Aleksandar Vučić nyolc éve próbálkozik azzal, hogy elismerje Koszovó függetlenségét, de ez a feladat nem megy neki könnyen. Éppen amikor megszabadulna a nyomorúságtól, és töltőtollat ragad, hogy a dokumentumot ellása kézjegyével – kifogy a tinta.

Nikola Selaković főtitkár ugyan gyorsan kicseréli a tollszár betétjét, ám időközben az aláírandó papíros elkallódik. Selaković feltúrja az egész kabinetet, és három órával később, miután alaposan átkutatta a szobákat, megleli az inkriminált papírost a puskatartóban Milan Obrenović fegyvere mellett, amelyet Putyin ajándékozott Vučićnak. Selaković fölocsúdik, forgolódik erre-arra, de az elnöknek nyoma veszett. Vučić már új győzelmek nyomába eredt: meg kell látogatnia a pártfogásába vett összes országos frekvencián működő televíziót, sátánt kell kiáltania az elparázslott ellenzék hamujára, meg kell nyitnia néhány újabb kábeltekercselő üzemet, ki kell választania az új miniszterelnököt és az összes minisztert, ám eközben a korrupció sem várathat magára. Ennyiféle halaszthatatlan elnöki teendő mellett Koszovó képtelen sorra kerülni.

Annak ellenére, hogy Vučić kitartóan elutasítja a kapcsolatok rendezését Koszovóval, ahogyan a tárgyalások befejezését is, még él az a meggyőződés, miszerint egyszer mégiscsak másként fog cselekedni. A nyugati államoktól kapott támogatás azon a puszta reményen alapul, hogy Vučić leveszi Koszovó kérdését a napirendről. Míg a nemzetközi közösségben élt a remény, Vučić ígért, tárgyalt, félbeszakította az egyeztetéseket, kiélezte a Koszovóval kapcsolatos viszonyt, képzelet szülte javaslatokat ötölt ki, mint például azt, amely az „elhatárolásról” szólt, amelyről senki nem bírt megbízható információkkal, de mégis hátráltatta a tárgyalások minden résztvevőjét. A koszovói ködfüggöny létrehozásával egy időben Vučić a hazai térfélen eltökélten dolgozott azon, ami valóban foglalkoztatja: az abszolút hatalma megteremtésén.

Koszovó elismerése mint politikai öngyilkosság

Vučić lerombolta az intézményeket, elhallgattatta a médiát, megkaparintotta az összes forrást, és a kollégái – Orbán, Lukasenka, Putyin – példáját követve egész Szerbiát a saját pártja hozományává tette. Ezenközben a Szerb Haladó Pártot 700 ezer emberi sejtből álló monstrummá alakította. Azonban Európa legtöbb tagot számláló pártja csak formális politikai alakulat, ténylegesen a költségvetés fosztogatóinak érdekszövetsége, amelyhez az emberek abban a reményben csatlakoznak, hogy ezáltal lenyúlhatják azt, amit személyes képességek és emberi minőség hiányában, tudatlanul és gondolatszegényen sohasem érhetnének el. Az európai politikusok támogatásával végül Vučić megszerezhette a parlamentet is, amelyben egyetlen Európa-párti tömörülés sincsen. Mindig úgy tett, mintha együttműködő lenne a nemzetközi közösséggel Koszovó ügyében, ám a tettek másról árulkodnak – a megdermedt konfliktusok politikáját folytatta. Számára Koszovó „hazug állam”, s ezen semmi sem fog változtatni. Vučić sohasem fogja elismerni Koszovó függetlenségét, hiszen ezzel egyúttal a politikai öngyilkosságát írná alá.

A nemzetközi közösség az Európai Unióhoz csatlakozás ígéretét csaliként használta, ám ez szemmel láthatóan csak arra volt jó példa, miként kell csinálni a gazda nélküli számadást. Ahogyan nemrég David L. Phillips. Richard C. Holbrooke egykori tanácsosa írta: „Eddig az erőfeszítések azon a feltételezésen alapultak, hogy Szerbia rendezi a kapcsolatait Koszovóval az EU-tagság fejében.” Mivel a feltételezés tévedésen alapult, értelemszerűen a megbeszélések nem hoztak gyümölcsöt. Habár Szerbia hivatalosan az uniós integráció útjára lépett, a haladó kormány nem mutat különösebb lelkesedést az obskúrus ontológiai státuszú folyamat iránt.

