Emlékeznek még arra, amikor 2007-ben az észak-bácskai földművesek elállták az utakat, hogy hektáronként 10 ezer dinárt fizessenek nekik az aszálykárok enyhítése végett? Az őszi vetés idején kimentek a közutakra… Emlékeznek még a bánáti traktorok százainak felvonulására 2009-ből, amikor közvetlenül a gabona betakarítása után 17,5 dináros búzaárat követeltek az akkori miniszterelnöktől? S ismét csak a bánátiakra, amikor 2010 júliusában az ellen lázadtak aratás közben, hogy nem ismertek a felvásárlás követelményei?
Emlékeznek még a tiltakozásokra szintúgy 2010-ből, amikor 700 traktor vonult föl annak érdekében, hogy az állam felhagyjon a hús és a tej behozatalával, hogy rendezzék a mezőgazdasági áruk felvásárlásának problémáját, és hogy megfékezzék a kereskedelmi monopóliumot? S arra, hogy 2011-ben egész Vajdaságból és Šumadijából traktorokkal hajtottak Belgrádba arra a bejelentésre reagálva, miszerint az állam többé nem támogatja a 100 hektáros földeket? Ezer vajdasági földműves állta el a közutakat arra törekedve, hogy betörjenek a fővárosba.
Traktorok az utakon
S 2012 áprilisában a vajdasági utakat ismét traktorok állták el három napon keresztül – ismét a támogatások miatt, amelyek több órás tárgyalások után is 12.500 dináron maradtak.
A következő, 2013-as év újabb parasztfelkeléseket hozott – augusztusban hevesen tiltakoztak a napraforgó ára miatt, ősszel pedig kétszer is tüntettek a földtörvény változása okán, valamint az ellen is, hogy lehetőség nyílt a külföldi és szerbiai oligarchák számára, hogy állami földterületeket foglalhassanak el.
Azután 2015-ben megállították őket Csentánál, majd pedig néhány erélytelenebb próbálkozás után a tüntetések elcsendesedtek. Ha nem számítjuk a málnatermesztők által emelt barikádokat, akiket az elmúlt évben elegánsan elhallgattattak, valamint azt a kisszámú topolyai gyümölcstermesztőt, akik július elején keltek fel a meggy 25 dináros, szégyenteljesen alacsony felvásárlási ára miatt – a mezőgazdaság immár nem emeli fel a hangját, szavát sem venni.
Talán amiatt, mert a mezőgazdaság helyzete most jobb, mint 2011-ben volt. Meglehet, talán azért, mert a mostani 5300 dináros hektáronkénti támogatás gyorsabban érkezik, és izmosabb, mint a kilenc évvel ezelőtti 14 ezer dináros volt. S azért is, mert a mezőgazdasági termékek ára kielégítő – tessék, a kenyérbúza ára hozzávetőlegesen 17,5 dinár, éppen annyi, mint amennyit a gazdák 2009-ben követeltek. Meg amiatt is, mert az üzemanyag olcsóbb, mint ahogyan az egész világon kevesebbet kell érte fizetni, valamint a jövedéki adó is rendjén való. S hát többé nincsen monopólium, istállóink zsúfolásig, a kivitel virágzik. S talán a mezőgazdaság amiatt csendes, mert ennek az államnak fontosabb, hogy legalább termelési áron felvásárolja a búzát árutartalék gyanánt, csak hogy ezzel is erősítse a gazdák helyzetét, ahelyett hogy a világjárvány ideje alatt a költségvetésből százmilliót különítsen el a Szent Száva-templomra…
Megkérdőjeleződik a hivatalos igazság
Akármiként is van, az igazság a következő. A hivatalos statisztikák hivatalos igazsága azt mondja, hogy Szerbiában 2019-ben a mezőgazdasági termelés 5,5 milliárd dollárt tett ki, 2018-ban pedig 5,7 milliárdot. A hivatalos politikai megszólalók azt állítják, hogy Szerbiában a mezőgazdaság gyorsan és észrevétlenül növekszik. Úgy tűnik, megkérdőjeleződik a hivatalos igazság, hiszen az emlegetett 2011-es évben 5,14 milliárd dollárt tett ki a mezőgazdasági termelés értéke. Ha vesszük a 2001-es adatokat, látszik, hogy 2001 és 2011 közt 3 milliárd dollárral nőtt a mezőgazdasági termelés Szerbiában, 2011-től 2019-ig pedig 360 millió dollárral, ami annyit tesz, hogy csaknem tízszerte kisebb volt a növekedés 2011-től fogva.
Tehát amikor megvonjuk Vučić nyolcéves ténykedésének mérlegét a falvakban, a parasztok közt, a borászatokban és a kecskefarmokon, a teljes növekedés 360 millió dollár. Ha ezt az összeget elosztjuk a nyolc évvel, nem nehéz kiszámítani, hogy minden év 45 millió dollárt fialt. Mekkora siker ez abban az országban, amelyben közel egymillió ember él a mezőgazdaságból!
Lássuk, mit kellett elszenvednie, és mit kapott a mezőgazdaság ebben a koronavírusos évben! Ugorjuk át a szabad mozgás engedélyezéséről szóló halandzsát a földeken való legfontosabb munkálatok idején – vetés és letartóztatás és azonnali bírságolások: mint annak a fiatal gazdának az esetében, aki traktorral tért vissza a mezőről, s ráadásul – ahogyan erről a bírósági ügyiratok tanúskodnak – abban az időszakban, amikor a kijárási tilalom nem vonatkozott senkire sem, a szabad mozgás rá is érvényes volt.
