Többségünknek lehetnek személyes emlékei Đorđe Balaševićről. Néhányunknak azért, mert volt olyan szerencséje, hogy ismerhette őt személyesen, néhányunknak azért, mert ott volt valamelyik koncertjén, másoknak talán „csak” azért, mert ismerték, hallgatták a dalait. Mindannyiunk emléke egyformán fontos és felértékelődik Balašević halálával.
Ahogyan az én emlékeim is felértékelődnek most. Vagy talán csak jólesik visszagondolni rájuk, s úgy érezni, valami közünk lehetett nekünk is hozzá, aki annyi örömet, vidámságot hozott a mindennapjainkba. Vagy akinek a dalain jól kisírhattuk magunkat, ha épp nem úgy alakultak a dolgaink, ahogy elképzeltük. Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik Đole dalain nőtt fel.
Ott voltak a kazettái velünk a „százegyesben”, a Trabantban, a Dyane-ban, aminek levehető volt a teteje, és amivel olyan sokat mentünk a rancsra, a hétvégi kisházba, ahol szintén Balašević dalait hallgattuk. Őt hallgathatták a szüleink is, akik hajnalig beszélgettek a társasággal, bor mellett. Lehet, hogy nem így volt, de minden bizonnyal ilyen is lehetett.
Balašević dalai aztán elkísértek minket az utunkon. Néha-néha nem volt rá szükségünk, vagy legalábbis azt hittük, hogy nincs. Tévedtünk. Tévedtem.
Đorđe Balašević dalaira mindig, minden körülmények között szükség lesz. Hogy meg tudjuk emészteni a múltat, hogy feltaláljuk magunkat a mában. Hogy mulassunk a vajdasági a lakodalmakban a Devojka sa čardaš nogama című dalára. És majd a jövőben is „kellenek” a dalai, olyan helyzetekben, amelyekre még nem vagyunk felkészülve.
Ahogyan a halálára sem voltunk. Az az ember volt, akinek a halálával nem számol az ember. Mert halhatatlannak hittük sokan. Halhatatlannak, akinek még a koncertjeire vágytunk. A kiváló humorára és emberi megjelenésére. Mert egy volt közülünk.
Közben halhatatlanná vált, de a dalain keresztül, amit most minden bizonnyal sírva hallgatunk otthon, a négy fal között, nagyon sokan. Őrizzük tovább az akácost,
Isten Önnel!
Đorđe Balašević 67 évesen hunyt el (Fotó: Dragan Kadić)
