A régiónkban a nyár közepe, azaz a július 11. és augusztus 5. közti periódus Srebrenica és a Vihar hadművelet (Oluja) miatt hagyományosan az éleződő feszültségek időszaka, ám ebben az évben ezek a performanszok arra is „alkalmasak” voltak, hogy elleplezzenek egy évfordulót.
Hallottak vajon arról a 75 éve történt eseményről, amikor Vajdaság lakossága úgy döntött, hogy a háborúban kivívott szabadságot a világégés utáni Szerbiához és Jugoszláviához kötik a tartomány területével együtt? Pontosabban fogalmazva – a vajdasági népi küldöttek képviselőháza 1945. július 31-én döntést hozott az Autonóm Vajdaság kikiáltásáról, s arról, hogy Vajdaság autonóm tartományként csatlakozzék a föderatív Szerbiához. A határozatot még ugyanabban az évben, az augusztus 10-i harmadik ülésén fogadta el az akkori Jugoszlávia legfelsőbb szerve: az AVNOJ [Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács]. Érdekes eseményről van tehát szó, amelynek a mai Vajdaság AT – sok egyéb mellett – a határait is köszönheti.
Attól fogva mostanáig a Vajdaság SZAT [SAP Vojvodina – Vajdaság Szocialista Autonóm Tartomány], majd a Vajdaság módszeres gazdasági kirabláson esett át, letagadták és elgáncsolták, a gyűlölet fölizzásához pedig a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (SFRJ) 1974-es alkotmánya szolgáltatta a parazsat. Az évekig halmozódó kétségbeesés és harag az 1988-as puccs, az ún. „joghurtforradalom” idején érte el a csúcspontját. Vajdaságra az utolsó, halálos csapást Slobodan Milošević mérte az 1990-es alkotmányváltoztatással, amikor Vajdaság AT formálisan végrehajtó, törvényhozó és bírói hatalom nélkül maradt.
Térjünk vissza 1918. november 25-re! Ez az a dátum, amelyen egy ad hoc képviselőház, jelesül az Újvidéki Nagy Nemzetgyűlés kikiáltotta a vajdasági területek Szerb Királysághoz való csatolását.
A századik évfordulót Vajdaság oly módon fogadta, hogy ünneppé avatta ezt a dátumot, pontosabban tartományi jelentőségű dátumnak jelölte meg. Laikusan szemlélve két hasonló jellegű döntésről van szó, de ezek közül csak az egyik érdemelte ki, hogy „tartományi jelentőségre” tegyen szert. A másik esemény, az 1945-ös, ezzel a logikával, „tartományi jelentéktelen” dátum.
Amennyiben 1918. november 25-e olyan jelentős Szerbia számára (a hatalmon lévő radikálisok és a light radikálisok számára, ezeknek a nyilvánvalóan szélsőjobboldaliaknak), a kérdés az, hogy akkor miért nem állami ünnep ez az egész ország számára.
Miért nem ünnepli Szerbia ezt a dátumot, amikor kiterjesztette a területét a Dunán túlra, és egységes államba foglalta a „folyó átelleni partján élőket” is? Nem arról van szó, hogy az autonóm Vajdaság valójában a célpont – hogy ne legyen zavaró se a helyzete, de még a neve sem? A tartomány szerbesítéséért erőltetjük ezt a dátumot? Nem ezt a gyanút erősítette meg önkéntelenül is Boris Bajić, Vajdaság Képviselőházának alelnöke?
Jelesül Bajić közvetlenül azután, hogy „a tartományi képviselőház meghozta döntését a tartományi jelentőségű dátumok meghatározásáról és ünnepélyes megtartásáról”, a Beta hírügynökségnek elmondta, hogy a meghozott döntés, amely révén Vajdaság napját november 25-én tartják meg, nem ismeri a „Vajdaság napja” kifejezést. Hogyan lehetséges ez? Az ünnep nem az államiság egyik vonása? Esetleg egyszerűen nem szabad kiejteni azt a szót, hogy Vajdaság? Vajon ezért nem létezik Vajdaság Autonóm Tartomány Kormánya, csak Tartományi Kormány? Vajdaság Képviselőházát is át fogják keresztelni tartományi képviselőházra? A Vojvodina labdarúgóklubot a médiában célszerűen „Voša”-ként emlegetik, míg Vajdaságra az időjárás-előrejelzésekben legtöbbször „Észak-Szerbiaként” hivatkoznak.
