Miért tartja fontosnak megjegyezni Miodrag Koprivica, a Vajdasági Rádió és Televízió (VRTV) vezérigazgatója a médiaház által kiadott közleményben, hogy a határozott és határozatlan időre szóló szerződéssel bíró munkatársaik esetében nem lesznek elbocsátások? Csakugyan fölmerült, hogy az utcára tett 64 tiszteletdíjas munkatárson és a hónap végéig elbocsátandó több mint kétszáz, ügynökségen keresztül „bérelt” munkáson túl is elbocsátanak embereket a VRTV-ből? S ha valóban „nincsenek elbocsátások” a médiaházban, ez azt jelenti, hogy a tiszteletdíjas dolgozók és a kiszervezett munkások nem voltak dolgozói a VRTV-nek? Nem arról van szó, hogy az elbocsátott és az elbocsátandó munkásoktól most még azt is visszamenőlegesen megvonjuk, hogy elmondhassák, egykor a szép múltú – 71 év! – VRTV-ben dolgozhattak? Nem a miéink, tehát nem is bocsáthatjuk el őket? Valóban ennyibe kellene venni a munkásokat?
Hovatovább: számít még valakinek valamit is a VRTV?
Hogyan lehetséges az, hogy az elbocsátásokról szóló augusztus 11-én megjelent hír gyakorlatilag visszhang nélkül halt el a vajdasági magyar újságírászatban? Hogyan történhetett meg az, hogy az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének augusztus 19-én megjelent tiltakozó levele és az Újvidéki Televízió magyar szerkesztőségének augusztus 22-én közölt nyílt levele válasz nélkül maradtak? Nem hallottuk a szlovák, a román és a ruszin szerkesztőségek végsikolyát? Nem olvastuk a Mašina híroldalon megjelent írást, amelyben Darko Šper, a Függetlenség szakszervezet megbízottja elmondja, hogy az elbocsátottak listája továbbra sem nyilvános, a „munkások úgy várják a felmondólevelet, mint a főbelövést”?
Emlékeztetőül idézhetünk a magyar szerkesztőségek leveléből?
„Az RTV vezetősége vajon tudja-e, hogy a közszolgálatiság mércéi szerinti, 24 órás műsor magyar nyelven ilyen kisszámú dolgozóval nem fenntartható? Ha az RTV vezetősége nem tudja biztosítani a munkához szükséges anyagi és egyéb feltételeket, miért nem mond le? Ha már az RTV vezetősége és alapítói előszeretettel hivatkoznak a kisebbségi média fontosságára és az RTV többnyelvű mivoltára, vajon hallgatólagosan miért járulnak hozzá annak leépítéséhez?”
Kiegészíthetjük a kérdéseket?
Mit tett az ellen a VRTV vezetősége, hogy a Vajdaságban beszedett előfizetési díjak 30 százaléka a Szerbiai Rádió és Televíziónak (RTS) jusson, amelynek erre az összegre nincs is szüksége? Mit tett az ellen, hogy a fiatal és a kevésbé fiatal munkásokat ne kelljen két év után a munkakölcsönzőkön keresztül „visszabérelniük”: drágábban, mintha a médiaház maga alkalmazná őket? Mit tett az ellen, hogy az ellentmondásos törvények és törvényi erejű meghagyások hálójában ne akadjanak fenn a munkásai? Ha már itt tartunk: miért a mindenkori Szerb Köztársaság Parlamentje a VRTV alapítója? Miért nem a Vajdaság AT Képviselőháza vagy – horribile dictu – a médiaház dolgozói?
Végső soron: mindent megtettünk azért, hogy pár napon belül ne bocsássák el a médiaház dolgozóinak közel húsz százalékát?
Az ügyben nem kellett volna megszólalnia a Magyar Nemzeti Tanácsnak? Miként lehetséges az, hogy a tiltakozó levél és a nyílt levél megjelenése után egy héttel sem futotta napilapunk, hetilapjaink és híroldalaink idejéből, hogy riportot közöljenek legalább a VRTV magyar szerkesztőségeiről? Nincsen meg a címük? Elvesztek a tévés és a rádiós kollégák telefonszámai? 4-6 kirúgott rádiós munkatárs, 5-6 elbocsátott tévés kolléga, 200 dolgozó, akiknek pár napon belül „megköszönik az együttműködést” nem érdemli meg, hogy hírt adjunk róluk? A kisebbségi nyelveken való tájékoztatás smafu? A közszolgálati tájékoztatás piszlicsáré?
Minek kellene történnie?
Nem kellene megkérdezni – teszem azt – Ternovácz Istvánt, az Újvidéki Rádió érdemes, több díjjal kitüntetett munkatársát és a Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának tagját, hogy mi a szitu? Nem kellene megszólalnia végre a Magyar Nemzeti Tanácsnak? Vagy ezt már kérdeztük? Ilyen feledékenyek lennénk? Szóval nem kellene végre megszólalnia a Magyar Nemzeti Tanácsnak – amelynek a 2011–2016-ra szóló médiastratégiája a magyar szerkesztőségek megsegítésén túl még azt is felveti, hogy az MNT átvegye az Újvidéki Rádió és az Újvidéki Televízió alapító jogait – az ügyben, amely a vajdasági magyarság számára közügy és fontossága elvitathatatlan? Hogyan lehetséges az, hogy a Magyar Mozgalom, amely (helyesen) a legerélyesebben elítélte az elbocsátásokat, és sürgette az MNT megszólalását, megfeledkezik arról, hogy jelentékeny számban vannak tagjai a Magyar Nemzeti Tanácsban? Megsürgették magukat?
És akkor ismét: számít még valakinek valamit is a VRTV?
Illusztráció (Fotó: Srđan Ilić / RTV)