Kínában már javában tombolt a koronavírus-járvány, amikor Uroš Drapšinnak Sanghajban megszűnt a munkaviszonya. Ő már visszatért Szerbiába, amikor kiderült, hogy a barátnője Varsóban ragadt: akkor úgy döntött, nem hagyja egyedül, hanem együtt oldják meg a problémát. Ha tudták volna, hogy a helyzet ennyire komplikálttá válik, nem így döntöttek volna.

Uroš Drapšin tíz évig hivatásos röplabdázó volt, pályafutását tizenöt évesen kezdte, tagja volt a vajdasági korosztályos válogatottaknak, és sportolóként Jeruzsálemben is járt. Új szerződést kínáltak neki, de kevesebb pénzért, amire ő nemet mondott.

„Ezen a ponton úgy döntöttem, megpróbálom kívülről szemlélni az életemet, hogy átgondoljam, mi várna itt rám a továbbiakban, és rájöttem, hogy 35 éves leszek, befejezem a sportpályafutásomat, és az marad számomra, hogy kölyköket eddzek. Ez pedig nem vonzott” – magyarázza Uroš, és hozzáteszi: „Egy idő után az ember fizikailag elhasználódik. A sportban csak egy csavar vagy a gépezetben, amelyet könnyen le lehet cserélni. Ha csak a legcsekélyebb bajod van – neked annyi.”

Úgy döntött, hogy visszatér az egyetemre, és Újvidéken a Műszaki Tudományok Kara hallgatója lett, mérnöki menedzsment szakon végzett. Már 25 éves volt, amikor beiratkozott az egyetemre, és ez teljesen másmilyen tapasztalat volt a számára.

„Mert ahogy megérsz, másképp látod a dolgokat. Az ember az egyetemet is másképp éli meg, mint amikor közvetlenül a középiskola után kezdi. Nem állt érdekemben, hogy ne járjak be az előadásokra, az volt a célom, hogy valamit megtanuljak, észben tartsak. A filozófiám ez volt: Járj be, ha akár egyetlen mondatot is megjegyzel az előadásokon, a személyiségedet építed” – magyarázza Uroš.

 

Irány Kína!

Az utolsó szemeszter előtt lehetőséget kapott rá, hogy esettanulmány-elemzéses előadáson vegyen részt, amelyet kínai egyetemen oktató szerb professzorok vezettek. Kíváncsiságból utazott el, és egy kollégájával együtt megszerezték az első helyet. Ekkor felajánlották neki, hogy az utolsó szemesztert a sanghaji egyetemen hallgassa le.

Egy véletlen folytán, amikor egy kínai állásbörzére látogatott, állásajánlatot kapott egy légitársaságnál, és három rostát követően kiválasztották.

„Erre nem számítottam. Az első interjúra nem is készültem. Szituációs interjú volt, sokan voltunk jelen, mindenki megosztotta a többiekkel a témával kapcsolatos gondolatait. Itt jó visszajelzéseket kaptam, és a második interjúra már felkészültem” – mondja Uroš.

Értesítette szüleit, hogy Kínában kapott munkát, így ott marad. Ahogy az lenni szokott, amikor a gyerekek külföldre mennek, és ott váratlanul rátalálnak a számukra kijelölt útra, a szülők kissé megdöbbentek, Uroš pedig a következő három évben Kínában maradt.

„Mivel Kínában a szerződések egy évre szólnak, a felettesemhez fordultam azzal, hogy szeretnék magasabb pozícióba lépni és többet keresni. Azt mondta nekem: „Ide figyelj, nem vagy kínai, nem vagy a Kínai Kommunista Párt tagja, hogy most ne vonjak párhuzamot Szerbiával, de … és nem beszélsz folyékonyan kínaiul. Az üvegplafonig jutottál, oda, ahonnan felfelé látsz, de onnan feljebb nem mozdulhatsz, jól végzed a munkádat, de ne várd el, hogy előléptesselek” – folytatja.

Ezután elkezdett új állást keresni azzal, hogy a régi munkáltatóval megállapodott arról, hogy addig nála dolgozik, amíg nem talál másik munkahelyet. Egy hónap keresgélés után egy online robogókölcsönzéssel foglalkozó startup cégnél helyezkedett el.

Ami a munkavállalási engedélyt illeti, mindig a törvényes előírások szerint dolgozott. Meglehetősen egyszerű átmenni A cégből B cégbe, mert az alapvető papírokat csak átviszik az első munkahelyről. A munkavízum a munkáltatóhoz kötődik. Amikor a munkaviszony megszűnik, a munkáltató kijelenti a munkavállalót, a munkavízum pedig érvényét veszti, az új munkáltató pedig köteles új munkavízumot biztosítani. Ha egy külföldi állampolgár egy hónapon belül nem talál munkát, köteles elhagyni az országot. A okiratok közül szükség van erkölcsi bizonyítványra, amely igazolja, hogy az álláskereső nem volt elítélve, továbbá az oklevél hiteles kínai nyelvű fordítására és más okiratokra is.

