Akit a Teremtő legalább egy kevés nyelvérzékkel áldott/vert meg, annak nem kell magyarázni a nyelv, a tájszólás, a nyelvjárás, illetve dialektus közötti különbséget. Magam arra vagyok büszke, hogy gyorsan és könnyen tanulok nyelveket, hogy eredeti, szögedi tájszólásomat egy-két nap alatt „visszaveszem”, hogy a szabadkai/bácskai középzárt „e” elsajátítása sem okozott gondot jó fél évszázaddal ezelőtt. Jó érzés volt hallani Lőrincze professzortól, hogy ez a tájszólás színesebbé, élvezetesebbé teszi az anyanyelvemet.
A politika beleszól
Felfigyelt erre a szabadkai beszédemre Fischer Sándor tanár úr is annak idején, és szorgalmazta a használatát. Ahogy Ágoston Mihály professzornak is tetszett egy rádiós tanfolyamán, valahol a múlt század hatvanas éveinek végén, Újvidéken. Mindezt most azért írom le, mert egy hete megdöbbenéssel hallgattam a Szabadkai Városi Képviselő-testület ülésén kialakult vitát annak kapcsán, hogy a bunyevác legyen a negyedik hivatalos nyelv a városban, illetve környékén. Sokan felszólaltak, de csak ketten vitatkoztak: a boldog meg a boldogtalan. Érveltek ugyanis állítólagos és tényleges közgazdászok, jogászok, vámosok, technikusok és egy anyanyelvét annak nyelvjárásaival egyetemben beszélő ellenzéki képviselő, a horvát író és politikus, Tomislav Žigmanov. Nem tisztem a politikai érvek értékelése, ami azonban a nyelvet illeti, ott talán van valami keresnivalóm. Annál is inkább, mert időnként a horvát nyelvvel, annak dialektusaival, a zagorjei, Mura menti, dalmáciai, isztriai nyelvjárással is viszonylag gyakran kapcsolatba kerülök. Horvátországi barátimmal ugyanis rendszeresen halljuk egymást, levelezünk, amikor lehetséges, látogatóba megyünk hozzájuk vagy fogadjuk őket. Tavankúti rokonainkkal is élő kapcsolatot ápolunk.
Azért rökönyödtem meg a szabadkai VKT választott képviselőinek és tisztségviselőinek disputáján, mert annyi üres szólammal, politikai lózunggal, frázissal és ilyen kevés szakmaisággal már rég találkoztam. Munkám révén pedig részese voltam számtalan szakmai tanácskozásnak is, ahol ugyancsak előfordult az ilyesmi, de a szakemberek gyorsan reagáltak, és helyükre tették a témához nem értőket. Itt azonban, 2021 márciusában nem szakmai, hanem politikai kérdésként került napirendre az állítólagos bunyevác nyelv.
Ki az illetékes?
Nem szeretnék belebonyolódni az évszázados szerb–horvát vitába, amelyet a Szerb és a Horvát Matica közötti megállapodás sem rendezett tartósan, hiszen immár ismét külön nyelv lett a szerb és a horvát, holott mi még szerbhorvát nyelvet tanultunk. Tény, hogy a kilencvenes évek elején Szerbiában erőteljes akció indult a horvátság megosztására. A Szerbiai Szocialista Párt például Szabadkán is agitált a bunyevác kisebbség erősítése érdekében, amellyel a horvát kisebbségi közösséget gyengítették. Hivatalos, minisztériumi és akadémiai szintű támogatással hozták létre a bunyevác intézményeket, köztük a Bunyevác Nemzeti Tanácsot is. A szerbiai horvátok aztán két részre szakadtak: horvátságukat vállaló bunyevác származásúakra és „echte” bunyevácokra. Mi több, a Magyarországon élő bunyevácok is kérték az ottani állami szervektől, hogy nyilvánítsák külön nemzetté őket, de ezt az illetékesek elutasították. Kikérték ugyanis a legilletékesebb, a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia Nyelvtudományi Intézetének véleményét, amely egyértelmű volt: a bunyevác tájszólás léte vitathatatlan, ugyanígy a sokácoké is, de ettől ők még a horvát nemzettest részének számítanak. Budapesttel szemben Belgrád nem kért ilyen szakvéleményt, hanem maga döntött, immár új népet avatva Európában. Érdekes, hogy a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben az itteni magyar sajtóban is kötelezően Novi Szádot, Szabadkát, Szentát, Becsejt stb. kellett írni és mondani, ami a magyar nyelv (és történelem) megcsúfolása volt.
Sürgős és fontos is?
Mondani sem kell, hogy a Horvát Köztársaság belgrádi nagykövete, Hidajet Biščević már a Szabadkán történelminek kikiáltott képviselő-testületi ülés előtt közleményben figyelmeztetett arra, hogy az ilyen döntés kárt okoz a két ország kapcsolataiban, amelyek – tegyük hozzá tárgyilagosan – amúgy sem túl „gyümölcsözők.” A Jasenovaci Dara című művészfilmnek álcázott propagandaalkotás sem javított a hosszabb ideje folyamatosan romló kétoldali kapcsolatokon, a szabadkai precedens pedig alighanem feltette a pontot arra a bizonyos i betűre. Nem világos, hogy a világjárvány közepén, ezer más gond mellett miért éppen most kellett napirendre tűzni ezt az évek óta rendszeresen ismétlődő kezdeményezést. Mintha más problémája nem is lenne sem az országnak, sem az önkormányzatnak. Akkor is felmerül ez a kérdés, ha a jogrend, a jogszabályok szerint, a pozitív diszkrimináció (üdvös) elvének alkalmazásával senki sem találhat kivetnivalót a döntésben. Miért nem vették figyelembe a szabadkai városvezetők a két ország közötti, a kisebbségek védelmével is részletesen foglalkozó megállapodást? Elkerülendő minden félreértés, minden félremagyarázás. Erre ugyanis egyik félnek sincs semmi szüksége. A bunyevácok egyenrangúsága és egyenjogúsága ugyanis nem ezen a kezdeményezésen, a most elindított folyamat ilyen vagy olyan lezárásán múlik, lásd az eddigi gyakorlatot, a jelenlegi három hivatalos nyelv használatát Szabadkán és környékén. Elég csak a városi cégtáblákat, közületek feliratait végigböngészni, megpróbálni például magyarul kérdést föltenni több állami és községi/városi hivatalban is. Pedig a magyar nyelv már igencsak régóta van – hivatalosan – hivatalos használatban. Pontosabban: kellene, hogy hivatalos használatban legyen a hatályos köztársasági és helyi jogszabályok értelmében.
Kár volt tehát most és így egy tájszólásból hivatalos nyelvet (kov)ácsolni, amikor egyéb bajaink is vannak. Igen ám, de alighanem ez is az aranykor egyik hozadéka. Nekünk most ez jutott.
Hallgassa meg a kommentárt a szerző tolmácsolásában podcast csatornánkon:
A jegyzet nyomtatott változata a Családi Kör hetilap 2021. március 11-ei számában jelent meg.
Jelenet a szabadkai városi képviselő-testület üléséről, amelyen elfogadták, hogy a község területén a bunyevác nyelv is hivatalos legyen (Fotó: Szabad Európa Rádió)