A piacokat bezárták, az áru tönkrement
A tavaszi járványhullámot leginkább a kistermelők szenvedték meg – főként a konyhakertészetek és a tejtermelők. A piacokat bezárták, az áru tönkrement, az állam pedig sokáig figyelmen kívül hagyta a kistermelők problémáit, mondván, az agrobiznisz szilárd lábakon áll. Miként segített az állam? A három hónapra szóló válságkezelő csomag 30 ezer dináros segélye csakis azoknak a gazdaságoknak hozzáférhető, amelyek az általános forgalmi adó (áfa) rendszerébe tartoznak – s ezen gazdaságok száma csekély. A konyhakertészetek négyzetméterenként 25 dinárt kaptak, de legfeljebb 90 ezer dinárt, az állattenyésztők pedig maximum 30 ezer dinárt. A többieknek az a lehetőség maradt, hogy kölcsönt felvéve eladósodjanak a bankok felé, amely hitelösszeget az állam a saját alapjaiból választott ki és nyújtott a bankok számára. Valójában semmi újról és nagyszabásúról nincsen szó, hiszen ezek a hitelek évek óta léteznek és a gazdák rendelkezésére állnak. S mi egyebet tehet, mondjuk, az az idősebb méhész, aki 20 ezer dináros egyszeri támogatást kapott, miután kivitte a rétre a méhcsaládjait, s azután a rendkívüli állapot miatt a négy fal közé szorult – mint hogy elbúcsúzzék a méhészettől és a jövedelemforrásától?
A vajdasági kormány különös kegyébe fogadta a mezőgazdaságot. A rendkívüli állapot kihirdetése után nyomban, már az első ülésen újraszabta a tartományi költségvetést, s a mezőgazdaság közel 800 millió dinárt vesztett. Ezzel még jól is járt a mezőgazdaság, hiszen az első tervek arról szóltak, hogy 2 milliárd dinárral csökkentik a földműveseknek szánt pénzeszközöket. A vidékfejlesztésre – azaz a legfontosabb szegmensre – szánt támogatások csökkentek a legnagyobb mértékben: a 641 millió dinár 297 millióra apadt. A hiteltámogatás 5 millióról 600 ezer dinárra csökkent. A fiatalok támogatása teljességgel megszűnt – 270 millió dinártól estek el. A versenyképesség növelésére és az értéknövelésre szolgáló eszközöket is csökkentették – 91 millióról 57 millió dinárra; nincsen több pénz az állattenyésztésben a kiválasztási intézkedésekre.
Miért a szerbiai gazda tankol a legdrágábban?
Mindez azonban nem akadályozta meg sem a tartományi mezőgazdasági titkárt, sem a köztársasági minisztert abban, hogy a régóta folyó – a rendkívüli állapot közepette sem lankadó – választási kampányban a paraszt szemébe nézzenek, s a mezőgazdaságnak szóló valaha volt legnagyobb ráfordításokról beszéljenek, valamint arról, hogy milyen jó az élet a falvakban, s a fiatalok, az idősek és úgy általában mindenki felkarolásáról regéljenek.
Azt azonban nem hallottuk, hogy bárki is megkérdezte volna őket, hogy Európa-szerte miért Szerbiában a legalacsonyabbak a támogatások? Miért a szerbiai gazda tankol a legdrágábban? Hogyan legyenek versenyképesek, ha már a kezdetek kezdetén mindenki lekörözi őket? Hol van a 2016 és 2018 közt a mezőgazdaságnak szánt 28 milliárdos támogatás, amikor a gazdák és a farmok kilehelik a lelküket? Valóban kiszállítottunk „kezdetnek 50 ezer tonna sertéshúst” Kínába? Hogyan lehet az, hogy évente 270 ezer tonnát termelünk, és 600 ezret importálunk?
Mi történt az öntözőrendszerre szánt 100 milliós arab hitellel, miközben Európa éléskamrájából Európa pusztaságává váltunk? S hol van a csodálatos kínai öntözőalagút, amely a Tarcalon (Fruška gora) át összekötötte volna a Dunát Szerémséggel? S miért történik meg az, hogy a kormány ilyen ködképeket szüldös a fejében, amikor a Duna és Szerémség mindig is össze volt kötve, Szerémség a Szávából is öntözhető lenne, s miért kellene a hegyen keresztül alagutat ásni, amikor a rónaságon is vezethetne a csatorna…?
A leghatározottabb tiltakozás
Megkérdezte valaki az állítólagos minisztert, hogy hol van a Vučić–Čadež-megállapodás káprázatos beruházása, a Tönnies-nek keresztelt csoda, hol van Vajdaság 20 legmodernebb farmja és a 400 millió euró? S végül is ki használja a „Tönnies-mezőket”, ha a beruházás meghiúsult, azt a 2400 hektár földet Ernőházán (Banatski Despotovac), amelyet a németek 30 évre megkaptak? Hová és kihez kell fordulnia a mezőgazdásznak, ha meg szeretné tudni, miért nem bérelhetett a gazdaságában pár hold földet, mert ezeket a szántókat az araboknak adták? Fizetnek az arabok bérleti díjat? Mennyit fizetnek?
Nem hallottunk semmit. A falu pedig a közismert módon szavazott. S ha ez így van, így is fog maradni. Végül is, a leghatározottabb tiltakozás nem a közutakat elálló traktorokban, hanem a szavazóurnákban van.
A szerzőről: Slađana Gluščević, az Agrosmart oldal szerkesztője, a Vajdasági Kutató-elemző Központ (VOICE) újságírója, aki 1999 óta foglalkozik újságírással. Munkáját a Danas napilapnál kezdte, ám szakmai tevékenységének legnagyobb részét az újvidéki Dnevnikben töltötte. 2016-tól üzleti újságírással és mezőgazdasági tanácsadással foglalkozik. Számos újságírói díjban részesült, két gyermek édesanyja.
A projektum megvalósítását támogatta:
