Egy-egy helytörténet mindig izgalmas olvasmány, akkor pedig különösen, amikor a történelmi tényadatokat a helyiek színes történetei díszítik. Pósa (született Muhi) Mária az oromi és völgyesi tanyavilág történetét írta meg először, s mint mondja, ez képezi a történet magját. Most viszont a két település történetét meséli el napjainkig, 455 oldalon, több, mint 500 képpel.

Máriával oromi otthonában beszélgetünk, ahol 55 éve él már. Eredetileg magyarkanizsai születésű, de oromi kötődésű apai ágon, hiszen édesapja itt, a tanyavilágban született és élt fiatalkoráig. Aztán az élet úgy hozta, hogy Mária is itt talált párt magának.

Mikor kezdte érdekelni a helytörténet? Tervezetten gyűjtötte az adatokat, történeteket?

– Egész kisgyerekkoromtól kezdve érdekelt a történelem, a múltunk, mert olyan családban nőttem fel, ahol átadták a régi történeteket, a nagyszüleim is, szüleim is, így nem csoda, hogy én is elkezdtem érdeklődni. Olyannyira, hogy már 15 éves koromban elkészítettem az első családfát, mert az egyik családtagnak ez volt a kívánsága. Összegyűjtötte az adatokat, én pedig rendeztem és megalkottam. Édesapám már a negyvenes években felállította a mi családfánkat, és az nekem nagyon tetszett, úgyhogy átrajzoltam. Ez volt az első találkozásom a múlttal. A férjem nagymamája, aki 102 éves koráig élt, nagyon sokat mesélt az őseinkről, s nemcsak a saját emlékeit adta át, hanem az 1809-es születésű nagyapjáét is, akinek a történeteit én 150 évvel később hallgattam.

A két helytörténeti kiadvány – jobbról a nemrég megjelent

A két helytörténeti kiadvány – jobbról a nemrég megjelent

Tudta, hogy egyszer majd könyv születik a sok történetből?

– Arra nem gondoltam, hogy meg kellene írni, csak szívtam magamba a történeteket, mint a szivacs. Oromon dolgoztam le a 36 évemet, a helyi mezőgazdasági szövetkezetben. Alkalmam volt olyan munkatársakkal dolgozni, akiket még kérni sem kellett, dőlt belőlük a szó, és mesélték az érdekesebbnél érdekesebb történeteket, s ennek köszönhetően alaposan megismertem a térség lakosságát. A történetek pedig csak gyűltek, én pedig elraktároztam őket magamban. Amikor nyugdíjba mentem, akkor kezdtem előbb családfakutatással foglalkozni, a családunk minden ágában. Előkerültek hihetetlen történetek, amelyektől leesett az állunk. Például ilyenek: a kislány, akit elkapott a szélmalom vitorlája. Nem tudtuk, hogy mi ez, csak volt egy ilyen mondat. Családfaállítás közben kiderült, hogy valóban volt egy kislány, akit elkapott a szélmalom vitorlája. Nem tudtuk, hogy a férjem dédszüleinek szélmalma volt. Aztán megtaláltuk az anyakönyvben, hogy másfél éves korában gerincsérülésben meghalt egy kislány. Eladták a szélmalmot, s erről az egészről senki sem beszélt a családban, csak az az egy árulkodó mondat volt, amiből aztán sikerült kideríteni, hogy mire is vonatkozott.

A rengeteg adatot és fényképet, melyek a könyvben szerepelnek, hatalmas munka lehetett összegyűjteni. Hány évbe telt?

– Elképzeltem, hogy elindulok messziről, és eljutok napjainkig. A férjemében és a saját családomban is korán elkezdtek fényképezni, így a fényképanyag jelentős volt. A helyi közösség is gyűjtött be 100–150 képet, sok használható akadt közöttük, így ez volt a kiindulópont, ennek mentén indultam el. A tanyavilágot szerettem volna feltérképezni. Itt 1872-ben történt meg a határrendezés, több mint 100 évvel azután, hogy betelepültek a környékre, mert az itteni gazdák nem akarták rendezni a határokat. Kicsit szabadfoglalásos volt minden a környéken. Amikor aztán mégis megtörtént, lenyűgözőnek találtam, hogy létezik tíz párhuzamos út, és mellettük mind ott épültek a tanyák. Hamarosan odajutottam, hogy el kellene készíteni a tanyák térképét az utak mentén. Szerencsére találtam 3-4 embert, akik elég nagy pontossággal emlékeztek rá, így az első könyvben több mint 880 tanyát térképeztünk fel a hatezer hektáros területen.