Újabb csatlakozási fejezeteket többé nem nyitnak meg, senki nem foglalkozik komolyan az európai standardok átültetésével, Szerbia egy sérült csiga lassúságával közeledik Európa felé. Amennyiben Vučić valóban be az Európai Unióba kívánná vezetni Szerbiát, nem Jadranka Joksimovićot bízta volna meg az uniós integráció feladatával, aki a Nagy Szerbia radikális szerkesztőségében kezdte meg a politikai pályafutását. Vučićnak a legmérsékeltebb európaizálódás sincsen a hasznára, hiszen minden demokratizálódási folyamat és jogállamisági törekvés csökkenti az abszolút hatalmát. Számára azonban csakis az a fontos, hogy mind tovább kormányon maradjon mind nagyobb hatalmat tartva a kezében.

Irigylésre méltó egyöntetűség

Másfelől az ellenzék meggyőződése, hogy az államfő engedni fog a nemzetközi közösség nyomásának, amelynek kedvére lenne a diktátor megbuktatása a koszovói kérdés ürügyén. Az ellanyhult Szövetség Szerbiáért programjának 30 pontja közül egyet szenteltek Koszovónak. Ebben az ellenzéki tömörülés vállalta, hogy ellenezni fog „minden olyan aktust, amely a nemzetközi szubjektivitás megerősítéséhez vezethet, beleértve az ún. »Koszovó államnak« az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez (ENSZ) való csatlakozását”. Mind a haladók, mind pedig az ellenzék úgymond hamis államnak tekintik Koszovót, amely valójában dél-szerbiai tartomány, azaz „Szerbia területének része”, ahogyan Szerbia Alkotmányának preambuluma fogalmaz. Ez az az alkotmány, amelyet Vojislav Koštunica, Tomislav Nikolić és Boris Tadić együttes erővel fogadtatott el – éppen Koszovó megőrzésének érdekében.

Amikor egyszer örök nemzeti kérdések kerülnek terítékre, mint amilyen a „legdrágább szerb szó”, a körmenet Montenegróban, vagy a Boszniai Szerb Köztársaság, amely – Dobrica Ćosić megfogalmazásában – „a szerb nemzet egyetlen politikai és háborús győzelme”, minden ideológiai különbség hirtelen elpárolog, a hatalom és az ellenzék pedig irigylésre méltó egyöntetűséget mutat. Utána feltehetjük a kérdést, hogyan sikerült ismét létrehoznunk egy egypártrendszerre épülő államot, mivel érdemeltük ki ezt az újabb istencsapást?

Harmadrészt itt állnak előttünk a szerbiai társadalom tekintélyes tagjai, akiknek saját nézetük van Koszovóról. A legnagyobb civil szervezet, a Szerb Ortodox Egyház egyház fejének, Irinej pátriárkának határozott az álláspontja: „Koszovó a mi szent földünk, sohasem mondhatunk le róla”. Irinej elégedett Vučićtyal, aki Koszovóért úgy küzd, „mint egy oroszlán”. A pátriárka teljes mellszélességgel támogatja az államfőt, aki pedig tudja, miképpen viszonozza a bizalmat, s mindig kissé belenyúl az államkasszába, hogy milliós védelmi pénzt fizessen az ortodox szerb nemzet lelki vezetőjének. Az állam és az egyház szimfóniájába nem csendül bele disszonáns hang, kifogástalanul működik a rendszer a régi, bizánci modell szerint.

A lelki genotípus őrei

A pátriárkától eltérően a szerbiai értelmiségi elit másként tekint az államfő újabb koszovói csatájára. Nemrég alakult meg a Koszovó és Metohija Védelméért Mozgalom (Pokret za odbranu Kosova i Metohije), amelyet számos értelmiségi, egyetemi tanárok, írók, újságírók, akadémikusok és más tudós fejek hoztak létre. A mozgalom alapdokumentumának bevezető részében megállapítják, hogy „a szerbiai rezsim, élén a meggyötört államunk vezetőjével, belépett annak a végső fázisába, hogy a dél-szerbiai tartományt átadja a Nagy-Albán mozgalomnak”. A tudós fejek árulással, a szerb identitás lábbal tiprásával és a szerb nemzet elpusztításával vádolják Vučićot, amelyek sorra azonnal be is következnek, amint Szerbia elismeri Koszovót.

Ellentétben azokkal a politikusokkal – tartozzanak akármelyik oldalhoz –, akik elavult szólamokkal védik Koszovót, az említett mozgalom tagjai sokkalta újítóbbak, ahogyan az a szellemi elithez illik. Így például Časlav Koprivica, a mozgalom elnökségének tagja, filozófus és a Politikatudományi Kar tanára így magyarázza a dolog lényegét: „A koszovói (rigómezei) csata hagyománya a szerb nemzet szellemi genotípusának a lényege”. Koprivica kész új fogalmakat is megszülni, így Vučić homályos „elhatárolás” terminusával szemben felállította az „önelhatárolás” elképzését. Emögött a különleges, szinte költői neologizmus mögött egyszerű gondolat áll: az összes szerb terület egyesítése, azaz Szerbia, Koszovó, a Boszniai Szerb Köztársaság és Montenegró összeolvasztása.

