Alig száradt meg a tinta a júniusi választási eredményeket rögzítő dokumentumokon, az államelnök máris bejelentette, hogy legközelebb két év múlva, tehát 2022-ben lesz újabb voksolás. Ennek, látszólag, már akkor sem volt semmi értelme, a helyzet alaposabb elemzése azonban kimutatta, hogy az egykori vörös-fekete koalíció újabb mutánsa számára akár sorsdöntő is lehet, hogy a polgárok minél hamarább az urnák elé járuljanak.
Az uralkodó rezsimnek jószerivel kapóra jött a világjárvány, hiszen úton-útfélen bizonygathatja, hogy minden erejével a lakosság életszínvonalának a növelésére, de legalábbis az elért nívó megtartására és a védőoltások beszerzése terén elért eredménnyel az életek megmentésére törekedik. Az utóbbit aligha lehet kétségbe vonni, hiszen még az EU-ban is elismerik az e téren megvalósított kiváló eredményeket.
A rezsim viszont, ha „polcon” akar maradni, aligha ülhet a babérjain, hiszen az ellenzék egyre hangosabb, és úgy tűnik, hogy nálunk is megvalósul a magyarországi példa. Vagyis a parlamentből kiszorultak félreteszik az ideológiai és minden más nézetkülönbségeiket, és összefognak az új titói rendszer ellen. A jelek szerint azonban ez nem fog könnyen menni, mivel az egykoron hatalmat gyakorlók (Demokrata Párt, Szerb Demokrata Párt, Szerb Radikális Párt…) a politikai élet partvonala mellé sodorták önmagukat, vagyis úgyszólván a „futottak még” kategóriába tartoznak.
Okkal tehető fel a kérdés: mi vezetett a jelenlegi ellenzék ilyen méretű széthúzásához? Nos – a jelek szerint –, ennek legfőbb oka, hogy a pártvezérecskék, az önön hiúságuktól vezérelve, olyan mély árkot ástak maguk köré, hogy utászdandár legyen a talpán, akinek belátható időn belül sikerül azt betömnie vagy áthidalnia.
A politikai élet részvevőinek jó szokása szerint mindig másban keresik a hibát és a lebőgés okait, holott a viszonylag közelmúlti történelem egyszer Szerbiában is bebizonyította, hogy amennyiben elsősorban a saját házuk előtt söpörnek, és igyekeznek rendet tartani, sokkal nagyobb az esélyük a felemelkedésre. Emlékezünk még, hogy a múlt évszázad utolsó éveiben Milošević ugyanúgy gúnyolódott az ellenzékkel kapcsolatban, mint a(z) – akkori időkből származó – most regnálók. Végül elsősorban a tragikus véget ért Đinđić irányításával sikerült megdönteni a szerb történelem egyik legsötétebb alakjának uralmát. Akkor a DOS-ba tömörültek, a végső győzelembe vetett hitük megvalósítása érdekében „lenyelték egymás békáját”, és a végsőkig elégedetlen nép utcára szólításával alapjaiban rengették meg a diktatúrát.
Ezúttal is érvényes a mondás, miszerint az okos más hibájából tanul, a buta még a sajátjából sem. Vagyis a magukat „echte” demokratáknak vallók (naná, és kik nem?!) szinte megvetik sikeres elődjeik eredményes tapasztalatát, s a közös cél elérésére való törekedés helyett egymást pocskondiázzák. A hatalmiak legnagyobb örömére. Pedig a bajban egymás kezét kellene fogni és nem egymás torkát markolászni.
A jelek szerint azonban ez a valódi és őszinte összefogás az ellenzéki pártocskák részéről még nagyon messze van. Teljesen logikusnak tűnik, hogy Vučić és a holdudvara ennek folyamatosan tudatában van, és éppen a jövőre megrendezendő előrehozott választásokkal igyekszik bebetonozni a hatalmát, hiszen ha a parlamentből kiszorult politikai tömörülések – valami csoda folytán – egyetértésre jutnának, a mostani nómenklatúrának egy időre el kellene búcsúznia a bársonyszékektől. Ez viszont aligha fog hamarosan bekövetkezni, hiszen az ellenzék soraiban ma még nagyítóval sem lehet olyan karizmatikus egyént találni, mint Đinđić vagy Pajtić. A korábbi hatalomban államelnöki, miniszteri stb. pozíciókat betöltők már (jó ideje!) elsősorban a saját anyagi helyzetük folyamatos javításával, vagyis a bármi áron való vagyongyarapítással törődnek, és a hatalom esetleges megszerzését is ennek a célnak vetik alá.
A bármilyen színű koalíció részéről lenézett és megvetett nép azonban sokat tanult a közelmúlt történéseiből, s az idő múlásával kiderült, hogy egyre nehezebb „megvezetni”, azaz semmitmondó, de hangzatos hazafias szólamokkal maguk mellé állítani. Ennek ékes bizonyítéka a Szerb Radikális Párt és vezérének sorsa. Ma már ez a szendvicseket ígérő, rozsdás kanalas társaság ázsiója olyan mélyre süllyedt, hogy a közelmúltban megtartott koszovói választásokon egyik jelöltje, a Hága által is keresett Rada Trajković az ottani szerbektől egyetlen szavazatot sem kapott.
Ilyen körülmények között könnyen megeshet, hogy a hatalomra ácsingózó, de szanaszét húzó ellenzéknek elméleti esélye sem lesz leváltani a mostani hatalmi garnitúrát. Különösen, ha a magukat pártvezérnek képzelő „kakasok” csak a saját szemétdombjukon való kukorékolást hallják meg.
Both Mihály
A jelek szerint a valódi és őszinte összefogás az ellenzéki pártocskák részéről még nagyon messze van (Fotó: Glas Šumadije)
