Minden év vége felé szinte késhegyre menő harc folyik a munkaadók és a munkavállalók érdekeit képviselő szakszervezetek, valamint a kormány között, amikor a következő esztendőben érvényesítendő minimális munkabér összegét kell megállapítani.

Mindkét fél igyekezik a saját érdekeit érvényre juttatni, az illetékes miniszterek pedig megpróbálnak egyensúlyt keresni a két „civakodó” követeléseit illetően. Ezeknek az olykor igen hosszan elnyúló egyeztetéseknek meglehetősen nagy a tétjük, hiszen a „gazdák” kötelesek tizenkét hónapig maradéktalanul(?) kifizetni a kialkudott összeget, míg az érintett dolgozók azt tervezgetik, hogyan is tudnák abból a pénzből kihúzni elsejétől elsejéig. Ugyanis a statisztikai hivatal által kiszámított, úgynevezett legkisebb fogyasztói kosár értéke mindeddig alaposan túlnőtte a legalacsonyabb bér összegét.

A hivatalos kimutatások szerint jelenleg 350 000 ember kénytelen megelégedni a havi nagyjából 30 000 dináros fizetéssel, de a szakszervezetek szerint akár félmillióra is tehető az érintettek száma. Sok intézmény ugyanis a legegyszerűbb munkák végzésére (takarítás stb.) egyáltalán nem alkalmaz embereket, hanem „kiszervezi” a feladatokat, hiszen léteznek magáncégek, amelyek ilyesmire szakosodtak, s szívesen felvállalják a higiéniai munkákat. Ebből az következik, hogy a megbízó cég ugyan átutalja nekik a nettó fejenkénti harmincezer dinárt, de ők ebből leveszik a saját hasznukat, ami rendszerint 10 százalékot jelent, s így a „közvetlen termelő” csupán 27 000 dinárt kap kézhez. A másik változat szerint hivatalosan ugyan a legalacsonyabb munkabérre jelentik be az embereket, de a munkaadó és a munkavállaló közötti (tanú nélküli!) szóbeli megegyezés értelmében a munkások kötelesek fizetésosztás után –készpénzben – visszaadni egy bizonyos összeget.

Egyébként a munkaügyi törvény szerint csak akkor lehetséges alkalmazni a minimálbért, ha a cég súlyos gazdasági-pénzügyi helyzetben van, és nem képes többet fizetni. Ez a törvény azonban az égvilágon semmit sem jelent, hiszen a tapasztalatok szerint olyan vállalatok és vállalkozások is élnek ezzel a lehetőséggel, amelyek tulajdonosainál „szalad a szekér”. Az így megspórolt pénzből pedig méregdrága kocsit vásárolnak, és más téren is luxuséletvitelt folytatnak. Vagyis volna miből magasabb bért fizetniük, de ez eszük ágában sincsen.

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy ők legszívesebben ingyen dolgoztatnák az embereket, ami alig egy lépésre van a rabszolgaságtól, amelyet Amerikában Abraham Lincoln 158 évvel ezelőtt Az Előzetes Emancipációs Kiáltványával megszüntetett.

A kevésbé tájékozottak azt hihetik, hogy az állami szektorban dolgozók még hírből sem ismerik ezt a – valljuk be – megalázó kereseti formát, pedig hivatalosan a közületekben csaknem harmincezren dolgoznak a minimálbérért. Ha a 30 367 dinárt elosztjuk százhetvenhattal, vagyis a havi kötelező munkaórák számával, kiderül, hogy a Szerbiában foglalkoztatottak 15 százaléka 172,5 dináros órabérért dolgozik, ami a túléléshez kevés, az éhenhaláshoz pedig sok.

Annak ellenére, hogy a kormány kezében van a megoldás kulcsa, vagyis rendelettel vagy törvénnyel szabályozhatna egy magasabb ilyen jellegű keresetet, nem teszi. A kérdésre, hogy miért, eddig senki sem adott választ. Pedig az államkincstár is jobban járna, ha megemelné a legalacsonyabb kereset összegét, mert az azt terhelő adók és járulékok formájában több pénzhez jutna a költségvetés. Egyébként nem kis pénzről van szó, hiszen a jelenlegi helyzetben csak ettől a 350 000 embertől havonta 6 milliárd dinárt inkasszál. Vagyis a magasabb bér több jövedelmet biztosítana az államnak.

Elvileg ez – talán – lehetséges volna, de félő, hogy ebben az esetben a munkaadók tömegesen válnának meg a dolgozóktól, ami nagyon rossz fényt vetne az államvezetésre, pontosabban az uralkodó párt hatalmon való maradási lehetőségére. Nos, valószínűleg ez az oka annak, hogy a kormány nem hajlandó egyfajta kényszerintézkedéssel a vállalkozókra erőltetni a munkások számára kedvező helyzetet.

Az is tény, hogy az utóbbi hónapokban drasztikusan megnőtt a legalacsonyabb bérért dolgozók száma. Ez jórészt abból ered, hogy a munkaadók a világjárvány negatív gazdasági következményeire hivatkozva csökkentik a dolgozók fizetését. Akad azonban számos példa arra is, hogy a két fél összejátszik, és a törvény kereteit átlépő módon jár el. A munkás ugyanis átutalással megkapja a hivatalos összeget, a bér további, kialkudott részéhez pedig a „zsebből zsebbe” módszerrel jut. A különbözeti összeg után pedig nem fizet sem adót, sem járulékot. Az így megspórolt pénzt pedig a gazda és munkása egyszerűen elosztja. Mindketten jól(?) járnak, csak rövid távon az állam veszít. Ugyanakkor a nyugdíjba vonulás alkalmával kiderül, hogy a járandóság összegét éppen ez az ügyeskedés alaposan megtépázza.

A munkások számára létezik egy, a helyzetet jogilag rendező megoldás, de a felmérések szerint csak nagyon ritkán történik meg, hogy a munkás feljelenti a munkaadóját, hiszen ez szinte automatikusan maga után vonja az elbocsátást.

A szóban forgó helyzetnek egyéb, meglehetősen súlyos következménye is van; akik ugyanis tudnak és akarnak dolgozni, tehát elégedetlenek az alig-bérrel, egyszerűen fogják a sátorfájukat, és külföldre távoznak. Lehet, hogy ott sem részesülnek emberileg nagyobb megbecsülésben, de legalább tisztességesen megfizetik őket. Akik pedig a szülőföldhöz ragadtan itthon maradnak, tovább güriznek és tűrnek.

Both Mihály

A cikk nyomtatott változata a Családi Kör hetilapban jelent meg.

Tény, hogy az utóbbi hónapokban drasztikusan megnőtt a legalacsonyabb bérért dolgozók száma (Fotó: Nova S)