Szeptember elején indított egy petíciót Rácz Szabó László, a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) nevű mikropárt elnöke a Peticiok.com honlapon. A felhívás szövegében a szerb–magyar határ „felnyitását” követelte. Távol álljon tőlünk, hogy az MPSZ efféle működését dicsérjük, hisz az önmagában gyakorlatilag súlytalan – ugyanakkor volt egy különösen megérintő hozadéka az akciónak…

A szignók egy hónapon keresztül gyűltek, végül 1375-en írták alá a kezdeményezést. Ami a hozzászólásokat illeti, kezdjük talán a lényeggel… Döbbenetesen sokan jelezték, hogy a családjukat szeretnék látni. Ez talán nem tűnik meglepőnek, de ahogyan az ember egymás után „hajtogatja“ az aláírási íveket, valahogyan egész szívszorító hatás vesz erőt rajta. „Látni szeretném a családomat/szüleimet/barátaimat”  – hangzik el messze a legtöbbször. Persze utóbb kiderült a határok átjárhatóságánál mást jelent a papír, s mást a gyakorlat. Viszont annak ellenére, hogy a vajdasági elvándolrók egy része azóta talán hazalátogatott, jó részük továbbra is kivár, sokan egészen év eleje óta, ki tudja, még meddig…

Nehéz megemészetni ezt a dolgot, különösen amikor a pártkommunikáció szintjén sosem látott sikerekről beszél az elitünk – miközben pedig nap mint nap azzal szembesülünk, hogy ismét egy jó barát vagy rokon szedte a sátorfáját… Persze, ahogy máskor, úgy most is érdemes kihangsúlyozni: ez messzemenően nem magyar probléma – ezt bizonyára Rácz Szabó László is érzékelte, hiszen nemes gesztussal szerbül is feltüntette a petíció szövegét… Feleségem egyik utolsó szabadkai ügyintézésénél két szerb adminisztrátor is megkérdezte egymástól függetlenül: „És hogyan érzik ott magukat?”  Nem, nem pusztán arról volt szó, hogy megpróbálták elütni az időt, amíg a program megpróbált valamit megtalálni valamelyik adatbázis mélyén. Ténylegesen érdekelte őket, némi melankóliával a hangjukban. A légkör, a metakommunikációs jelek tudatában akár úgy is kérdezhették volna: „Ugye jobb ott maguknak?”  Hát így állunk.

Annak ellenére, hogy ezek a gesztusok nem meglepőek, attól még nem lesznek könnyen emészthetőek. Részint azért, mert sok esetben a helyben maradó sem jobb elfoglaltság híján kérdez ilyesmit, míg az elköltözött sem feltétlenül ilyesmiről akarna beszélni. Azonban Szerbiában – ahogy az Európai Unió keleti és délkeleti perifériáján, tagállamokon belül s azokon túl – az az implicit feltételezés, hogy az „ott”  az valahol ugyanazt jelenti, mint a „jobb”, már bemászott az emberek bőre alá, része a mindennapi gondolkodásnak. Legtöbben már évtizedek óta „ízlelgetik” ezt az érzést, s különösen tragikus, amikor az „ott”  külső kényszerként áll szemben a „itthez” húzó belső meggyőződéssel.

Nincs ez így jól – sehogysem. Különösen akkor, amikor együtt vonatozunk, buszozunk, autózunk más vajdaságiakkal északi irányba tartva, s megtapasztaljuk, hogy mennyi értékes ember van köztük. Különös súllyal esnek latba a fiatal egyetemisták vagy vállalkozók, akiknek világos, progresszív elképzelései vannak a világról, de csak lemondóan csóválják a fejüket, amikor arra terelődik a szó, hogy ezt otthon kéne megpróbálni.

A petíció tehát döbbenetes körképet ad arról, ahogy a vajdasági emberek szétszóródtak Magyarországon, Ausztriában vagy itt-ott más, nyugatabbi országokban. Több tucatszor azt olvasni, hogy „látni szeretném a családomat” – nem más, mint egy térség tragédiája. A hazavágyó személyek önmagukban azt mutatják, hogy az emigránsok körében nem szűnt meg az elkeseredett kapaszkodás a vajdasági szülőföldbe, de ugyanakkor világos az is, hogy ez „csak” kapaszkodás, s a legtöbb esetben aligha valósulhat meg a visszatérés. Az okok számosak. Csak egy példa: nem kevés olyan szakma van ugyanis, ahol a 30-40-50 ezer dináros fizetésnél az állampolgár azt kényszerül érezni: kész, vége, elértem a plafont… Miközben mindenki jól tudja, hogy ekkora összegekből csak a túlélés stabilizálására futja, de az egzisztencia normális (nem hivalkodó!) működtetésére már nem igazán. Aztán nemritkán lehet találkozni a „vezák” jelentette mocsárral is: ha nem vagy valakinek a valakije, ha nincs megfelelő tagságod a megfelelő helyen, akkor sok szerencsét a még nehezebb túléléshez…

Visszatérve még a petícióhoz… A megjegyzések között jócskán olvashatók egyenesen vírusszkeptikus gondolatok vagy csak a kór súlyát csökkentő megjegyzések. Ez is hozzátartozik a teljes képhez, noha szinte mindig elkülönülnek a „családos” megjegyzésektől. Mindenesetre szépen jelzik a koronavírussal szembeni populáris kételyek elterjedtségét, amelyek nem vetnek számot az egészségügy döbbenetesen korlátozott kapacitásaival vagy éppen a szolidaritáshiánnyal. Miért fontos ezt kiemelni? Mert itt az általános adottságokról, struktúrákról, szisztematikus korlátokról van szó – amelyek meglátásához kell némi képzelőerő és tájékozódás. Nincs ez másként az elvándorlás esetében sem, amelyet társadalmi és gazdasági erők vastörvényei mozgatnak, s nem a mindennapok embere vagy az öltönyös akárkik. Van-e, lesz-e kiút mindebből?

Az írás nyomtatott változata a Családi Kör hetilap 2020. november 19-ei számában jelent meg.

Illusztráció (Fotó: Archív)