Összhangban van-e ezzel a mintával az az elfogadott határozat is, miszerint Szabadkán három emlékművet állítanak fel: egyet minden nemzeti közösségnek, amelyek az uralkodó többségnek tűnnek? Így megkapják a saját emlékművüket a szerbek, a magyarok és a bunyevácok is, de nem a szabadkaiak, még ha a tanácstagok a döntésüket a kölcsönös bizalom elmélyítéséről szóló mesével védik is. Amennyire meg tudom ítélni, a kölcsönös bizalmat inkább olyan személyek által lehetne elmélyíteni, akik nemzeti hovatartozásuk NÉLKÜL jelentősek Szabadka számára. Csak létezik olyan nagyság, aki minden helyi lakos számára jobb hellyé tette Szabadkát, s vele kapcsolatban nem merül fel fontos kritériumként a nemzeti hovatartozása. Vagy a „hozzákapcsolódók” ebben az esetben kicsit engednek a koalíciós társaiknak, hogy felkenhessék a sajátjaikat ahelyett, hogy közös nagyságot és dátumot kelljen kitalálni?
Műemlékről műemlékre, lépésről lépésre, városról városra Vajdaság identitása megszűnőben. Mindezek ellenére Vajdaság továbbra sem egynemzetiségű vagy egyfelekezetű, ahogyan sohasem volt az. Számos nemzet letelepedésének és egymás kölcsönös áthatásának több évszázados eredménye, amelyet a második világháború idején az összes nép antifasiszta harca védett meg. Bizonyos, hogy ezek az évszázadok sok jeles embert szültek, akivel a többség könnyen azonosulhatna, amennyiben a munkássága a mai hatalmon lévők számára fontosabb lenne, mint a pártkönyv és a vérsejt.
Mindenki, aki Vajdaságban él, a történelem különböző időközeiben hol a győztesek, hol pedig a vesztesek oldalán állt. Az antifasizmus ugyan nem az egyetlen, de mégiscsak az egyik olyan vívmány, amelynek a leggyengébb ellenérzéseket kellene kiváltania. A modern Európa, amelyre a jelenlegi revizionista tendenciák ellenére legalább deklaratív módon törekszünk, továbbra is az 1945-ös antifasiszta győzelem hozadékainak örököse.
Amennyiben lenne rá szándék, könnyű megtalálni azokat a személyeket, dátumokat és eseményeket, amelyek Vajdaság AT számára valódi jelentőséggel bírnak, és akiknek a megnevezése, illetve amely események kijelölése senkit sem veszélyeztetne vagy sértene. Nincsen szükség arra, hogy föltaláljuk a spanyolviaszt, pusztán arra kellene visszaemlékeznünk, miként éltünk egy évtizeddel ezelőtt, míg valakik el nem kezdték dicsőíteni a csetnikeket, mások a 64 vármegyét, valakik valami harmadikat, figyelmen kívül hagyva, hogy közben mindannyian vesztesekké válunk. Ha szégyenkezünk amiatt, amik vagyunk, azzá leszünk, amit elkerülnénk. A tükörbe nézni a legnehezebb, ám gyógyító is lehet.
Dalibor Stupar – az Autonomija.info oldal ás a Vajdasági Kutató-elemző Központ (VOICE) újságírója. Az Autonomiján karikatúrákat is közöl, amelyek kritikusan reflektálnak a társadalmi és politikai valóságra.
A karikatúra az autonomija.info honlapon jelent meg 2016-ban
