagot kaptak az önkormányzatoktól. Többször is köszönetet mondanak, mérhetetlen hálájukat igyekeznek minden adandó alkalommal bizonyítani. Közben elfelejtik, hogy az adott párt vagy pártkoalíció már évek, egyes esetekben évtizedek óta irányítja az országot, a tartományt, a várost, s a vezető pozíciókban levők is – sokszor csendes tettestársként – haszonélvezői voltak annak a folyamatnak, amely miatt odajutott az emberek egy része, hogy a gyerekeik már nem itt élnek, hogy a nyugdíjuk egy normális életre sem elég.

A létminimum alatt élők egy húszeurós csomagért többször is köszönetet mondanak a hatalomnak. Persze régóta tudjuk már, akinek alig van, az a kevésnek is megörül, hálás, nem igyekszik a dolgok mögé nézni, így arra sem gondol, hogy ezekben a csomagokban az ő pénze is benne van. Helyette szavazatával tovább élteti az aktuális hatalmat, hiszen a voksoláskor több csatornán is emlékeztetik majd, hogy ő áprilisban bizony csomagot kapott…

Tőke János

Az írás nyomtatott változata a Családi Kör hetilap április 23-ai számában jelent meg.