A szexuálpszichológiában leírnak egy viszonylag ritka jelenséget, az úgy nevezett „késleltetett ejakulációt”, ami annyit tesz: az illető férfi páciens képes normális szexuális aktusra, de – ilyen-olyan lelki, vagy testi okok miatt – nem tud eljutni a csúcsra.

A gyakorlatban, az esetismertetések szerint, mindkét fél megszenvedi a problémát, mert – mindenféle ellenkező híresztelés ellenére – negyven perc után már mindenki unja az egészet és alig várják, hogy vége legyen a dolognak. Egy idő után a pár feladja a reményt és a próbálkozásokat, hiszen kialakul az a nézet, hogy úgysem lesz belőle semmi, kár próbálkozni. A férfi fokozatosan elveszíti potenciáját, és belenyugszik aszexuális létébe. (A nőkről ezekben a kapcsolatokban nemigen szól a hosszú távú prognózis, feltehetően a maga módján mindegyikük megoldja a gondot.) A terápia egyebek mellett abból áll, hogy újratanítják a párnak a normális életvitelhez szükséges dolgokat és megpróbálják felszabadítani a pácienseket a lelkükre nehezedő mély és régi gátaktól. Mint ahogy az a legtöbb testi és lelki bajnál lenni szokott, a páciens aktív közreműködése nélkül azonban nincs gyógyulás.

A bevezető után, az olvasó nyilván elgondolkodik, vajon a környezetében élő ismerősök között létezhet-e ilyen probléma? Férfiak hihetetlennek tartják, saját magukról elképzelhetetlennek, nők alaposan megfontolják, mit is gondoljanak róla, és még alaposabban mérlegelik azt, amit hangosan ki is mondhatnak. Magánügy, engedjük meg mindegyiküknek, hogy saját személyiségük tulajdonságaitól vezérelve rendezzék ezt le magukkal – vagy partnerükkel.

A magánszférából akkor kerül ki az ehhez hasonló jelenség, amikor azt vesszük észre, hogy társadalmi méretűvé válik: egy egész ország húzza-halasztja a kielégülést, már mindenkinek elege van, mindenki a végét várja, de sehogy se tudja átlépni azt az ingerküszöböt, ami végre felszabadulást, megkönnyebbülést és elégtételt adna. A népesség nagy része fokozatosan elveszíti potenciáját, elfogadja és belenyugszik passzív létébe. Néha még mesél arról, hogy mit és hogyan tehetne ő a dolgok megoldásáért, de ennél többre már nem futja az erejéből. Felgyülemlett energiáját néhány esetben arra összpontosítja, hogy másokat is meggyőzzön az igazáról. Partnereik – mindegyikük a maga módján – megoldja a gondot: van, aki elköltözik, van, aki félrelép, s van, aki meggyőződése ellenére tűri a helyzetet.

2020-ban, így választások előtt, Szerbiában és benne Vajdaságban össznépivé vált a jelenség. Szinte mindenki azt hangoztatja, hogy „ezt” nem lehet tovább bírni, nem szabadna tovább húzni az időt, hiszen csak egy életünk van, s annak is eltelt már a java része. Akiknek még lenne életideje, a gyerekeink, a fiataljaink már elmenekültek innen.

Az egyéneknek, csoportoknak, politikai pártoknak megvannak a maguk stratégiái a megküzdésre, azonban egyikben sincs benne a várva-várt kielégüléshez szükséges potenciál: a politikai színtér egyszerre csak megtelt reinkarnálódott Teréz anyákkal, Gandhikkal, akiknek szemei előtt csakis az erőszakmentes és passzív megoldások lebegnek. A szemlélődő polgár csak ámul és bámul, amikor a korábban igencsak határozott, néha fizikai erőszaktól, illetve lelki terrortól sem visszariadó vezéregyéniségek lesütött szemmel, visszafogott hangon arról nyilatkoznak, hogy egyetlen fontos dolog létezik az ő életükben, és az nem más, mint a szeretet és a béke. (Esetleg a hit, némi Istenféléssel is megtűzdelve – „sose tudni” alapon.)

Hogyan billenhet át egy fokozatosan impotenssé váló társadalom azon az ingerküszöbön, ami végre meghozná a várt eredményt? Nem tudni. Az is előfordulhat, hogy el kell fogadni a tényt, hogy azok a közösségek, amelyek nem képesek aktívan mozgósítani magukat egy-egy ügy érdekében, egyszerűen eltűnnek a történelem süllyesztőjében. Volt már erre is példa.

Egy dolog azonban úgy tűnik, biztos: ha a társadalom tagjai, az egyének – elfogadják tehetetlen helyzetüket, nincs remény a változásra. A gyógyulásnak a legmélyebb rétegekből kell indulnia: az alapoktól, feltárva és kiiktatva a gátló beidegződéseket, szokásokat. Újra kell tanulni a normális élethez szükséges szabályokat, értékeket. Minden kis közösség képes az önszerveződésre. Gondoljuk csak át, hogyan éltük túl az elmúlt évtizedeket? Vajon „odafentről” segítettek át bennünket a bajokon, vagy a „magad uram” elve szerint oldottuk meg a mindennapi gondjainkat? 2020 júliusától, a szerbiai választások után számíthatunk-e még a mostani ígéretekre, ha semmin és senkin – magunkat is beleértve – nem változtatunk?

Mindenki a maga módján kell, hogy megoldja ezt az impotens helyzetet: bármennyire is nehéz és kényelmetlen, választania kell az egyre gyorsuló passzív leépülés és az aktív gyógyulás között. Enélkül akár üldögélhetünk is tovább a különböző képernyők előtt, panaszkodva méltánytalan, kicsit szégyenteljes és örömtelen helyzetünk miatt.

P. G.