„Amikor megkaptam az első állást, vissza kellett térnem Szerbiába, hogy elrendezzem a papírokat. A kínai nagykövetségtől ideiglenes vízumot kaptam, amellyel az ottani munkaközvetítő irodába mentem, hogy rendes tartózkodási vízumot kapjak” – magyarázza Uroš.

Évente egyszer jött haza, mintegy tíz napra. Elmondása szerint Kínában a munkavállalóknak öt nap évi szabadságra van joguk, a külföldiek valamivel többet kapnak. A kínai újév vagy az államiság napja idején mindenki kap egy hét szabadságot, és ezeket az ünnepnapokat összekötik az évi szabadsággal, hogy több idejük legyen elutazni valahova. Ez év elején, épp a kínai újév napjától, január 25-étől a kínaiak kivették az összes szabadságukat, és bejárták a világot.

„Mindig úgy nézem, hogy pár nappal az előtt térjek vissza, hogy az ő szabadságuk lejár, mert olyankor mindig összeomlik az infrastruktúra. Olyankor tele vannak a repülők, a járatok ára túl drága meg ilyesmi. És akkor jött ez a korona…” – emlékezik vissza.

Cenzúra és korona

A vírusról Kínában már novemberben-decemberben kezdtek beszélni, de mindezt álhírként kezelték, miszerint egy orvos közzétett néhány információt, és a hatóságok börtönbe zárták.

„Később meg is halt a vírus miatt” – mondja Uroš. Elmagyarázza, hogy Kínában valójában milyen erős a cenzúra, és milyen kevés információt enged át, mindent a „kínai nagy testvér” figyel árgus szemmel. Kínában nincs Google, nincs Facebook, Instagram, Viber, Whatsapp, YouTube. Ezeknek a közösségi hálóknak és alkalmazásoknak léteznek viszont kínai verziói. Sok embernek nehéz alkalmazkodnia egy ilyen környezethez, de feltalálják magukat. Gyakran alkalmazzák a VPN-technológiát (virtuális magánhálózat) a felhasználó IP-címének megváltoztatására, és ezzel azt a látszatot keltik, hogy az Kínán kívül van egy másik országban, ami lehetővé teszi a cenzúrázott alkalmazások és webhelyek használatát. De mindez még így is nagyon korlátozottan működik, és megnehezíti az információáramlást.

„Ez egyrészt rossz, de másrészt én teljesen elvesztettem a kapcsolatot Szerbiával, és fogalmam sem volt arról, hogy itt mi történik, és ez nagyon jólesett” – vallja be Uroš, és hozzáteszi, hogy nem volt kitéve a szerb média propagandájának, azt pedig, ami kínai nyelven volt, se nem értette, se nem érdekelte.

„Itt a televízióban rengeteget bombáznak azzal, ami történik, és ez engem nagyon fáraszt” – mondja.

Januárban Sanghajban teljesen megállt az élet, a városi tömegközlekedés megszűnt, mindenki otthon maradt vagy otthonról dolgozott, az üzletek és éttermek bezártak. Sanghajban a bérházakat elkerített tömbökre osztják. Minden blokknak, tömbnek megvan a saját portása, aki a tömb bejáratánál és kijáratánál minden alkalommal megméri a lakók testhőmérsékletét. Ha valakinek kisebb hőemelkedése van, könnyen nyomon lehet követni a WeChat (a WhatsApp kínai verziója) applikáció segítségével, ahogy mindenkit, aki kapcsolatban állt vele, mert mindenki ezt az alkalmazást használja. Ily módon ellenőrzik azokat, akik „gyanúsak”, és minden pillanatban tudni, merre mozognak. Lehet, hogy számunkra érthetetlen, hogy egy egész nemzet ugyanazt az alkalmazást használja, de a WeChat nemcsak kommunikációs eszközként működik, hanem a vonat- és repülőjegyek fizetésére stb. is alkalmas. Például valaki repülőjegyet vásárol egy járatra, amelyen még további 200 ember utazik. Ha egy emberről kiderül, hogy fertőzött, a járat minden utasa könnyen azonosítható, és le lehet tesztelni vagy karanténba helyezni.

A koronavírus okozta válság kezdetén a munkaviszonya megszűnt, és kénytelen volt visszatérni Szerbiába, közvetlenül a rendkívüli állapot kihirdetése előtt.

Európán át az utolsó pillanatban

Hazafelé Oroszországon át utazott. A moszkvai repülőtéren, mielőtt kiszálltak a gépből, mindenkinek megmérték a testhőmérsékletét. A belgrádi repülőtéren ez nem történt meg, de írásbeli értesítést kaptak az óvintézkedésekről, és egy listát a kórházakról, amelyekben jelentkezhetnek, ha magukon bármilyen tünetet tapasztalnak.

„Március 9-e volt, amikor visszatértem. A barátnőmnek március 10-én kellett volna érkeznie látogatóba Genfből. És éppen akkor jelent meg a hír, hogy egy Svájcból visszatérő hazánkbeli nőről derült ki a niši repülőtéren, hogy megfertőződött, emiatt a svájciaknak tilos volt Szerbiába belépniük” – folytatja történetét.

