Furcsán hangozhat ez a mondat egy iskolás szájából. Furcsán hangozhatna, ha minden „normális” lenne, ha nem fordult volna fel fenekestül az élet az elmúlt hónapokban. Pontosabban több mint három és fél hónappal ezelőtt.
A fiam szájából ebben az időszakban az „oviba akarok menni” hangzott el több alkalommal, nem tudom, hogy a már sulisok hogyan élték meg a kényszerszünetet. Most viszont, a nyári szünet legelején, ahelyett, hogy az egész család önfeledten élvezné a napsütést és mindennapokat, szinte minden nap felmerül: mi lesz majd szeptembertől? És nem, nem azért, mert elsőbe indul a gyerek. Hanem azért, mert esetleg nem indul majd. Ezért hangzott el már több alkalommal a címben is szereplő iskolába akarok járni! – felkiáltójeles – mondat.
Az előttünk álló napokban döntenek majd arról az illetékesek, hogy őszre online indul majd az oktatás, vagy esetleg visszatérnek a diákok az iskolapadokba.
Šarčević: Szeptembertől lehet, hogy kéthetente járnak iskolába a gyerekek
Szülőként semmilyen tapasztalatom nincs ezen a téren, azon kívül, hogy húsz évvel ezelőtt én is jártam még iskolába. Gyermekem iskolás csak mostantól lesz, mégis csomó aggály merült fel bennem az online oktatással kapcsolatban. S ha a gyakorlati kérdésektől, mint az, hogyan is adom majd át én megfelelő módon az anyagot a gyermekemnek, hogyan tanítom meg helyesen írni, számolni, el is tekintek – habár a már iskolás gyermekek szüleitől hallva igen nehéz eltekinteni ettől, ott maradnak az ebben a korban talán sokkal fontosabb érzelmi szálak.
Az olyan érzelmi szálak, amelyek nagyon erősen kötötték az óvodához is, és amelyeket egyik pillanatról a másikra kellett elvágnia, mert egyszerűen azóta nem tehette be a lábát az épületbe (szavazni bezzeg lehetett az oktatási intézményekben). Érthetetlen és felfoghatatlan élethelyzet ez egy felnőtt, hát még egy hatéves gyermek számára.
A legnagyobb gond a bizonytalanság. Az, hogy nem tudom, mit mondjak a gyerekemnek, hogy mondjak-e neki bármit is. Készítsem fel arra az eshetőségre, hogy kimarad az életéből az egyik legfontosabb szeptember elseje, vagy várjak ki és az utolsó pillanatban közöljem ezt vele? Hogy nem találkozik a tanító nénivel, nem ismerkedik össze a pajtásaival, nem kell padtársat választania és nem kell a kezét tördelnie az első bemutatkozásnál. Hogy nem kell a könnyeit nyelnie, mert hiányzik majd neki az anyukája az iskolában. Legalábbis nem szeptember elsején.
És ha szeptemberben nem, akkor mikor indulhat meg majd az oktatás? Mikor térhet minden vissza a régi kerékvágásba? És tisztában vagyunk-e vele, hogy már soha semmi nem lesz olyan, mint volt, és hogy gyermekeinken mekkora nyomot hagy ez az időszak?
És mekkora nyomot hagy a szülőkön, akiknek meg kell jelenniük a munkahelyükön, helyt kell állniuk munkásként, tanárként, szülőként, társként, háziasszonyként, egy személyben, egy, kettő vagy akár több gyermekük előtt.
Csak néhány kérdés, amire nincs megfelelő válaszom. Sem nekem, de úgy tűnik az illetékeseknek sem.
Tisztelt miniszter úr,
Nem csupán az számít, hogy elkészülnek a videóanyagok a nyár folyamán. Sőt, ez egyáltalán nem számít. Mert a diákok egy részének egyáltalán nem lesz lehetősége követni azokat. Televízió és számítógép híján esetükben nehéz lesz megvalósítani az online oktatást.
Nagyon messze vagyunk mi még attól, hogy ez a rendszer „megfeleljen”, ahogy Önök fogalmaztak.
Térjünk vissza a szerbiai valóságunkba, és alkalmazkodjunk hozzá, valósítsuk meg az oktatást szeptembertől, de ott, ahol annak a helye van: az iskolákban.
Mert azt még a hatéves fiamnak sem tudom elmagyarázni, hogyan lehetséges az, hogy az éjszakai szórakozóhelyekre gond nélkül, tömegével járhatnak a fiatalok, ő pedig ősztől nem járhat iskolába.
„Iskolába akarok menni!” – oldják meg, hogy ne azt kelljen válaszolnom szeptember elsején, hogy: nem lehet!
Tómó Margaréta (forrás: babamama.rs)
