Egyre több orvos posztol a közösségi médiában azokról a nehéz pillanatokról, amelyeket át kell élniük a koronavírus elleni küzdelemben. Azt mondják, fáradtak, kimerültek, de folytatják a harcot, amelyre a hivatásuk és hippokratészi esküjük kötelezi őket.
Nenad Maksimović aneszteziológus a Szerbiai Klinikai Központban, jelenleg a Dr Dragiša Mišović kórházban segít kollégáinak. A Nova.rs portál számára írta le, hogy mivel is kell szembesülnie neki és kollégáinak:
Váltásban dolgozunk. Naponta 4-8 órán át van rajtunk a szkafander. Minden nap másmilyen, minden éjszaka kiszámíthatatlan. A nyári hőség még nehezebbé teszi a szkafander viselését, gyakran vagyunk csurom vizesek a nejlon alatt, érezzük, ahogyan csorog le rajtunk az izzadtság. A szék, amelyre ülünk, nedves marad utánunk, mintha egy lavór vízzel lenne leöntve.
Tegnapelőtt esett, rögtön könnyebben jutottunk levegőhöz abban a nejlonban.
De mindezt elfelejted, gyorsan hozzászoksz a körülményekhez, mert itt vannak ők: a páciensek, akik rád várnak. Amikor átveszed az intenzív osztályt, egy célod van, hogy mindent megtegyél, amit lehet.
Vannak betegek, akiket jól ismersz, hiszen napok óta követed az állapotukat, újakat ismersz meg, néhányukat pedig már nem találod… Ez fáj a leginkább, hiszen ezeknek az embereknek az arca sokáig, nagyon sokáig előtted marad. Névről ismered őket, egyeseknek a becenevét is tudod, volt, akikkel beszélgettél, akiket biztattál, hogy tartsanak ki, hogy minden rendben lesz, hogy ne féljenek! A félelem hatalmas, sugárzik a szemükből… Emberek vagyunk, kötődni kezdünk…
A lélegeztetőgépeket, amelyekről annyi szó esett, beszerezték. De a gépek maguktól nem dolgoznak. Azokat mi, az aneszteziológusok működtetjük.
Figyelmesen beállítjuk a levegőztetés módozatát, figyeljük a szaturációt, emeljük vagy csökkentjük a légzéstámogatást, biztosítjuk az intubálást, beállítjuk a központi vénaútvonalakat, módosítjuk az antibiotikum-kezelést, különböző konzultációkat tartunk, mert csapatot alkotunk, amelynek egyként kell működnie ahhoz, hogy eredményes legyen. Miközben nem vagyunk elegen és fáradtak vagyunk. Az altatós nővérek is az első vonalban küzdenek velünk, ők a mi harcostársaink!
Nem róhatok fel nekik semmit, mert látom, mennyire kimerültek.
Szünetet akkor tartunk, ha erre van lehetőség. Gyakran nem is tartunk, mert magukkal sodornak a tennivalók. Amíg rajtunk a szkafander, nincs vízivás, nem lehet mosdóba se menni.
Az egész világon hiányszakma az altatóorvosé. Jelenleg az aneszteziológusokat mozgósították és a COVID-fertőzötteket kezelő kórházakhoz osztottak be bennünket kisegíteni az ott dolgozókat. Ebben a helyzetben örömmel tölt el, hogy találkozol a környező városokban dolgozó kollégákkal, a találkozás mosolyt csal az arcokra, hol vagy, száz éve nem láttalak… Sajnos, nagyon sok kollégánk már a járvány előtt külföldre ment dolgozni, mert ott sokkal jobbak a munkafeltételek és a fizetések is. Pedig szakmájuk császárai voltak…
Minden közös győzelmünk a megmentett élet. Egy ilyen élményt nem lehet megismételni. Ha a páciens elhagyja az intenzív osztályt, ha a tüdeje meggyógyult és már nincs a szervezetében gyulladás, az nagy öröm mindenki számára. Ennek a jutalomnak nincs ára.
Amikor vége a műszaknak, levesszük a szkafandert. Ilyenkor kell nagyon vigyázni, hogy ne fertőződjünk meg. A kezünk egészen összeaszottak, az alkohol kiszárítja a bőrt, szinte rá sem ismerek saját végtagjaimra.
A fáradtság nem zavarhatja meg a koncentrációt, a protokollt gondosan be kell tartani, pontosan követve, hogy mit milyen sorrendben veszünk le. Ha megfertőződsz és hazaviszed a fertőzést, az nem jó. (…)
Időnként nem lehet megmenteni az egész világot, de mindent megteszel, ami rajtad áll. Mi, a „szürke eminenciások”, az „árnyékból uralkodók” a páciensekért vagyunk. S noha a különböző fogadásokon ritkán lehet velünk találkozni, nagyon is láthatóak vagyunk a gyógyításban. (…)
„Szürke eminenciásoknak” hívnak bennünket. De ki is az altatóorvos? Az aneszteziológus szerepe sokrétű. Jelen vagyunk a műtőben, de feladatunk kulcsfontosságú az intenzív osztályokon és a legsúlyosabb betegek ellátásában. (…) A munkánk nehéz, stresszes és összetett. (…)
Amíg más szakorvosok ügyeletben néha egy kicsit pihenhetnek is, az altatóorvosok számára ez sem adatott meg. A mi dolgunk felügyelni a ti életfunkcióitokat. Ha mások számára nem világos, hogy éppen mi történik a pácienssel, gyakran hangzik fel a kiáltás: „Hívjátok az aneszteziológust!”
(…)
Kevés az altatóorvos, nagy hiány van belőlünk, ezért gyakori, hogy egy-egy aneszteziológus több munkahelyen kell, hogy teljesítsen. Ehhez nagy erő és sok energia kell, ha pedig az altatóorvos folyamatosan kimerült, annak előbb-utóbb hatása lesz a Ti egészségetekre is. A munkahelyi besorolásokban nincs hely a foglalkoztatottak számának növelésére, pedig ha emelnék az altatóorvosok számát az intenzív osztályokon, sokkal minőségibb lehetne a gyógyítás is.
Ezekben a nehéz időkben az aneszteziológusok állnak a frontvonalban. Sokszor emlegetik a lélegeztetőgépeket, azt, hogy több ilyenre lenne szükség. De senki sem említette, hogy több aneszteziológusra van szükség. A lélegeztetőgép magától nem működik! A gépet az altatóorvos működteti, csak ő kapott képzést ahhoz, hogy üzembe tudja helyezni.
(…)
Noha egyetlen aneszteziológus sem kapott meghívást arra az állami fogadásra, ahol „az egészségügy hőseit” ünnepelték, mégiscsak ők állnak a COVID-19 elleni küzdelem frontvonalában az első pillanattól kezdődően. Ez ugyan igazságtalan és meglepő, de ebben a helyzetben nem lehet önérzeteskedni. Minden orvos, aki az aneszteziológusi hivatást választotta, büszke lehet magára, hiszen igazi hivatást választott.
Szerbiában a sok új fertőzött miatt egyre kimerültebbek az egészségügyi dolgozók – illusztráció (Fotó: AFP)
Sárga és vörös besorolású országnak is lehet zöld közigazgatási területe