Pósa Mária: Már tizenöt éves koromban elkészítettem az első családfát

Miről ismertek az oromiak és a völgyesiek?

– Az biztos, hogy az oromiak mások, mint a völgyesiek. A fejlődést a település szempontjából a vasút hozta. Oromnál lett a kitérő, mert itt sík a terep, meg is indult Oromon a fejlődés, de megmagyarázhatatlan okok miatt Völgyesen már az 1910-es évek előtt is elindult valami. Ott már 1894-ben nyitottak szatócsboltot, amit be is jegyeztek. Nyílt bolt, és lett piac, 1900-ban kért Orom piacot, de a helyiek szerint egyöntetűen az első piac ezen a vidéken Völgyesen volt. Vasúti megálló is épült itt.

Oromon ma is élnek „Salyátásék”, akik azután kapták a ragadványnevet, hogy dédanyjuk nagyon szép salátát árult a Völgyesen lévő piacon. Völgyesen a múlt század elején közösségi házat építettek, könyvtárat létesítettek 1000 kötettel. Vagyis az 50-es évekig Völgyes vitte a vezető szerepet.

Komoly fejlődésről, tervekről beszélünk itt. Alig múlt el 50 év, és a kép teljesen mást mutat. Milyen ezt látni?

– Szomorú. Nemcsak az a szomorú, hanem látjuk, hogy ez a falu, Orom is ezen az úton halad. Bár itt pezsgett az élet, de az vitathatatlan, hogy a nagybani áruforgalom megvalósításának feltételei Oromon voltak meg, nagyapám is Oromon vagonírozta be és Bécsig vitte a disznókat. Volt fejlődés, ez tagadhatatlan, de másként alakultak a dolgok.

A helyiek örülnek a könyvnek?

– Az első kötetnek nagyon örültek, mondták is, és a másodikat is nagyon várták. Az is pozitív, hogy már nem sok maradt, talán 50-60 példány.

Lenne még mit megírni?

– Ez a könyv már kész. Nem bővíteném ki, viszont egy-egy szegmensét meg lehetne írni, egy-egy utca, család történetét lehetne. Akár képeskönyvet, de én már nem szeretném. Ha sikerülne összegyűjteni az anyagot hozzá, akkor a férjem dédmamájáról írnék, aki bábasszony volt Völgyesen. 1916-ban háborús özvegy maradt, közel járt a 40. évhez, és olvasta a szegedi bábaképző felhívását. A család tiltakozása ellenére elment, és aztán 35 évig volt a tanyavilág bábája. Én ismertem őt, nagyon sok történet szól róla. Ha lenne kitől összegyűjteni, akkor azt még szívesen megírnám.

A cipész, aki nem akart vécés néni lenni

A nagy piacok időszakát élték akkortájt a völgyesiek. Számtalan ember megfordult akkoriban a faluban. De hogy nyilvános WC kellene? Nem is gondolt arra senki. A vidékiek a legközelebbi házak árnyékszékeit használták a szükségben, sok bosszankodást okozva ezzel az ott lakóknak. Árpád bátyusunk is mérgelődött ezen éppen eleget, mígnem egy mentőötlete támadt. Mivel az árnyékszékekben akkoriban törlőnek csutkát használtak, egy rakás tiszta csutkát jól bedörzsölt erős paprikával, és elhelyezte azokat a vécéjében, majd várta a hatást. Nem sokáig kellett várnia, hogy megjelenjenek az első nagyszoknyás, hátsó fertályukat vakaró kofák a piacon. Cipészműhelye ablakából jóleső érzéssel nyugtázta, hogy csak célba ért az akarata. Vége lesz az árnyékszékében a potyázásnak.

Az oromi és a völgyesi tanyavilág monográfiájában több mint 880 tanyát térképezett fel a szerző (Fotók: Tómó Margaréta)