A hatalommal való visszaélés intézményesített gátjának számít a hatalmi ágak Montesquieu francia filozófushoz és jogtudóshoz kötött megosztása. Amolyan szentháromságnak számít a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás szigorú különválasztása, hiszen az állam különböző funkciói így működhetnek a leghatékonyabban és legdemokratikusabban. Előfordul, persze, hogy nem mindenhol tartják magukat a hatalom gyakorlói ehhez a felosztáshoz, és ilyenkor zavar keletkezhet az állam működésében. Mi több, diktatúrába torkollhat a hatalom ilyen, gátak, azaz fékek és ellensúlyok nélküli gyakorlása.
A parlament szerepe
Van egy régi, legalább másfél százados anekdota arról, hogy a magyar Országházban egyszer a haza bölcsének nevezett Deák Ferencnek is elfogyott a türelme, és a vita hevében odavágta a Tisztelt Házban ülő ellenzékieknek: „A képviselők fele hülye!” Akadtak, persze, akik magukra vették az indulatos megjegyzést, kikérték azt maguknak, mire Deák szót kért. A viszonválasz rövid és frappáns volt: „A képviselők másik fele nem hülye!”
Nem volt helyénvaló az amúgy bölcs és sikeres politikus beszólása, illetve durva megjegyzése, de manapság már inkább elfogadnánk az ilyen felszólalásokat, mint a napi gyakorlatban hallottakat. Nem akarunk a más háza előtt söprögetni, így a Szerb Népképviselőház, azaz a Népi Skupština ülésezésén történtekhez szólunk hozzá, mivel ami újabban ott történik, az már alighanem minden kritikán aluli.
A jobb helyeken Tisztelt Háznak nevezett parlament tehát törvényeket hoz, illetve módosít, becikkelyezi a nemzetközi egyezményeket, állást foglal nemzeti sorskérdésekben. Ez a feladata, hiszen az országos választásokon a képviselőjelölteket ezzel bízzák meg a szavazásra jogosult polgárok. A világjárvány idején, június 21-én tartott szerbiai választásokon aztán sikerült visszajutni az egypártrendszerbe. Hat kisebbségi (három albán és három bosnyák nemzetiségű) képviselőn kívül a 244 honanya és honatya mind a hatalmi koalíció tagja vagy partnere, azaz támogatója. Gyakorlatilag tehát nincs ellenzéke a regnáló hatalomnak. Következésképpen aztán olyan felszólalások is elhangozhatnak, amelyektől még a parlamenti üléseket önkínzó módon figyelemmel kísérő krónikásnak is felfordul a gyomra.
Történt például, hogy az értékpapírokkal való kereskedés szabályait megfogalmazó törvénytervezet vitája során a hatalmi koalíció egyik képviselője az egyik ismert és közkedvelt színésznőt hazafiatlansággal, a hazafias érzések hiányával vádolta meg. Hogy mi köze volt a beszólásnak a napirendhez? Az égvilágon semmi. Sikerült azonban a honatyának – aki amúgy egyetemi tanár – a tárgytól ilyen mértékben eltérni, miközben a házelnök, illetve az ülést vezető alelnök meg sem intette.
Bűn a gondolkodás?
Aztán az államelnök sokadik szózatában – ezúttal nem a rózsaszín tévében, hanem az állami adón – védelmébe vette saját képviselőjét, miközben elmarasztalta az egyik (még) független hetilapnak nyilatkozó színésznőt. „Az interjú politikai megnyilatkozás volt” – fogalmazott az államfő, és senki sem kérdezett vissza, hogy vajon a színészeknek joguk van-e politikai megnyilatkozásra? Bűn-e az, ha egy közszereplő, közismert és amúgy népszerű ember véleményt mond az ország vagy a világ dolgairól? Ha netán politikai álláspontját hangoztatva kimondja, hogy nem ért egyet a regnáló hatalommal? Ezért kell hazafiatlansággal vádolni a parlamentben, ahol válaszolni sem tud a vádakra? Vagy a másik eset, amikor a hatalmi koalíció vezető pártjának egyik ifjú képviselője (amúgy hölgy az illető) egyszerűen elküldte az országból az ugyancsak népszerű színművészt, mivel a védelmébe vette megtámadott kolléganőjét. A felszólaló gyalázkodókat mindeközben egyáltalán nem zavarja a tény, hogy a legújabb kormányban immár párbeszéd-, azaz dialógusügyi tárcát is létrehoztak, amelynek élére az előző hatalmi koalíció egyik üdvöskéjét, a mostaniakat tegnapig még elmarasztaló újvidéki hölgyet állították. A törvényhozásban tapasztalt ilyen előzmények után vajon a végrehajtó hatalom miként tud hatékony párbeszédbe fogni a mindenkori ellenzékkel?
A demokrácia látszata az, ami jelenleg az országban történik. A sajtó bulvárrésze amolyan csahos ebként támadja a hatalom által megjelölt célszemélyeket és intézményeket. Nincs kegyelem, nem válogatnak a jelzőkben, elég csak ránézni ezeknek az újságoknak a címoldalaira. Aki nem úgy gondolkodik és nyilatkozik, ahogy azt illendőnek és elfogadhatónak tartják „azokon a bizonyos helyeken”, az megnézheti magát.
Jönnek a termelési riportok
Az állami frekvenciákkal rendelkező, hazai vagy külföldi állami támogatásból működő sajtóorgánumokban egyre több az egykori termelési riportokra hajazó beszámoló, illetve jelentés. A sikerpropaganda ismét fénykorát éli, mint a múlt századi egypárti vezetésű államokban. A hírműsorok szerkesztőinek könnyű a dolguk, hiszen a világjárvánnyal kapcsolatos információk után azonnal jöhet a hír, hogy melyik állami vezető hol és mit nyilatkozott, milyen alapkövet helyezett el, milyen új gyárat vagy utat adott át. Nem maradnak el az ünnepi szónoklatokat megelőző szavalatok és táncok sem. Mintha a múlt század második fele propagandájának korszerűbb változatát látnánk és hallanánk. Az újságírók immár csak mikrofonállványnak kellenek, illetve hang- és képrögzítőnek.
A mai politikusokat mindez nem zavarja. Észre sem veszik, hogy az egyre gyakoribb megszólalásaikra egyre kevesebben kíváncsiak, hogy az emberek többsége csak legyint: már megint nyilatkozott? Na és, mondott-e valami újat? Nem! Hát akkor minek járatta a száját?
Mindez mellett van képük ezeket az éveket aranykornak nevezni. Ami – ahogy egyik rendszeres olvasóm felhívta rá a figyelmem – lehet is, hogy számukra meg szavazóik, támogatóik egy része számára tényleg aranykor. A többiek pedig vessenek magukra, vagy várják a szebb jövőt.
Hat kisebbségi (három albán és három bosnyák nemzetiségű) képviselőn kívül a 244 honanya és honatya mind a hatalmi koalíció tagja vagy partnere, azaz támogatója (Fotó: N1)
