Az emberek legnagyobb része csak berzenkedve, vagy éppen sehogyan sem hajlandó beszélni a halálról. Pedig az elmúlás gondolata mindenkinek a tudatalattijában jelen van, s amikor olyan (elsősorban egészségügyi) helyzetbe kerül, hogy meglegyinti a visszafordíthatatlan végzet szele, rendszerint magába zuhan, összeomlik, s úgy érzi, már nincs értelme a földi létezésnek.

Napjainkban ilyesmiről csak azok beszélnek, akiknek közeli hozzátartozója a tomboló járvány következtében kénytelen volt búcsút mondani a földi életnek. Gyakran azt is hallani, hogy –a háborúk kivételével– az emberiséget soha nem érte ekkora csapás. Hogyisne, hiszen immáron az áldozatok száma vészesen megközelítette a hatszázezret, s az is borítékolható, hogy még egy (jó) ideig növekedni fog.

De valóban ez a jelenlegi, a világnak több mint 180 országát érintő járvány a legpusztítóbb? Nos, erről szó nincs, hiszen Krisztus előtt 541-ben már tombolt a bubópestis, amelyet Egyiptomból hurcoltak át Konstantinápolyba, a mai Isztambulba. Innen futótűzként terjedt el Európában, Észak-Afrikában és Ázsiában és a szakemberek szerint hozzávetőleg 30–50 millió ember életét követelte, vagyis a Föld népességének mintegy felét kiirtotta. Az új kor beköszönte (1485) után napjainkig is igen sok szakember megkérdőjelezi az akkori járvány terjedésének gyorsaságát és területi szélesedését, hiszen kétezer-ötszáz évvel ezelőtt még nem volt olyan nagy jövés-menés a világban, mint napjainkban, s közismert tény, hogy a járványok az emberek és az állatok egymás közötti fizikai kapcsolata révén terjed. Arról nem is szólva, hogy Amerika még „nem létezett”, hiszen Kolumbusz Kristóf csak 1492-ben fedezte fel.

Európában a következő és legnagyobb pestisjárvány, az 1347–53 között dúlt, amely csaknem megfelezte Európa lakosságát, de az ezután hullámokban következő pestisjárványok már nem voltak ennyire pusztítóak. Száz évvel később Magyarországon ismét felütötte a fejét és annak következtében Csepel sziget teljesen elnéptelenedett. 1441-ben Budán pusztított a pestis. I. Ulászló király – nyilván az elkülönítés jelentőségét ismerő orvosai tanácsára – az akkor már biztonságos, jól izolálható Csepel-szigetre vonult vissza. Ennek szűkebb pátriánkhoz is némi köze van. Ugyanis a király 1444-ben engedélyezte az al-dunai Skronovec falu lakosainak, hogy a török betörések elől menekülve Csepelen telepedjenek le. A lófarkas harcosok előli meneküli következményeként a falu teljesen elnéptelenedett, de 1883-ban a magyar kormány a Bukovinából telepített székelyeknek Skronovectől mintegy három kilométerre délkeletre egy falut épített, amely 1920-ig kizárólag a Székelykeve nevet viselte, majd a szerb hatalom idején kénytelen volt felvenni a Skorenovac nevet. Ugyanakkor Csepel szigeten a mai napig létezik Ráckeve. Nevét onnan kapta, hogy Kevevára (Kovin) mellől származó szerbek (rácok) lakták/lakják.

Akkoriban az emberek, okokat keresve, jobb híján isteni csapásnak tekintették a ragályokat a bűnökért, amelyekért vezekelni kell. Szélsőséges megoldást találtak erre a flagelláns mozgalom hívei, akik az első, 1347-53-as pestisjárvány idején magukat tömegesen ostorozva járták a településeket Magyarországon is, hogy bűnbocsánatot nyerjenek, és a járvány megszűnjön. Ez azonban –természetesen– nem járt eredménnyel, ezért az akkori tudósok és politikusok más megoldást kerestek. Létrehozták vesztegzárakat. Az elsőt Velencében 1374-ben 30 napra, majd 1377-ben Raguzában (Dubrovnikban) egy szabályos, 40 napos karantént alakítottak ki. Innen is a név, quarantine ami 40 napi elzártságból ered.

A 17. század végétől már központosított, a helyi szintűnél komolyabb védelmet lehetővé tévő közegészségügyi rendelkezéseket hoztak a járványok megfékezésére. Ezek hatásosak lehettek volna, ha nem ütköztek volna heves ellenállásba a lakosság részéről. Az írott források szerint az emberek gyakran nem tartották be a karantént, mindig voltak renitensek, akik átszöktek a megyénként vagy településekként felállított egészségügyi kordonokon.

Ebből könnyű arra következtetni, hogy a napjainkban és környezetünkben tapasztalható, saját magunk és mások ellenében történő fegyelmezetlenséget nem mi találtuk ki. Vagyis már több mint kétszáz évvel ezelőtt is voltak „okosok”, akik – akárcsak ezekben a napokban – jelentősen hozzájárultak a szörnyű betegség fenntartásához, mi több a terjedéséhez.

Az orvostudomány folyamatosa fejlődése sok esetben gátat vetett a feltörő járványoknak. Valamivel több, mint száz évvel ezelőtt azonban mégis megjelent a mai nevén influenzának nevezett kór, a spanyolnátha. Ugyanis 1918. március 11-én jelentette Albert Gitchell a Kansas államban található Fort Riley katonai bázis szakácsa, hogy a megfázás tüneteit észlelte magán. Még ezen a napon több mint százan jelentkeztek hasonló panaszokkal, ezt az eseményt pedig sokan a világszerte több tízmillió áldozatot követelő spanyolnátha első felbukkanásaként tartják számon. Napokon belül összesen 522 katona került a gyengélkedőre, a spanyolnátha pedig ez idő tájt már elérte New York városát.

Miután a járvány kitörésekor még javában dúlt az első világháború, ahol az Egyesült Államok is hadviselő fél volt, az Atlanti-óceánon átküldött hadtestekkel a vírus gyorsan eljutott Európába is. Az „első hullám” még nem vetítette elő a későbbi hatalmas pusztítást, 1918 augusztusában azonban – szinte egy időben – Amerikában, a franciaországi Brestben és az afrikai Sierra Leone fővárosában újra felütötte a fejét a rejtélyes betegség, melyet nem azért neveztek el „spanyolnáthának”, mert az Ibériai-félszigetről indult el, hanem azért, mert –az ország semlegessége okán– itt beszéltek először nyíltan a villámgyorsan terjedő vírusról. Sem az antant, sem a központi hatalmak nem engedhették meg, hogy az influenza által okozott veszteségeket feltárják ellenfeleik előtt, ez azonban a kórnak kedvezett, ugyanis a vírus igencsak „otthon érezte magát” a lövészárkokban, katonai táborokban, illetve a hosszú küzdelemben kimerült civil lakosság körében.

A járványok elleni harc tehát évszázadokig tartott, s csak akkor lehetett megakadályozni a terjedését, amikor a tudósok teljes egészében felismerték és sikerült kifejleszteniük a megfelelő ellenszert.

A jelenlegi, elsősorban politikai szinten terjedő „hurrá-optimizmusnak” is csupán annyi reális alapja van, hogy a tudomány és a technika lehetővé teszi a korábbiaknál összehasonlíthatatlanul gyorsabb felismerést.

Éppen ezért a COVID-ról is csak akkor lesz tiszta képünk, ha az egész járvány lecsengett.

Both Mihály

Fotó: korkep.sk