A barátnőjének azt mondták, hogy van egy másik járat a Genf–Lengyelország–Belgrád útvonalon, amely még közlekedik. Amikor Lengyelországba érkezett, értesítették, hogy nem mehet tovább Szerbiába. Kényszerből a következő öt napot Lengyelországban kellett töltenie. Ekkor Uroš úgy döntött, hogy nem hagyja cserben a lányt, Varsóba repült, és ott találkoztak. Három együtt eltöltött nap után Lengyelország leállította a légi forgalmat, így tornyosultak előttük a gondok. És most mi legyen? Elkezdték keresni a lehetőséget, kapcsolatokat a nagykövetségekkel. A svájci nagykövetségen egy Lengyelországból Berlinbe tartó buszra irányították őket, Berlinből pedig még indultak járatok Svájcba. A szerb nagykövetségtől kapott információ szerint Berlinből még el lehetett jutni Belgrádba repülővel, ezért azt javasolták, szálljanak buszra vagy vonatra, hogy a lehető leghamarabb odaérjenek, mert már másnap hajnali háromkor van járat. Időközben a buszjáratokat is fokozatosan megszüntették, de valahogy sikerült elcsípniük egyet. Tizenkét óra utazás után megérkeztek Berlinbe, és azonnal a repülőtérre siettek. A repülőtéren minden zárva volt, és megtudták, hogy az összes járatot törölték. Szállást foglaltak éjszakára, és elkezdődik az újabb harc. Uroš felhívta a szerbiai légitársaságot, hogy megérdeklődje, mikor indul a következő járat. Azt mondták, szerdán, így jegyet váltott arra a napra. Ezt a járatot törölték, így új jegyet váltott péntekre. Azt is törölték. A barátnőjének sikerült csütörtökön visszatérnie Svájcba.

„Miután kikísértem őt, a repülőtéren maradtam. Valamilyen lázadásból az ellen, hogy hazánk ilyen hihetetlen döntést hoz, hogy bezárja a reptereket, és törli az összes járatot minden előzetes bejelentés nélkül, hogy az embereknek lenne idejük hazatérni, írtam egy bejegyzést a Facebookra. A véletlen folytán, mivel sportoló voltam, ismernek a sportújságírók, a közvetítésükkel megjelent egy cikk a Nova.rs portálon” – magyarázza Uroš, aki hozzáteszi, ezután jött egykori edzőinek a közbenjárása, végül pedig a külügyminisztérium telefonhívása, amelyben ígértek neki egy helyet egy járaton, amint megszületik a konkrét evakuációs terv. Mindez mégis csaknem egy teljes hétbe telt, és az evakuáció időpontjáig Uroš először szállóban aludt, amit a járványhelyzet miatt el kellett hagynia, majd néhány szerb munkás kanapéján, akik Németországban egy építkezésen dolgoztak.

Huszonnyolc nap házi karanténban

A Nikola Tesla Repülőtéren törletet vettek tőlük, és a Katonai Gimnáziumba szállították őket, ahol vártak a teszteredményekre.

„További öt napot töltöttünk ott, egy szobában, három srác és én. Vártunk, és vártunk, és vártunk.  A katonák hozták nekünk az ételt, kip-kop, nyílik az ajtó, elvesszük az ételt, az ajtó bezárul, mint a börtönben, leülsz, eszel, majd lefekszel, nincs se internet, se bármi más, és vársz” – idézi fel Uroš.

Mindannyiuk teszteredménye negatív volt, és hazaengedték őket, de 28 napig karanténban kellett maradniuk, a rendőrség naponta felhívta őket, hogy ellenőrizze, otthon vannak-e.

„Az odüsszeiám, amelynek három napig kellett volna tartania, negyvennapos lett” – teszi hozzá nevetve.

Uroš a karanténban töltött időt továbbképzésre használta, online tanfolyamokon vett részt.

”Maholnap, ha jelentkezem egy állásra, hadd lássa a HR-es, hogy nem ültem tétlenül, hanem képeztem magam” – hangsúlyozza.

Ha majd a helyzet megnyugszik, szeretne visszatérni Kínába vagy valahová Délkelet-Ázsiába. Nem érzi úgy, hogy Szerbia olyan ország, ahol maradni tudna. A számítása a következő:

„Itthon 500 eurót keresel, 400-at elköltesz, 100-at megtakarítasz. Ott 3000 eurót keresel meg, ha 2000-et el is költesz, akkor is 1000 megmarad… Itt fél évig kell félretennem egy repülőjegyre, ott pedig csak egy hónapig” – mondja Uroš.

Mina DELIĆ

Az írás a Családi Kör hetilap 2020. október 15-ei számában jelent meg.

Uroš Drapšin: Teljesen elvesztettem a kapcsolatot Szerbiával, és fogalmam sem volt arról, hogy itt mi történik

A projektum megvalósulását támogatta: