A járvány alatt jelentősen nőtt a családon belüli erőszak

A koronavírus-járvánnyal fémjelzett 2020-as év folyamán riasztó mértékben növekedett a családon belüli erőszak, a szabadkai Szociális Központhoz sokkal több bejelentés érkezett, mint egy évvel korábban. Ezeket az adatokat ma már szemrebbenés nélkül olvassuk, ugyanúgy, ahogy a többi aggodalomra okot adó információhalmazt, s ezekhez a dolgokhoz szinte öntudatlanul hozzászoktunk, és közömbössé váltunk az irányukba.

Pedig itt még csak a nyilvántartásba vett bejelentésekről van szó, amelyek egyes intézmények tudomására jutottak. A tavalyi évben az észak-bácskai városban összesen 901 ilyen esetet jelentettek be a Tartományi Szociális Védelmi Intézet adatai szerint, amely egyharmaddal több a 2019-es adatokhoz képest, amikor 606 bejelentés érkezett.

Azt biztosan kijelenthetjük, hogy ezeknek a számoknak legalább a kétszerese, vagy akár a háromszorosa fedné a teljes valóságot. Több kutatás rámutatott már arra, hogy az áldozatok nehezen hozzák meg azt a döntést, hogy az őket ért bántalmazást jelentsék.

„A hivatalos adatok ijesztők, de a valós helyzet ennél is rosszabb. Egy bántalmazott nő átlagosan hétszer próbálja meg elhagyni a bántalmazót, mire sikerrel jár” – figyelmeztet Jasmina Knežević, a pszichológiai tudományok doktora, aki a kutatómunkán kívül terápiás munkával is foglalkozik a szabadkai ProAktiva Pszichológiai Központban.

A szükségállapot volt a legnehezebb a nők számára

Ha megvizsgáljuk az egyes hónapokat, kiderül, hogy a legtöbb bejelentés (112) júniusban érkezett a Szociális Központhoz, de az átlagosnál több esetet jelentettek márciusban, májusban, júliusban (hónaponként 92) és áprilisban (81) is. Ami az erőszak típusát illeti, az elsősorban pszichikai, másodsorban testi formájában nyilvánul meg a Tartományi Szociális Védelmi Intézet adatai szerint. A statisztikából az is kiderül, hogy a bántalmazás áldozatai a legtöbb esetben nők, az elkövetők pedig férfiak, ezen belül is jelenlegi vagy korábbi házastársak, illetve élettársak.

– Sokatmondó, hogy a következő leggyakoribb esetcsoport a gyermekek által elkövetett bántalmazás a szülőkkel szemben, ha a nagykorú áldozatokat vizsgáljuk, valamint a szülők által elkövetett bántalmazás a gyermekekkel szemben, ha a kiskorú áldozatokat vizsgáljuk – magyarázza Jasmina Knežević:

„A praxisunk során nemcsak férfiak és nők közötti esetekkel találkozunk, a családon belüli erőszak más formáit is megfigyelhetjük. Gyakori a gyerekek erőszakos viselkedése is a szülőkkel szemben, ezen felül többször találkoztam mostanában testvérek közötti esetekkel is. Ezek az erőszakos tettek tulajdonképpen a feszültség és düh helytelen és diszfunkcionális levezetését jelentik, amikor az elkövetők nem tudják ezeket az érzéseket megfelelően feldolgozni. Főként olyan személyekről beszélünk ráadásul, akik nem állnak készen arra, hogy szakszerű segítséget kérjenek.”

Nők elleni erőszak (Fotó: Pixabay)

Knežević kiemeli, a koronavírus-járvány az életünk minden területére hatással van: érinti a magánéletünket, a munkánkat, a szociális életünket, és minden téren sok tervünket meghiúsította. Ez az újfajta valóság, amelyben már egy éve élünk, elkerülhetetlenül is egy pszichológiai krízishelyzetbe taszít minket, az erre adott válaszunk pedig elsődlegesen attól függ, korábban hogyan működtünk mentálisan:

„Azok, akik korábban is figyeltek a mentális egészségükre és foglalkoztak az önfejlesztéssel, viszonylag jól megbirkóztak a helyzettel. Azok viszont, akik már a járvány előtt is nehézségekkel küzdöttek, nem foglalkoztak az érzelmi világukkal, elfojtották az érzéseiket vagy menekültek előlük, sokkal nehezebben tudtak kezelni egy helyzetet, amely ennyire negatív hatással van a mentális egészségre. Számos depressziós és szorongásos reakcióról számoltak be emiatt, de gyakori probléma a kiégés is.”

A nők és a kamaszok a legveszélyeztetettebbek

A járványhelyzet okozta körülmények között, különösen a március 16-ától május 6-áig tartó rendkívüli állapot idején a nők voltak a legnehezebb helyzetben. Knežević szerint ennek az oka az, hogy rengeteg feladat hárult rájuk: támogatniuk kellett a gyermekeiket, férjeiket, idős szüleiket, beteg családtagjaikat, valamint emellett a munkájukkal és a háztartással is foglalkozniuk kellett.

„A nőket ebben az időszakban sokkal több kötelezettség és felelősség terhelte, mint korábban. Ha figyelembe vesszük azt a tényt is, hogy kutatások szerint kevésbé stabilak érzelmileg, mint a férfiak, egyértelműen kijelenthetjük, hogy a nők rendkívül megviselten jöttek ki ebből a helyzetből. Amint lazultak a rendkívüli körülmények, majd véget ért a szükségállapot, az addig túlságosan görcsös és feszültségekkel teli nőknél is elérkezett a cselekvés ideje – végleg betelt a pohár és úgy döntöttek, jelentik az őket érő erőszakot” – magyarázza Knežević.

A szakember szerint a nők után a kamaszok jelentik a legveszélyeztetettebb csoportot, hiszen a járványhelyzet teljesen megfosztotta őket a szocializáció lehetőségétől:

„A fiatalok számára most a titkos bulik és az mértéktelen ivás jelentik a hétvégi programot. Ez persze nem a szocializáció természetes folyamata, ami viszont létfontosságú lenne a személyiségfejlődés során. Azokra a fiatalokra pedig, akik problémás családi légkörben élnek, a helyzet különösen hátrányosan hat.“

Szabadkán nincs megfelelő intézményen kívüli támogatás az áldozatok számára

Félelem, szégyenérzet, bűntudat, kevés információ az eljárás menetéről, az intézményekkel szemben fennálló bizalmatlanság, a rendszer hatástalansága, másodlagos áldozattá válás, gazdasági függés, kiszámíthatatlan végeredmény – ez csak néhány azon okok közül, amelyek miatt az áldozatok nehezen szánják rá magukat az ördögi körből való kilépésre és az erőszaktevő feljelentésére.

Mindezek a tényezők arra utalnak, hogy szükség lenne intézményes és intézményeken kívüli rendszereket is kiépíteni, amelyek segíteni tudnák az erőszak áldozatait, mielőtt az erőszaktevő szisztematikusan elszigeteli az áldozatát.

A gyakorlat azt mutatja, hogy a nők nem tudják, mi a teendő egy ilyen helyzetben – nem ismerik a jogaikat, nem tudják, mire számítsanak az eljárás során. A legelső kérdés, amivel szembesülnek viszont az, hogy kihez fordulhatnak segítségért.

SOS Vajdaság (SOS Vojvodina)

A Vajdaságban élő bántalmazott nők minden munkanapon 10 és 20 óra között hívhatják a 0800/10-10-10-es telefonszámot. A hívás vezetékes telefonról és bármely mobilhálózatról egyaránt ingyenes.

A szociális központok kétféle úton értesülhetnek a bántalmazásról. Tudomásukra juthat egyrészt közvetlen úton, amikor valaki igényli a szolgáltatásaikat – ilyenkor minden esetben kötelességük hivatalból dossziét nyitni az ügyről, és erről értesíteniük kell a rendőrséget vagy az ügyészséget is. Értesülhetnek az ügyekről másrészt közvetett úton is: a rendőrség, ügyészség tájékoztatásán, polgárok vagy nem kormányzati szervezetek bejelentésén keresztül. A gyakorlatban a második, közvetett mód sokkal gyakoribb, az áldozatok pedig a legtöbbször a rendőrséget értesítik először.

Ezen a ponton viszont sajnos nem szűnnek meg a problémák. A társadalom még mindig nem reagál helyesen az erőszak bejelentésére, ezenfelül az intézmények az áldozat szemszögéből nézve túlságosan lassan és túlságosan hatástalanul működnek. Ezt támasztja alá az adat, miszerint a halálos áldozattá vált nők harmada korábban jelentette a bántalmazást az illetékes szerveknek.

Ahogyan az újvidéki IRIDA Szervezet szervezésében zajlott „Támogató kör“ kerekasztal beszélgetésen a résztvevők levonták a következtetést: a leggyengébb láncszem az egész folyamatban az, hogy nem tudjuk megválaszolni a kérdést – hogyan tovább a bántalmazás bejelentése után?

Jelenleg a nem kormányzati szervek igyekeznek betölteni ezt az űrt, amelyeknek az elsődleges szerepük segíteni az áldozatokat a teljes eljárás során, előtte pedig felkészíteni őket arra, mi vár rájuk.

Szerbiában 2005 óta létezik a Nők az erőszak ellen („Žene protiv nasilja“) elnevezésű hálózat, amely olyan nem kormányzati szerveket tömörít, amelyek egyéni támogatást nyújtanak a nőknek – az SOS telefonvonalaktól kezdve a tanácsadáson, segélyszolgálaton, óvóhelyek biztosításán át egészen védett házak fenntartásáig.

A hálózat 24 szervezetet foglal magába, amelyek öt térségben működnek, ezek közül az egyik az SOS Vajdaság (SOS Vojvodina) hálózat. Ez utóbbit szintén több szervezet alkotja: az újvidéki A körön kívül – Vajdaság (Iz kruga – Vojvodina) és SOS Női Központ (SOS Ženski centar), a zombori Női Alternatíva (Ženska alternativa), a Nagybecskereki Oktató Központ (Zrenjaninski edukativni centar), a kikindai Nőket Támogató Központ (Centar za podršku ženama) és a Törökbecsei Roma Egyesület – SOS-vonal a nemzeti kisebbségek nyelvén (Udruženje Roma Novi Bečej – SOS telefon na jezicima nacionalnih manjina).

Ezeknek a szervezeteknek a jelentősége jól látszódott a rendkívüli állapot idején, amikor az SOS telefonvonalak gyakran az egyetlen támaszt nyújtották a bántalmazást elszenvedő nők számára.

„A nyilvántartásunk szerint 2020-nak ebben az időszakában háromszor annyi nő jelentkezett nálunk, mint 2019 ezen periódusában. Sokan közülük első alkalommal tették ezt meg, különösen a rendkívüli állapot idején. A legnagyobb problémájuk az volt, hogy egyáltalán hogyan is igazodjanak el a rendszerben. Információt sokszor egyáltalán nem találtak, ha mégis, akkor azok rendszerint homályosak és bizonytalanok voltak. Külön nehézséget okozott az is, hogy átláthatatlan volt, a szociális központok hogyan működnek, hogyan nyújtják szolgáltatásaikat a megváltozott körülmények között. Minden központ úgy oldotta meg a helyzetet, ahogy éppen tudta: egyes intézmények fogadták az áldozatokat, mások telefonon hívták őket, amíg a helyszíni látogatásokra nem volt lehetőség” – mesél a tapasztalatokról Mirjana Mitić az Autonóm Női Központból (Autonomni Ženski Centar).

Abban az időszakban sok nő érdeklődött például arról, hogyan lehet megvalósítani a közös gyermekekre vonatkozó láthatási jogot a rendkívüli körülmények és a hétvégi kijárási tilalom mellett.

„A szociális központoknak e kérdésben illetékes szervekként rendelkezniük kellene válasszal, ekkor mégsem tudtak tájékoztatást nyújtani. Ugyanez volt a helyzet két felettes minisztériummal kapcsolatban is, amelyek a kérdésünkre a mai napig nem adtak választ. Hasonló problémák merültek fel azonban más országokban is: Horvátországban például az illetékes minisztérium azt ajánlotta, hogy »kövessék a józan észt«. Ez a tanács rendben lenne akkor, ha egy egyszerű válásról beszélnénk, ha viszont bántalmazás érte az egyik felet, nem elvárható az, hogy a szülők egymás között megbeszéljék ezeket a dolgokat” – mondja Mirjana Mitić.

Kulcsfontosságú, hogy a bántalmazás áldozatainak állandó jelleggel elérhető legyen a támogatás, erősíti meg Isidora Paklar az IRIDA (Inicijative za ravnopravnost, inovativnost i društveni angaž) Szervezetből. A szervezet jelenleg Az erőszak mindig elszigetelés elnevezésű projekten dolgozik, amelynek az a célja, hogy az SOS-vonalakat és a védelem egyéb formáit minél több nő megismerje, és így minél többen kiszabaduljanak a bántalmazás ördögi köréből.

„A projekt részeként plakátokat is kifüggesztünk, ezeken jól láthatóan, kiemelten feltüntetjük a telefonszámokat, amelyeken a bántalmazott nők segítséget kérhetnek. Ennek az akciónak a kezdete egybeesett a járvány kezdetével, a telefonszámokra érkezett hívások száma megháromszorozódott ebben az időszakban az előző évhez képest. Ezekről az adatokról azok a nem kormányzati szervek tájékoztattak minket, amelyek az SOS-vonalakat koordinálják, és amelyek közvetlen támogatást is nyújtanak. Ebből látszódik, hogy a telefonszámok eljutottak azokhoz, akiknek szükségük volt rájuk“ – mondja Isidora Paklar.

Létfontosságú a megelőzés

Hogy a családon belüli erőszak – és általában az erőszak bármely formája – csökkenjen, a megelőzésre kell helyezni hangsúlyt. Minden egyéb már „csak“ a következmények kezelése, ez pedig társadalmi szinten rengeteg erőforrást igényel, a probléma gyökerét azonban nem oldja meg.

„Az államnak tennie kell valamit a mentálhigiéné fejlesztése érdekében. Az emberek ezen a területen még a korábbi poszttraumatikus stresszt sem tudták feldolgozni, amely sokaknál kialakult a háború és a bombázások után. Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy a kultúránk nem ösztönzi megfelelően a mentális egészség fejlesztését, valamint elegendő szakember sincs a mentálhigiéné területén, ráadásul a bizonytalanságot nehezen viseljük, levonhatjuk a következtetést, hogy mindannyian időzített bombák vagyunk. Az emberek már nagyon belefáradtak ebbe az egészbe és szeretnének visszatérni a normális életükhöz“ – mondja Jasmina Knežević, és hangsúlyozza, a pszichológusoknak még soha nem volt ennyi munkájuk.

Mirana Dmitrović

Illusztráció (Fotó: Mina Delić)

Ez a cikk az Együtt az aktív polgári társadalomért – ACT című projektum keretein belül jött létre, amelyet a Helvetas Swiss Intercooperation és a Građanske inicijative szervezetek bonyolítanak le a svájci kormány támogatásával. A cikkben közölt szerzői álláspontok és vélemények nem feltétlenül tükrözik a svájci kormány, a Helvetas és a Građanske inicijative álláspontját és véleményét.