A jelenleg regnáló zentai VMSZ–SNS-koalíció Juhász Attilát, a régi/új hatalmi felállás egyik megbízható káderét nevezte ki művelődési és oktatási tanácsossá, aki hosszú, ám némiképp hullámzó politikai karrierje mellett azért néhány évet tanárként is dolgozott, mondhatni, van némi szakmai tapasztalata a tanügyi dolgozók mindennapi problémáiról.

Azon tanügyi dolgozókéiról, akik nem átallották néhány hónapja szakszervezeti vezetőjük révén felhívni a városvezetés figyelmét arra a tényre, hogy a törvény által számukra szavatolt utazási költségtérítést (közismertebb nevén a „biciklipénzt”) elfelejtik évek óta fizetni.

Az egyeztető tárgyalások megtörténtek, a jövő évtől az intézmények beépítik a költségvetésükbe ezt a kiadást is, nyilvánvalóan nem véletlenül – muszájból, hiszen ha már valaki volt olyan szemfüles, hogy a tanügyben dolgozók kollektív szerződéséből kimazsolázta a 6/26-os pont alatti kötelezettséget, a törvénnyel még ők sem mehetnek szembe.

Eddig minden rendben is lenne, a zűr akkor kezdődött, amikor a tanügyben foglalkoztatottak – a későbbi események tükrében nyugodtan mondhatjuk – bátrabb része túllépett a pártfegyelmi, három bölcs majmot (nem hall, nem lát, nem beszél) követő magatartáson, és jogi keresetben kérték, hogy a nekik járó, eddig köddé vált biciklipénzt visszamenőleg is térítse meg a fenntartó.

Az oktatási biztos ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy önnön funkciójából hátszelet merítve keménykedve fellépjen, és online levélben minden renitensnek kiossza a lapokat a megfelelő viselkedésről.

Leveléből kitűnik, hogy tanári pályáján betöltött szerepe sem múlt el nyomtalanul, a motivációhoz itt van minden kellék: kis dicséret („hagyományosan megbecsült pedagógus társadalom Zentán”, Zenta Község Önkormányzata mindig kiállt az oktatásban dolgozók mellett”, „messze földön híres zentai oktatás”); érzelmi ráhatás („most mégis megdöbbenéssel hallom”, „a körülöttünk tomboló járvány hatása”); az információ birtoklásával való, de hallomáson alapuló tudásfitogtatás („Az is a tudtunkra jutott…”) …

És a burkolt vagy kevésbé burkolt fenyegetés: „Tisztában kell lenni azzal a ténnyel, hogy az önkormányzat és a munkaadó iskolák egy ilyen tömeges pereskedésbe nem roppannak bele, de ez jelentősen kihat a pénzügyi helyzetére, a további fejlesztések megvalósítására.”, „önkormányzatunk védeni fogja a saját érdekeit és álláspontját.”

A fáma szerint a háttérben a levél mellé felsorakoztak egyes iskolák igazgatói is szintén önnön funkciójuk hatalmában bízva (és azzal visszaélve), finoman vagy vérmérséklettől, pozícióféltéstől, bizonyításkényszertől függően kérve, dorgálva, fenyegetve próbálták rábeszélni a dolgozóikat az aláírásuk visszavonására (mellesleg egy kereset visszavonása 5000 dinár/fő – ki fogja ezt fizetni?).

Ne felejtsük el azt sem, hogy a pedagógus társadalom nagy része azáltal, hogy állami foglalkoztatott, nyilvánvalóan úgy érzi, függőségi viszonyban él és dolgozik az aktuális hatalmi pártokkal.

Nem kell ma már senkinek nagyon magyarázni, hogyan is lehet munkát kapni ebben a szektorban, prioritás-e a párttagság, a rokoni szálak, hogyan választanak igazgatót – illetve, adott esetben hogyan kell mindezt meghálálni.

De mégis, mi vehető még el a pedagógusoktól? A fizetés annyi, amennyi, de mégis garantált, nem a közvetlen főnök dönt róla, a munkaeszközök nagy részét a szülők garantálják a (törvénytelen) szülői hozzájárulás útján, az iskolákat nagyrészt pályázatokból újítják fel (vagy a szülők festenek, varrnak függönyöket), és tegyük hozzá, egyáltalán nem olyan könnyű ma „csak úgy” kirúgni valakit egy tanári állásból, hiszen lassan mindenki valakinek a valakije, és még a törvény is védi a meghatározatlan idejű foglalkoztatottakat.

Jár-e a tanügyi dolgozóknak az utazási költségtérítés? Persze, hisz ezt nemcsak a törvény szavatolja, de az önkormányzat is elismeri azzal, hogy belevetette a 2020/2021-es tanév költségvetésébe.

Ha már jár, akkor visszamenőleg nem kérhető? Dehogynem. Ezt is szavatolja a törvény. Ha már „nem roppannak bele” sem az önkormányzat, sem az oktatási intézmények, ha már annyira megbecsülik Zentán a pedagógus társadalmat, akkor mire ez a szívet és lelkiismeretet döngető, ám komoly válaszlépéseket is kilátásba helyező levél?

A tanácsos részéről ez a „párbeszéd” egy igencsak kifogásolható, és legalább annyira méltatlan megnyilvánulás – tegyük hozzá, a nem is oly régi, és feltehetően egyszer még leendő kollégái felé.

És a lényegi kérdést még fel sem tették a „messze földön híres” zentai pedagógus társadalom tagjai: Eddig miért nem fizették?

Úgy tűnik, minden hatalmi erőfeszítés ellenére akad néhány olyan pedagógus, aki nem vonja vissza a keresetét, és ügyvéd segítségével a bíróságon próbálja meg kiharcolni, hogy három évre visszamenőleg is fizessék ki nekik a biciklipénzt. Ha hetven dinárral számolunk egy irányba, az fejenként mintegy százezer dinárt jelentene nekik, s ha nyernek, akkor az önkormányzatnak a perköltségeket is meg kell térítenie.

(név és cím a szerkesztőségben)