Amennyiben a filozófiai magasságokból leereszkedünk a gyakorlatiasság talajára, megláthatjuk, Koprivica itt is feltalálja magát, és legott tervet kovácsol a koszovói probléma megoldására: „Koszovót fegyveres erővel kell reintegrálni a Szerb Köztársaság jogrendjébe”. Vajon a mai koszovói vitézek hűségesek-e a koszovói fogadalomhoz, előnyt adnak-e a isten országának a földi királyság fölött, számukra a szellemi értékek előbbre valóak-e, mint a profán földi javak (ilyen a „szellemi genotípusuk”) – még ha a terület terület is marad? Ahogyan Slobodan Antonić, a mozgalom egyik alapítója, a Filozófiai Kar tanára fogalmaz: …Koszovó „magasabb értékek szimbóluma, a fej lehajtásának és az erőszak eltűrésének megtagadása, annak elutasítása, hogy az egyetlen életparancsolatot anyagiasan és kufár módra hirdessék ki” – ám ha Koszóvó valósan, anyagi létében nem lesz Szerbia része, a szerb nemzetre ráront az apokalipszis.

A Nagy-Szerb elképzelés méltó örökösei

Minden Koszovóval kapcsolatos álláspont pusztán a miloševići politika témájának egy-egy változata, tehát annak a politikának, amely a szétszakadáshoz vezetett. Koszovó mai védői arról tanúskodnak, hogy az 1986-os memorandum elitjének és a Nagy-Szerb elképzelésnek méltó örökösei, azaz amellett a projektum mellett állnak, amelyet Milošević és a radikális társai tűzzel és vassal hajtottak végre. Ezekben a Koszovóról szóló állítólagos gondolatokban minden megtalálható egyetlen kivétellel: a valósággal. A valóság pedig az, hogy Koszovó már évek óta független állam. Figyelemre méltó, hogy az említett személyek egyike sem szól arról egy szót sem, miért és miképpen jött létre ez a politikai valóság.

Senki sem említi meg az albánok elleni hosszan tartó terrort, a Koszovóba küldött tankokat, a rendőri zaklatásokat, a munkahelyekről való tömeges elbocsátásokat, az apartheidot; senki nem szól azokról a hűtőkocsikról, amelyekben az albánok holttestét szállították, a batajnicai tömegsírokról, amelyekben üveggolyókat, gyermekek ruháit, egy újszülött tetemét és egy magzat hulláját találták meg; senki nem beszél a Suva Reka-i tömegmészárlásról, a Vučitrna melletti tömegsírról, senki nem emlékszik arra, hogy 900 ezer albán nemzetiségű embert űztek el a NATO bombázások ideje alatt. Senki sem említi meg Nikola Šainović, Dragoljub Ojdanić, Nebojša Pavković, Sreten Lukić és Vlastimir Đorđević nevét, akiket a hágai Nemzetközi Bíróságon a Koszovóban kezdődött háborús bűnök miatt ítéltek el. Mindezt feledés, koszovói bazsarózsa és sás borította el.

Emiatt kissé komikusan hat a nyugati politikusok zavara, amikor a szerbiai képviselőkkel egyezkednek a Koszovóról folyó tárgyalások során. Az említett David Phillips például azt mondja, nem teljesen világos, mit kíván Szerbia a tárgyalásoktól. A „hivatalos” Szerbia évtizedek óta egyet akar: Koszovót mint a szerbiai terület részét, de albánok nélkül. Amennyiben a nemzetközi közösség valami ilyesfélét ajánlana, könnyen akadna állami tisztségviselő, aki elfogadja a javaslatot és aláírja a megállapodást.

Tomislav Marković – belgrádi újságíró és író. Egyike a Beton (2006–2013 közt) nevű kulturális-propagandisztikus melléklet alapítóinak és szerkesztőinek, az E-novine főszerkesztő-helyettese (2008–2016 közt). Egyebek mellett verses prózaköteteket adott ki Vreme smrti i razonode [A halál és a szórakozás ideje] és Velika Srbija za male ljude [Nagy-Szerbia kis embereknek] címmel, a verseinek gyűjteményes kötete pedig Čovek zeva posle rata [A háború után ásít az ember] címmel jelent meg. Az XXZ magazin szerkesztőségének tagja. Néhány régiós híroldal tárcaszerzője: Al Jazeera Balkans, Antena M, Pobjeda, Analiziraj.ba, Tacno.net.

(fordította: Kocsis Árpád)

Az eredeti, szerb nyelvű szöveg itt tekinthető meg:

Tomislav Marković: Niko ne priznaje realnost, a kamoli Kosovo